"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

READING IS SEXY

Stephen King - Joyland

2014. október 30. - Makranczos

1158543_4.jpgKing mániám töretlen, és szerencsére ezt már sokan tudják is, ezáltal hamar megkaptam ajándékba a szerző majdnem legújabb kötetét. A nagy klasszikusok (AZ, Állattemető, Chrisitine), és az újabb monstre regényei (A búra alatt, 11/22/63) után nagyon kíváncsi voltam, hogy egy könnyedebbnek tűnő, mondhatni fiatalkori-misztikus regénnyel milyen hatást tud kiváltani belőlem.

"Devin Jones, miután elvégezte a harmadik tanévét az egyetemen, a nyári szünetben egy észak-karolinai tengerparti vidámparkban vállal munkát. Éppen válságban van: elhagyta a barátnője, és egyáltalán nem tudja, mihez kezdjen az életével. A vidámpark, Joyland sötét titkokat rejt: évekkel azelőtt megöltek ott egy lányt, akinek a szelleme azóta kísért a tett helyszínén. 
Vajon mi történt, ki ölte meg a lányt, és várható-e újabb gyilkosság?"

Furcsa érzés, hogy egy King könyvvel 1-3 nap alatt végez az ember. Szerencsére a mennyiség korántsem ment a minőség rovására, a most már számomra tipikusnak vélt elemek, mint az alapos karakterábrázolás, frappáns párbeszédek, a korhű ábrázolás mind-mind megtalálható ebben a falatnyi könyvben is. Mi sem áll távolabb tőlem, mint a vidámparkok, de mégis magával tudott ragadni (mondhatni nem zavart) a háttér. Eredeti nyelven biztosan sokkal jobban kijön a vurtslis nyelvezet, sajnos a magyar fordításban nagy differenciát nem találni.

Amennyire jó is az egész könyv, azért több ponton is kötekedhetnékem támadt. Sajnos Devin nagyon nem volt szimpatikus, betudható főként ez annak, hogy hőszerelmes típus lévén egy nyár alatt még kettő nagy szerelmet is talált. Hogy is van ez kérem szépen? Persze, fiatal, naiv, dübörögnek a hormonok, de pont ezért nem kellett volna erőltetni ezt a szerelmes vagyok szálat. Akkor is emberi lett volna, ha az első tíz oldalban megtudjuk, hogy szegényt kidobta a barátnője, és ezt elfelejteni, új kalandokat keresni utazott Joylandbe. King valamiért mégis túlfeszítette a megbántott szív felemlegetését (vagy lehet csak én vagyok érzéketlen). A másik negatívum, hogy valamiért a misztikus szál elhalványult. Szellemek? Oké, csak legyenek könyörgöm. King velem még egy lámpabúráról is el tudja hitetni,  hogy félelmetes, emberevő szörny, de egy halott kislány szellemét, csak mint holmi vidéki Caspert adta vissza. A szerencse, hogy jó, ha a könyv 10 százalékában van szó róla.

Na de ami miatt mégis alapvetően jó könyvnek tartom a Joylandet, az a titokzatos család megjelenése, és az azt követő jellemfejlődések. A "látó" beteg kisfiú és az anyukája könnyedén elvitték a vállukon a történetet. Devin is általuk vált szerethetővé, és hoppá, mondhatni férfivé. King az érzelmek nagy mestere is egyben, tökéletesen zárta le a történetet, sem a giccs, sem a hatásvadász szó nem jutott az eszembe, pedig valljuk be, volt könny-puskapor a vége főcím előtt. Így is lehet, kérem szépen.

Az eddigi King olvasmányaimtól eltérő (ha az általam látott könyvadaptációkat vesszük, talán az Atlantisz gyermekei hangulatához hasonló), de egy egyáltalán nem rossz, könnyed, stílusos, szerethető könyvként fogok a jövőben gondolni rá.

Ui.: Azonnal olvasni akarom a Mr. Mercedest. King és a hard boiled krimi! Ha átvernek a fülszövegek, haragos leszek!

Lionel Shriver - Születésnap után

covers_296467.jpgPontosan tudom, hogy az írónő nem valódi esélyes, de mivel úgyis aktuális, gondoltam leírom, hogy ha valaki, hát ő kaphatna irodalmi Nobel-díjat. Nem csak azért, ahogyan ír, hanem főként azért, amit megfogalmaz, amiket feltár. Jodi Picoult hozzá képest a felszínt kapargatja.

"Irina McGovern, az amerikai gyermekkönyv-illusztrátor Londonban éli biztonságos, megállapodott életét értelmes, hűséges és fegyelmezett partnere, Lawrence mellett – mindaddig, amíg egy este megmagyarázhatatlan vágyat érez, hogy megcsókoljon egy másik férfit, a szenvedélyes, extravagáns, elsőrangú snookerjátékost. Két, egymással versengő, alternatív jövő függ ettől az egyetlen csóktól, hiszen Irina döntése – hogy behódol-e a kísértésnek, vagy megmarad a Lawrence-szel való, látszólag biztonságos partnerkapcsolatában – nagy horderejű változásokat fog hozni a karrierjében, a baráti körében, a családi kapcsolataiban és mindennapi életének szövedékében is."

Kezdeném a kritikával, ugyanis meglehetősen nehezen haladtam a könyvvel, a megszokottnál is könnyebben tettem félre, néhol ténylegesen untam, valahol egyenesen nem érdekelt. De!

Befejezve a könyvet arra jutottam, hogy a Születésnap után több, mint könyvélmény. Akár csak az Ennyit erről esetében, ez a könyv is az elevenembe hatolt. A történet végével szinte agyonvert, nem kímélve az ember kialakult ön- és jövőképét.

Mindenkinek vannak helyzetek az életében, ahol döntéseket kell hoznia. Jelen esetben egy egyszerű csókról, vagy a nagybetűs hűségről van szó. Mindenki eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne ha..... Lionel Shriver ezt a döntést két párhuzamosan futó történettel folytatja le. Az egyik esetben megtörténik a csók, a másikban nem. Az egyszerű ember leragad a csóknál, vagy annak elmaradásánál, ennél tovább azonban nem gondol. Shriver megteszi helyettünk. De még hogy!

Sokkolt a közel 600 oldalas tömeg, azonban újfent annyi kérdésre kívánt választ adni a szerző, hogy talán egy élet is kevés lenne hozzá. Mit válasszunk? A biztonságot, vagy a tüzes szélsőséget? Mi a fontos? Egy jó társaság, vagy egy jó szex? Intellektus, vagy állati ösztön? 

A kérdésekre a választ természetesen nem kapjuk meg feketén fehéren, azonban az írónő ügyesen vezet rá minket a megoldásra. Nem cövekel le egyik álláspont mellett sem, ugyanis pontosan tudja, hogy nincs kizárólagosan jó döntés. A lényeg talán, hogy a döntésünknek megfelelően folytassuk az életet, próbálva elfeledni azt a kereszteződést. Válasszunk bármit, a lényeg, hogy annak megfelelően cselekedjünk.

(SPOLIER veszély)

Az én privát véleményem az, hogy Irina jól döntött, amikor megcsókolta Ramsey-t. Ha a történet végkifejletéig nem is voltam ebben biztos, az utolsó oldalak, és főként a Lawrence-szel folytatott utolsó párbeszéd meggyőztek.

(SPOLIER veszély vége)

A Születésnap után egy rendkívül emberi történet rólunk, egyszerű olvasókról is. Nem mondom, hogy a közérzetem jobb lett a leírtaktól. Elbizonytalanított sok mindenben, de talán jó értelemben. Egy apró döntésen mennyi minden is múlik. Mit választunk? A biztost, vagy a bizonytalant? Szerencsére nem látjuk előre a jövőt. Ez a szép az ember életében.

Kedves Lionel Shriver!

Örömmel beszélgetnék Önnel életről, kapcsolatokról, családról, barátokról, a munkáról, vagy amúgy bármiről, amiről Ön szívesen ír a továbbiakban. A soron következő kötetét-  akár csak az eddigieket - az elsők között fogom olvasni.

Tisztelettel:

Ádám

Stephen King - Christine

covers_48046.jpgSzégyen és gyalázat, hogy lassan egy hónapja végeztem vele, de csak most írok róla. Azt már alig merem megemlíteni, hogy több mint egy éve csücsült a polcomon. Várt rám, akár csak annak idején AZ. Belelapoztam, és aztán szépen lassan elmerültem a szerelembe.

"A szerelem öl, butít és nyomorba dönt – szokták mondani a sokat tapasztalt öregek, s ilyenkor általában egy bomba jó nőre gondolnak, aki tönkretett egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiút. De mi van akkor, ha egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiú – pontosabban kamasz fiú – szerelmének tárgya egy ócska, kimustrált, csupa rozsda autó? Egy húszéves, egykor ragyogó szépségű s még mindig elbűvölő alakú 1958-as Plymouth Fury, „akit” ráadásul Christine-nek hívnak? Nos, miután Arnie Cunningham libertyville-i középiskolás diák első látásra fülig beleszeret Christine-be, s őrülten, elvakultan, a végsőkre elszántan szembefordul szüleivel, egyetlen barátjával, sőt egyetlen barátnőjével is, hogy megszerezhesse, illetve megtarthassa „őt”, a tétel minden kétséget kizáróan erre az esetre is igaz. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy féltékeny, vérszomjas dög, aki mindenkit elüldöz a fiú mellől. S valóban, ahogy Arnie-nak sikerül üzemképes állapotba hoznia Christine-t, egyre-másra rejtélyes módon és bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok bolydítják fel a kisváros békés mindennapjait. Bizonyítékok hiányában tétován tapogatózik a nyomozótiszt. Bizonytalan sejtésekkel viaskodik a jó barát, Dennis Guilder és a barátnő, Eligh Cabot is, akiket az egyre megfoghatatlanabbá váló szörnyű események magától értetődő természetességgel sodornak egymás karjaiba. Érzéki csalódás, a képzelet játéka csupán vagy valóság az az oszladozó hulla szagára emlékeztető bűz, amely hol halványabban, hol orrfacsaró módon Christine-ből árad? S vajon mi okozza azt az ijesztő változást, ami Arnie megjelenésében és viselkedésében végbemegy, attól kezdve, hogy Christine-t magáénak tudhatja?"

Levágnám a kezét annak, aki a fülszövegben leírja a teljes sztorit. Na de legalább a jó blogger, kerülve a történetmesélést, csak a benyomásait veti képernyőre.

Nem meglepő, ez a King könyv is ugyanannyira király (de szar így leírva), mint a többi. Úgy tudnám megfogalmazni, mint amikor az ember szereti ugye a whiskyt, amit, ha mást nem kíván, mindig levehet a polcról. Azért is jó a hasonlatom, mert ugyebár nem mindegy, hogy mivel is issza az ember, tehát a könyv alapvetően jó tulajdonságai mellé kell bele még valami extra. Mivel a kedvencem a whisky almalével, ezért nyugodtan mondhatom, hogy a Christine pont annak felel meg. :)

Tökéletesek az arányok, kijönnek az ízek, látványos, de mégis mély. Tökéletes a horror, a dráma, az ifjúsági regény aránya, kijönnek a valódi Kingtól elvárható hatások, szinte látja maga előtt az ember a tragédiát, Arnie hanyatlását. Ennél mélyebb mondanivalója könyvnek talán nem is lehetne.

Lassan ülepszik, de annál jobban lerészegedsz. Nem a történet sebességével éri el a kívánt hatást a szerző, hanem azzal, hogy fokozatosan táplálja benned az érzést, itt komoly baj lesz.

Visszarepít a fiatalságodba. Akárcsak egy jó ivás, Christine is pont olyan, mint amikor még kamasz vagy. Rajongasz, imádsz, gyűlölsz, tervezel. Utálnak minden miatt, de te leszarod. A világ még a tiéd.

Rosszul alszol. Nem csak az alkohol, King is pont úgy fel tudja kavarni a gondolataidat, hogy nehezen térsz nyugovóra.

Az a fránya másnaposság. A könyv olvasása után azt érzed, hogy valami rossz érzés van benned. Nem akarsz autóba ülni, legszívesebben el is adnád. Félsz magadtól, a benned lévő fanatikustól. Bele sem mersze gondolni, mi történt az olvasás (vagy talán ivás) alatt.

Abba kellene hagyni  az ivást. Végül kinyitsz egy újabb Stephen King regényt.

Sarah Dessen - Tökéletes

covers_4431.jpgTitkon valamiért vonzódom a YA könyvekért. Talán a kíváncsiság hajt, hogy esetlegesen maradt-e ki bármi érdemleges történés a 20-as éveimet megelőzően. Miután hölgy ismerőseim örömmel konstatálták, hogy bizony egy valójában lányoknak íródott könyvet vettem magamhoz, elfogott egyfajta rettegés, hogy ebből vajon mi fog kisülni....

"Jason tökéletes. A zárkózott, maximalista Macy is az akar lenni, ezért jár a fiúval. De létezik-e tökéletes ember, és egyáltalán jó-e hibátlannak lenni? Macy sokáig úgy érzi, a válasz igen. Ezen a nyáron azonban megismerkedik egy egyáltalán nem tökéletes csapattal: a Wish partiszervíz fiatal munkatársaival. Ez a barátság és az új szerelem a büntetett előéletű, de jóravaló és művészi hajlammal megáldott Wesszel felszabadítja, boldogabbá teszi, s átértékelteti a lánnyal egész addigi életét, kapcsolatát „tökéletes” édesanyjával. Végre elkezdheti feldolgozni imádott apja halálát is, amiért alaptalanul felelősnek érzi magát."

Jelentem, végre nem utálom az összes "főként lányoknak" címkézett könyvet. Szerintem eddig csak én nyúltam mellé, ugyanis ha léteznek még a Tökéleteshez hasonló művek, bátran fogom kézbe venni őket. Bár kicsit sértve érzem magam, hogy a borító külalakja miatt hímnemű társaimmal nehezen birkózunk meg a nyilvános olvasással. Na de lényegtelen, erre lett kitalálva a reklámújság.

Ami nagyon tetszett, hogy akárhogy tiniregény, mégis olyan súlyos témákat dolgoz fel, amelyeket még talán az 50-es 60-as korosztály is magáénak érezhet. Egy családtag elvesztése, a feldolgozás kilátástalansága, a hirtelen felnőtté válás, a környezetünknek való megfelelés kényszere, ezeket a főbb jeleneteket mutatja be az írónő érthetően, sallangmentesen, és igen, szerethetően. Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy egy női regényhőst kedvelek, azonban Macy egy közülük. Értem a motivációját, a helyzetét, és még a gondolataival is egyet tudok érteni. Ennyit tehát az állítólagos hímsovinizmusomról.

Szintén a könyv nagy érdeme, hogy egy valóban unszimpatikus karaktert teremtett Jason személyében. A kis köcsögöt szerencsére főként emailek-ből ismerjük meg, azonban a Tökéletes végére személyesen is befut, sajnos azonban nem egy gigantikus ökölbe, amely úgy elverné, hogy a büdös életben ne tudjon üzentet írni, nemhogy beszélni.

Nem akarok többet írni, legyen elég annyi, hogy bizony egy nagyon jó könyv, súlyos-kortalan-nemtelen mondanivalókkal. Sarah Dessen Figyelj rám c. könyve ezennel felkerül a várólistámra.

Szerencsére saját tinikoromból a Tökéletesben történt szörnyűségek kimaradtak, de ezzel együtt talán sok minden jó dolog is, amit a könyv szereplői velem ellentétben megélhettek.

Amir Ahmed Nasszer - Én és az iszlám

iszlám.jpgLassan jó pár hete, hogy végeztem a könyvvel, azonban sem időm, sem energiám nem volt eddig, hogy összeszedjem a gondolataimat róla. Szerencsére nem nagyon kezdtem bele másba, így még mindig tisztán élnek bennem Amir szavai.

"Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette."

"Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet."

Valamilyen szinten ugyanolyan szélsőséges nézeteket vallok, mint a könyv első negyedében Amir, és könyve szereplői. Személy szerint szélsőségesen elhatárolódom az iszlám, a keresztény, a zsidó és mindenféle más fundamentalizmustól. A könyv legerősebb része pont az első negyede, ez idő alatt töltötte be a nekem szánt szerepét, hogy valahogyan megmagyarázza, hogyan is válik egy normális emberből egy fanatikus kretén.

Annak idején pont azért olvastam el Updike-tól A terroristát, hogy belelássak a vallási fanatikusok gondolat és érzelemvilágába. Mi is játszódik le egy ember fejében, mikor az elvont hit, és dogmatika hatására fizikai erőszakot alkalmaz? Mi motiválja őket, mi az a mozgatórugó, hogyan alakul ki, és hogyan gondolhatja valaki teljesen természetesnek, hogy a hitetlenek meg kell büntetni? Amir sok kérdésemre megadta a választ, azonban - akárcsak Updike - Ő is csak szimpla lenézést tudott kiváltani belőlem. Hiába, soha nem fogom én ezeket a dolgokat valójában megérteni.

Nagyon tetszett a könyv stílusa, könnyen olvasható, valódi blogszerű, persze az igényesebb író vénával ellátottak minőségében. Földhözragadt, hitetlen énem bár nehezen értette a szerelem tárgyaként az iszlámot, azonban talán ez a legjobb hasonlat. Az érzés nem tűr ellentmondást, és csak a szakítás gyógyíthat ki. Amir a szerencsések közé tartozik, akik időben otthagyták a rossz kapcsolatukat, belevágva egy addig ismeretlen, de békés, és valódi jövőbe.

Nem állítom, hogy a könyv felétől kezdődő hitfilozófiai, racionalista, empirikus gondolatmenetekkel tökéletesen egyetértek, azonban bármi, ami csak kicsit is hátat fordít ennek a bigott baromságnak, már félsiker. Amirt nyugodt szívvel tartom gyógyult függőnek, akinek mondanivalóját a világ összes fanatikusának olvasni kellene. Ezáltal vissza is térek az alapproblémámhoz, hogy ugyanis ez is egy olyan könyv, amit pont azok nem olvasnak, akiknek vénásan kellene adagolniuk.

Örömmel olvastam, hogy mekkora erő is lakozik az arab világon belül a blogolásban. Nem árulok el nagy titkot, az itthon megjelent közéleti-blogszerű publicisztikákat sokkal többre tartom a tényhíreknél. Ennél már csak a bejegyzések alatti kommenteket szeretem bújni. Persze nálunk ennek sincs kultúrája, mint sok minden másnak, azonban egyszer talán építő jellegű vitákat lehet majd olvasni.

Az Én és az iszlám egy látlelet korunk vallási fanatikusairól, akik fejébe talán csak saját maguk látnak bele. Szomorú kórképe ez a könyv modern világunk legtöbb bajának, de tökéletes példája annak, hogy van remény. Elég karcsú, és sokszor csak a szerencsén múló, de van.

A példányt köszönöm az Atlantic Press Kiadónak!

Gabriel García Márquez - A szerelemről és más démonokról

392.jpgA Száz év magány annak idején annyira magával ragadott, hogy már akkor eltökéltem, folytatni fogom az író munkásságát. Már nagyban olvastam ezt a művet, amikor jött a hír: Márquez elhunyt. Onnantól kezdve szív szorítva faltam a lapokat, és nagyon furcsa érzés volt bennem. Olyan, mintha semmissé tettem volna  a végzetet. Az író élt előttem a lapokon, a gondolataimban.

„A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (…) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.”

Mennyire fantasztikus már, hogy nincs egy könyvnek konkrét tartalmi fülszövege? Elég egy idézet, és egy korább jó tapasztalat az írótól, és már meg is akarja szerezni az olvasó. A történet egyébként kellőképpen egyszerű, de annál érdekesebb.  valódi babonákról, furcsa családokról, szokásokról, egy letűnt kor családmodelljéről, és természetesen hitről, ördögűzésről, és valahol mélyen elrejtve, egyfajta keretbe foglalva: a szerelemről.

Mágikus realizmus. Sokáig nem tudtam hova tenni ezt a stílust, irányzatot. Ha egy fogalmat kéne rá alkotnom, talán azt mondanám, hogy olyan gondolatok sokasága, amelyeket az író a valóság talaján állva épít fel. Olyan mint a mese, csak annál sokkal hihetőbb. Igazándiból teljesen mindegy, hogy mit jelent, ugyanis Márquez csodálatos prózáját nem lehet visszaadni, magyarázni. Egyedül élvezni lehet.

Imádom a humorát, és ahogy a szereplőivel bánik, legyen az egy bolond cellatárs, egy kételkedő pap, vagy egy kislány, akit a "vadak" neveltek. Egyszerűen nem tudok épkézláb mondatokat írni, és ennek örülök.

Nincsenek saját gondolataim, az író világában érzem magam. Lehet talán engem is megharapott egy veszett kutya, és szimplán a látomásaimat írom. Nem hagynak békén ezek a démonok.

Még hogy szerelemről? Mi sem bizonyítja jobban az író humorát, minthogy könnyedén becsapott. Olvassuk el a könyv címét. Még egyszer. És most utoljára. A szerelem is csak egy démon, hogy ez nem esett le nekem, és méghozzá olyan, amit nem lehet holmi vallásos praktikával kiűzni. Egyedül a halál tud megszabadítani ettől a fajta kórságtól. De lehet, hogy még az sem?

Azoknak, akik két lábon a földön járnak, muszáj olvasniuk. Akik álomvilágban élnek, talán észhez térnek tőle. Egy dolog biztos: Gabriel García Márquez nem halt meg, itt él közöttünk, pont ugyanúgy, ahogy a könyvei. Szabadon, nevettetve, és elkalauzolva minket egy jobb világba.

Markus Zusak - A könyvtolvaj

könyvtolvaj.jpgValami okból kifolyólag mindig azt hiszem, hogyha egy könyvet filmre visznek, az biztos nagyon jó lehet. Mármint a könyv. A film az más lapra tartozik. Nagyon tetszett a könyv borítója, és a fülszöveg sem egy tipikus holokauszt sztorit ígért. Jut eszembe, aki nem látta A felolvasót, az azonnal pótolja. Könyvben régi lemaradásom, de azt hiszem, A könyvtolvaj csak megerősített benne, hogy bizony az talán a legjobb a témában mind közül.

"EGY APRÓ KIS TÉNY: MEG FOGTOK HALNI

1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.

Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

FONTOS INFORMÁCIÓK
ez a kis történet
egy lányról
egy harmonikásról
néhány fanatikus németről
egy zsidó bokszolóról
és egészen sok lopásról szól.

MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL
A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA
MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT."

Most komolyan, kell ennél figyelemfelkeltőbb fülszöveg? Na ugye, hogy nem. A könyv legnagyobb húzása maga a narrátor, aki a Halál. Ő meséli el ezt a történetet, kisebb nagyobb kitekintésekkel a háború borzalmaira. A legnagyobb húzás egyben a legnagyobb negatívum is, ugyanis én, ha megszakadok sem tudom ilyennek elképzelni a Halált. Kedves, megértő, egyszerű munkásember, aki borzalmasan utálja a feladatát, és főként a háborút.

A másik fő probléma maguk a szereplők, akiket egyszerűen nem lehet megkedvelni. Liesel bár elég összetett karakter, azért mégiscsak egy 12 éves kislányról beszélünk, akit talán túlzottan is ki akart tüntetni az író. Hans Hubermann egy jóravaló figura, aki talán rossz időben, és helyen élt. Ő neki kellett volna a valódi főszereplőnek lenni! Miatta fogom megnézni a filmet! A feleségétől, és az állandó "Saumensch"ezésétől a falra másztam, egyszerűen nem illik ide, vagy nem így... A zsidó bokszoló egy egyszerű statiszta, aki beindítja a valódi eseményeket a német család életében.

Túlzottan érződik a könyvön, hogy valami más akar lenni, valami új, ami nem akar beállni a Schindler, a Zongorista, vagy akár a Sorstalanság mögé. Sajnos azonban ami sikerült A felolvasónak, az itt nálam csúnyán megbukott. Zusak bár biztos elemekből építkezik, a kliséhegyek sajnos nem maradtak el. Szinte minden oldalt ilyen, vagy olyan módon már láttuk, olvastuk.  Ez mind nem is lenne baj, ha az egész egy kerek valami lenne, azonban szerintem túlvállalta magát az író. Vannak nagyon erős jelenetek, elég csak a polgármester feleségének levelére gondolni, vagy Hans Hubermann "kenyéradományára". Azokon a lapokon éreztem valójában, hogy több van ebben az ausztrál emberben, mint amit papírra mert vetni. Tisztelem, hogy meg akarta mutatni, hogy ilyen is lehetett egy német család a nácik uralta országban, azonban ez így kevés.

Nagyon akartam szeretni A könyvtolvajt, ugyanis a témáról nem lehet eleget írni, beszélni. A megvalósítással sem lett volna különösebb baj, egyszerűen a lapok nem voltak kellőképpen súlyosak. Nem másztak le, nem gondolkodtattak el, és ami a legszomorúbb, nem tudtam átérezni egyik fél szenvedéseit sem. Nagyon nagy lehetőség maradt kihasználatlanul.

Azt hiszem, Bernhard Schlink remekét minél előbb el kell olvasnom!

Benkő László - Drezdai emberünk

covers_269635.jpgVannak bizonyos helyzetek, amikor az egyszerű olvasó fél egy könyvtől, maga sem tudja megmondani miért, talán a recenziós példány lehet az oka. Több könyvekkel foglalkozó blogon értekeztek már róla, hogy jó dolog-e ez a fajta könyvhöz jutás, nincs-e nagyon megkötve az olvasó keze, hogy mit is írhat róla. Személy szerint mindig nagy megtiszteltetésnek veszem, ha gondolnak rám egy könyv kapcsán, és kíváncsiak a véleményemre. Önjáró típusként sosem kíméltem az olvasott sorokat, egy recenziós példánynál annál kevésbé szoktam, ugyanis én nem reklámfelület vagyok, hanem amatőr olvasó és véleményező. Mivel nagyon régen olvastam magyar szerzőtől, és ugyanilyen homályba vész az utolsó olvasott kémregényem, így nem volt kérdés, hogy a Drezdai emberünk jó választás lesz.

"Kémek, titkos ügynökök, fegyvercsempészek és intrikusok hemzsegnek ebben a hollywoodi szuperfilmeket megszégyenítően izgalmas regényben, és űzik kockázatos, sokszor veszedelmes játékaikat az új világ hajnalán. A kába és talajvesztett Kelet-Európában járunk a nyolcvanas évek fordulóján. Mindenki gyanús, mindenki mindenkiről jelent, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti a rendszerváltás ürügyén. Ezt teszi Szmirnov tábornok is, akit egy urali hadiipari centrum parancsnokává neveznek ki. Volt beosztottjának fia, Pável Mihejev pedig az ő ajánlására kerül a KGB drezdai kirendeltségére, ahol végigéli a német újraegyesítést és a körülötte dúló titkosszolgálati háborút. Közben megteszi azt is, amit egy hírszerzőnek nem szabad: viszonyba keveredik a vörösesszőke és csinos Corneliával, akiről nem is sejti, hogy egyszerre három hírszerző szolgálat ügynöke. A rendszerváltozás után mindketten Oroszországba kerülnek, ahol az emberi élet olcsóbb, mint valaha, a szovjet rendszer halódását kihasználó oligarchák cselszövései pedig már nemcsak az ország, hanem egész világ biztonságát veszélyeztetik. Ha csak mellékszereplőként is, megjelenik a regény Drezdában játszódó epizódjaiban Vologya Putyin, a KGB egyik ottani munkatársa, a későbbi orosz elnök is, annak bizonyságaként, hogy a nagy kelet-európai földindulás politikai túlélőinek a legveszélyesebb szituációkban volt módjuk megtanulni, hogyan őrizzék meg hidegvérüket. Közben a német titkosszolgálat Waspe (Darázs) és Anker (Horgony) fedőnevű ügynökei utolsó nagy feladatukat hajtják végre Oroszországban. A cél az, hogy megakadályozzák három Uralból induló hatalmas fegyverszállítmány elrablását, s ezzel a Mihail Gorbacsov elleni puccsot is. Az pedig, hogy ki a Darázs, legyen meglepetés az olvasó számára, nem szólva Ankerről, akinek kilétét több száz oldalon át lesz módja találgatni."

Politika iránt érdeklődő emberként már az első oldalakkor felkeltette az író az érdeklődésemet. A történet kellőképpen összetett (néhol talán túlságosan is), és több szálon fut. Szerencsére a rövid fejezeteknek hála nem veszünk el egykönnyen, azonban az olvasóban ott motoszkál a "kevesebb néha több" érzés. Ami bizonyos, hogy Benkő László egy szépen ívelt regényt tett le az asztalra, egyedül talán a végét éreztem összecsapottnak.

A történet dióhéjban szerepel a fenti fülszövegben, annyit azonban hozzátennék, hogy tökéletesen megférnek egymással a valódi és a fiktív események és szereplők. Jó érzés a magyarok szerepéről olvasni, tetszik ahogy a szerző láttat minket.

Ha valamit, hát jó sok szerepelőt azt kapunk. Persze fokozatosan kirajzolódnak a főbb karakterek, de pont szegény Pável Mihejev sikerült a leghaloványabbra. Szerintem direkt ábrázolta a szerző holmi végrehajtó-önállótlan gépnek. Ha így nézzük az embereket, egyedül Szmirnov és a női szereplők között csillan fel az önállóság, az egyéniség szikrája. Ezzel el is árultam a könyv legnagyobb erényét,vagyis a nők szerepét, és ábrázolásmódját. Bár nem olvastam Benkőtől romantikus regényt, tisztán érezni, hogy bizony otthon van az emberi kapcsolatok világában.

A könyv hangulata mellett nem lehet csak úgy elsiklani. Szabályosan paranoiás lesz az olvasó, a látottak után bizony én is figyelem, hogy nem követnek, átvizsgálom minden nap a szobámat, a kocsit, a kertet. Az időjárásról sem vagyok hajlandó beszélgetni senkivel, ki tudja milyen jelentést készítenek róla. A titkos ügynökök, és kémek világa bizony nem egyszerű, annál inkább érdekes és egyben felháborító. Örülök, hogy nagyon kicsi voltam még a rendszerváltás előtt, bár azért nincsenek leányálmaim arról, hogy a szüleimről eldugott, poros helyeken különböző jelentések léteznek.

Leginkább Daniel Silva regényeihez hasonlítanám a Drezdai emberünket, hasonlóan pörgős és összetett a játszma. Kötelező olvasmány lehet minden sokszereplős kémtörténetet, hatalmi harcokat, a titkos ügynökök életét kedvelőknek.

A végére hagytam a lényeget. Meglepően jó érzés volt, hogy kb. a könyv felétől sejtettem ki Anker, de egészen az utolsó oldalig kellett várnom a megerősítésre, és igen, jól tudtam. Nem állítom, hogy nem liba bőröztem. Benkő Úr, nem sikerült kifognia rajtam, de ettől függetlenül minden tiszteletem az Öné. :)

Várom a könyv folytatását!

A példányt köszönöm az Atlantic Press Kiadónak!

Christopher Moore - Te szent kék!

te-szent-kek.jpgAmennyiben egy nagy adag nevetésre, kikapcsolódásra és totális humorbonbonokra vagyok kiéhezve, bátran nyúlok a szerző könyveihez. Sorozatban a kilencedik agymenése, amelyek közül nem is nagyon tudnék kedvencet választani. Talán az összeset egyben. Van azonban valami, ami miatt ez a mostani más, mint az előzőek, és annyira talán nem jó értelemben.

"1890 júliusában Vincent van Gogh rejtélyes körülmények között lelőtte magát egy kukoricaföldön. De hogy mi történt pontosan, azt senki nem tudja. Például ki az a ronda kis „színember”, azaz festékárus, aki Vincent szerint követte őt? És miért rémült halálra a nagy festő a kék szín egy bizonyos árnyalatától?

Ez csak néhány kérdés azok közül, amelyekre Vincent barátai – a pékből festővé avanzsált Lucien Lessard és a bonviván Henri Toulouse-Lautrec – választ akarnak találni. A nyomozásból pedig egy szürreális odüsszeia kerekedik kávézóról kávézóra és bordélyból bordélyra a tizenkilencedik század végi Párizs művészvilágában."

Már a fülszövegből is kitűnik, hogy itt valami egészen újat fogunk Moore tollából kapni. Az amerikai szupermarketeket lecseréltük a XIX. századi Párizsra, ahol is kifejezetten élvezetes korrajz tárul elénk. Szinte éreztem a bagett illatát, a bordélyok titokzatos fényeit, a konyak ízét, és természetesen a festményeket. A történet ugyanis tulajdonképpen nem más, mint Moore fantáziájának legnagyobb vállalkozása, ugyanis egymástól teljesen különböző festményekben megtalálni a közös pontot, és köré még egy valódi moore-i agymenést kreálni, bizony nem kis teljesítmény. A sztori és az alaphelyzet tehát könnyedén levett a lábamról.

Az első kisebb bökkenő a szereplőkkel van, ugyanis Lucien Lessard egy rossz értelemben vett idióta, aki sajnos a főszereplőnk. Természetesen vannak mások, akik mentik a menthetőt, főleg  a teljesen jó értelemben vett kretén, Toulouse-Lautrec. Annyira megkedveltem a kis alkoholista-kurvapecér-törpét, hogy azon nyomban végigolvastam az önéletrajzát, és mit ad Isten, tényleg fura fazon lehetett! :) A Színember és Étienne, a szamár további üde színfoltjai az események alakulásának,szinte most is, amíg gépelem e sorokat, látom a szemem előtt, Ahogy a vén kuruzsló a farkával ijesztgeti a szobalányokat!

Na de áttérek az egyik problémámra. Valahogy a történet vázát adó kék szín, és a köré épített misztikum nekem erőltetettnek hatott. Szerencsére a végére jól jött ki belőle az író, de azért elég izzadtságszagú maradt. Természetesen soha nem mernék rosszat feltételezni a Biff evangéliumának szerzőjéről, úgyhogy csak holmi megbicsaklásnak könyvelem el.

Nagyon tetszettek a festészeti utalások, és talán a leghíresebb művésznemzedéknek a hétköznapi bemutatása. Bevallom, sosem elmélkedtem eddig a festmények miatt azok alkotóján, ettől fogva azonban már mindenféle blődségeket fogok gondolni egy van Gogh kép láttán, ami nagyon jó dolog! :)

Humorból sajnos kevesebb jut, ettől függetlenül, az a minden harmadik oldalra jutó "egymondatos" még mindig sírva röhögős.

Christopher Moore fanatikusok (akárcsak én) úgyis megveszik, olvassák, ajánlják, és örömmel gondolnak vissza rá. Aki eddig nem szerette az író humorát, stílusát, azt eddig sem tartottam túlzottan sokra, úgyhogy ők inkább ne is gyalázzák meg a negatív hullámaikkal az örömömet! :)

Elég volt a kitérőből, a következőkben kérem vissza a fingós-böfögős, állatokkal pajzánkodó Moore-t. Köszönöm szépen!

Justin Cronin - A Tizenkettek

covers_287625.jpgNem sok könyv volt eddig, amit még a Mikulásnál is jobban vártam, azonban Cronin trilógiájának második kötete miatt már közel egy éve böngészem a "legendás" kiadójáról szóló híreket (róluk majd még később szó lesz), hétről hétre bizakodva, hogy na most talán végre folytathatom a 2012-es év abszolút kedvenc történetét. Az utolsó lapok elolvasása óta pont elég idő telt el ahhoz, hogy tisztán lássak és érezzek A Tizenkettekkel kapcsolatban.

"Eleinte jó tervnek tűnt: tizenkét halálraítéltet megfertőznek egy ősi vírussal, hogy élő fegyverekké alakítsák őket. Csakhogy a Tizenkettek a vírus hatására vérszomjas szörnyetegekké váltak. Amikor kitörtek a titkos kísérlet helyszínéről, elszabadult a pokol. Rémálom lett úrrá a Földön. A vírus pusztítását túlélő kevesek kis ellenállócsoportokba szerveződtek. Ám ha biztosítani akarják az emberiség fennmaradását, ahhoz nem elég, hogy igyekeznek életben maradni. Veszélyes küldetésre kell vállalkozniuk: fel kell kutatniuk a Tizenkettek mindegyikét, hogy végezzenek velük. Az ellenállók különös dolgot tapasztalnak: a fertőzöttek viselkedése érthetetlen módon megváltozik. A nyomok egy komor diktatúrához, a Hazához vezetnek, ahol egy igen különös trió nő igyekszik kedvére formálni az emberiség jövőjét. Talán csak egyvalaki húzhatja keresztül a számításaikat: Amy, a Sehonnan Jött Lány, az egykori titkos kísérlet tizenharmadik alanya, az ellenállók vezetője. Ő az egyetlen emberi lény, aki feltárhatja a Haza titkát, és aki képes behatolni a Tizenkettek elméjének mélyére. És meglehet, hogy amit ott talál, az mindennek a végét jelenti."

Lehet az én képzelőerőm hiánya, de valamiért a kezdetekkor sokkal jobban érdekelt a vírus elterjedésének és az egyénekre gyakorolt hatásainak bemutatása, mint a távoli jövőben játszódó epizódok. A szerző is mintha magabiztosabban mozogna jelen korunk keretei között, mint egy fiktív koloniális közegben. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem egy látványos, és elképzelhető fikciót tár elénk, szimplán valamiért nem tudom elképzelni, hogy az emberi jellemek, és alapattitűdök ennyire változatlanok maradjanak évszázadok eltelte során. Na de félre téve a szkepticizmusomat, újfent sikerült körülbelül másfél nap alatt végigrobognom az eseményeken, annyira ágyhoz láncolt a történet. Újra együtt izgulhattam az első részben már megismert karakterekért, bízva egy olyan folytatásban, amiben tényleg bekövetkezhet a szabadulás.

Szereplőink száma megsokszorozódott, amit eleinte örömmel fogadtam (főként Grey, Kittridge és Danny volt szimpatikus) azonban idővel talán már túl sok is lett a jóból, egyre többet kellett a könyv hátulján lévő szereplőlistához lapoznom. A problémám az, hogy ennek fényében viszonylag kevés hely jutott az új szereplők alaposabb bemutatásának, így a Tizenkettek esetében kénytelen vagyok elvenni Cronintól a megtisztelő 'szórakoztató irodalmi Merle' titulust, cserébe azonban sok más erény bújt elő az erszényből.

A második rész sokkal inkább filmszerű, az események gyorsabban zajlanak, szinte láttam magam előtt a mozgóképet. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy ezáltal a belső vívódások, lélektani hatások, morális dilemmák kevésbé hangsúlyosak, na de arra még ott lesz remélhetőleg a befejező rész.

Ami miatt szintén elszomorodtam, hogy Amy-nek kevesebb szerep jut, pedig még mindig azt állítom, hogy ő viszi a hátán nem csak a túlélőket, hanem az egész regényt. Nem árulok el részleteket, de azért a könyv végi katarzis ennek ellenére nagyot üt az olvasón.  

A szabadulás nekem a 2012-es év könyve volt, A Tizenkettek, ha nem is az első helyen, de a dobogón biztosan szerepel a 2013-as képzeletbeli listámon (ugyanis nem készítettem formálisat). Justin Cronin valamit nagyon tud, nem jövök rá, hogy mi az, de valamiért nem engedi el az olvasót, együtt izgulunk, félünk és reménykedünk. Akik olvassák, és szeretik, maguk is egy, a könyvben szereplő kis csapat tagjának képzelhetik magukat.

Tökéletes zárása volt a tavalyi évnek! Mondhatnám, hogy mennyire várom a következő részt, azonban elkeseredve olvastam, hogy még el sem kezdte írni a szerző. Jobb lesz pedig ha siet, ugyanis a kislánya hamarosan felnő, és biztos vagyok benne, hogy elsőként akarja majd az apukája őneki írt trilógiáját olvasni! :)

 

Ui.: A könyv kiadójának hozzáállásáról, állapotáról: egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem lehet válaszolni az olvasók (jelzem, a leendő vásárlók) könyvmegjelenésre vonatkozó kérdéseire. Azt sem tudom épp ésszel belátni, hogy miért kellhet egy országos könyvesbolt hálózatnak hetente módosítgatni (vélhetően szintén egy kiadó hozzáállása miatt) a megjelenés dátumát. Nincs az a vezetőváltás, ami indokolttá teheti az ilyen mértékű érdektelenséget. Csak bízni tudok benne, hogy a jövőben nem fordul elő hasonló, ha mégis, akkor remélhetőleg a verseny és a piac felfalja az ilyen hozzáállást, és más, arra érdemleges veszi át a felszabaduló helyet!

Douglas Coupland - A rágógumitolvaj

covers_88079.jpgJobban belegondolva tökéletes évzáró, és újévet köszöntő könyvnek tekintem A rágógumitolvajt. Sajnos azt nem mondhatom, hogy helye lesz az évet összegező legjobbak listámon, azonban valamiért még sem tudok rá haragudni. Tényleg azt gondolom, hogy jókor olvastam.

„Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” – kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából. Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…

„Talán te is változtatni akarnál azon, aki vagy? Alakítsunk egy klubot?”

Már az idézett tartalomból is kitűnik, hogy miért is gondolom aktuálisnak a könyvet. Szerintem a legtöbben pont karácsony és újév tájékán gondolkodunk el azon a legtöbbet, hogy ugyan mi a francot is kéne változtatnunk, máshogy csinálnunk a következő évben. Összeszedjük, hogy mit rontottunk el, mit lehetne átalakítani, hogyan érjük el az áhított boldogabb életet. Hiszek abban, hogy mindenkinek van lehetősége változtatni, ha mást nem, a gondolkodásmódján. Sajnos környezetünk megreformálásához sok esetben kevesek vagyunk.

A rágógumitolvaj legnagyobb érdeme Roger személyisége. Ez a félalkoholista szerencsétlenség talál valamit, amivel kiléphet szar hétköznapjaiból. Bethany már más tészta, őt nem tudtam megkedvelni, talán azért, mert egyfajta fiatalkori dacnak gondolom az ő problémáit. Persze mondhatjuk, hogy a környezete nem éppen ideális, azonban pont ilyenkor kéne az individuumnak felül emelkedni a trágyán, és változtatni. Valamit, bármit. A Kesztyűk tava úgy baromság ahogy van, vagyis pont ugyanolyan, amilyen Roger élete. Ezen a ponton egy kicsit elgondolkodtam, hogy vajon akinek rossz az élete, lehetséges-e, hogy képes-e jobbat kitalálni. Rogernek nem sikerült, és talán belénk van kódolva, hogy a kapott hátteret és múltat tovább visszük. Minden esetre tisztelet azoknak, akik tudnak változtatni.

A könyv egyébként nagyon jó stílusban íródott, átmenet a lektűr és a szépirodalom között. A rövid fejezeteknek köszönhetően bárhol, bármikor olvasható.

Aminek örülök még, hogy nem ragadt rám sem rágógumi semmi abból a fajta szomorúságból és boldogtalanságból ami áradt a lapokból. Ez talán azt jelenti, hogy az életem kiegyensúlyozott, és egyfajta védekező mechanizmus kezd bennem kialakulni a rossz hatásokkal szemben. :)

Összességében úgy gondolom, hogy tökéletes lezárása volt ez az évnek. Nem állítom, hogy azonnal rohanok Coupland összes regényéért, azonban jó szívvel fogok rátekinteni a polcokon, néha talán még magammal is viszek egyet....

Boldog újévet mindenkinek, és ha tehetitek, változtassatok az valahol elcsesződött életeteken.

John Updike - A terrorista

terrorista.JPGRégóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, ugyanis lehet, hogy saját tudatlanságom, és emocionális hiányom, de egyszerűen nem tudom megérteni a terrorizmust és a vallási (és bármilyen) fanatizmust. Bíztam benne, hogy akár majd egy nyugati író felvilágosít, esetleg segít közelebb vinni ehhez a világhoz.

"...hogyan születik a nyugati társadalomban a potenciális terrorista. Főhőse egy tizennyolc éves amerikai fiú, Ahmad Ashmawy Mulloy, ír-amerikai anya és egyiptomi apa szülötte. Apja korán otthagyja őket, Ahmad tizenegy évesen felfedezi az iszlámot, egy lerobbant amerikai iparvároska mecsetjében okítgatja jemeni „tanítója” az igaz Hitre. Ahmad az évek során egyre inkább úgy érzi, tiszta hitét fenyegeti az anyagias, hedonisztikus társadalom, amelyet a New Jersey-i New Prospectben maga körül lát. Nem vigasztalja osztálytársának, a csábos fekete Joryleennek a közeledése sem. 
Pályaválasztási tanácsadója a középiskolában egy öregedő zsidó tanár, aki rég kiábrándult már az amerikai létformából, de igyekszik valami tisztességes, normális pálya felé terelni Ahmadot. Ám érettségi után a fiú egy nemrég bevándorolt libanoni család fuvarozóvállalatánál talál munkát, ahol megint más irányt próbálnak szabni Ahmad sorsának. Az újonnan létrehozott Belbiztonsági Minisztérium pedig a sötétben tapogatózik…"

Bevallom férfiasan, Updike-nak nem sikerült velem megértetni a lényeget. Lehet, hogy én nem voltam kellőképpen befogadó, azonban Ahmad egyetlen gondolatával, érvével, cselekedetével sem tudtam azonosulni, megérteni pedig annál is kevésbé. Nem azt vártam, hogy majd ezek után szimpatizálni fogok ezzel a jelenséggel, és Allah nevét skandálva lépek fel a hitetlenekkel szemben, hanem valamiféle racionális magyarázatot. Nagyon bízok benne, hogy az író csak rossz szemszögből próbálta átadni a gondolatait, és létezik azért normális, emberi ésszel felfogható magyarázat erre az abszurd baromságra.

Véleményem szerint nincs az a vallás, legyen szó tényleg bármelyikről, amelyik alapot adhatna az erőszak bárminemű alkalmazásának. Ez szimplán az emberi ostobaság végterméke. A háborúk ugyan végigkísérik az emberiség történetét, azonban a terrorizmus annak kifordított, aljas változata. Tudom, egy hitetlen senki vagyok, de akkor sem fogok soha istent játszani.

Eleinte próbáltam sajnálni Ahmadot, azonban miután kiderült számomra, hogy igenis boldog, jó élete lehetne, már megvetettem. Nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy  elveszett, befolyásolható gyerekre, akinek a rossz-gonosz imámja hülyeségekkel tömi a fejét. Ahmad és a hozzá hasonlók a világban szerintem betegek, akiket összezárva el kéne szeparálni a társadalomtól. Természetesen igaz ez az összes vallás fanatikusaira, meg a modern kori "hódító háborúk" kirobbantóira is.

A könyv maga egyébként szépen felépített, a történet néhol rendkívül izgalmas, és lendületes. A terrorista legnagyobb erénye Mr. Levy és Ahmad édesanyjának párbeszédei. Ezekből a dialógusokból sokat tanulhat az olvasó, legyen szó vallásról, művészetről, amerikai létről, családról és szülőségről. Ha valamiért, hát ezekért a sorokért érdemes elolvasni a regényt.

Nem mondom, hogy csalódtam, mert igazából nem bántam meg a ráfordított időt, azonban valamiért mást vártam. Tiszteletre méltó, hogy Updike nem ítélkezik, még csak állást sem foglal igazán, így mindenki megtalálhatja a maga "igazát" a történetben.

Kurt Vonnegut - A hazátlan ember

vonnegut.jpgMentségemre szóljon, ajándékba kaptam az író halála előtti utolsó könyvét, na nem mintha így utólag bánnám, hogy az életmű záró darabjával kezdtem az ismerkedést Vonneguttal. Bárcsak minden ember - az időskori szenilitás, zsémbelés és elhülyülés helyett megőrizné az íróhoz hasonló szókimondó képességet, a humort, és a kritikai él lényegét.

Kurt Vonnegut utolsó megjelent műve bepillantást enged az író gondolataiba, és ne legyenek illúzióink, véleménye kellőképpen megosztó, és egyben csodálatos őszinteséggel vall háborúról, az amerikai létről, az emberről, drogokról, autókról és politikusokról, állatokról, sorsról, vallásról....

Nehezen tudom elképzelni, hogy magyar ember tollából, hasonlóan őszinte gondolatok valaha is megjelenhetnek. Na nem kiáltok cenzúrát, hanem egyszerűen a magyar lelkülettől talán távol áll ez a nyílt szembenállás korunkkal, kormányunkkal, országunkkal szemben. Mennyire hiányolom pedig az ehhez hasonló művek meglétét. Biztos vagyok benne, hogy Vonnegutot ellenzői már régen  megpecsételték, hazaárulónak, pesszimistának, ördögnek titulálva.A kérdésem a következő feléjük: Ki nem szar le titeket? :)

Le kell szögeznem, hogy nagyon sok mindenben nem értek egyet Vonnaguttal, azonban kitűnő érvrendszere, amelyet főként a humorra fűz fel, könnyedén elbizonytalaníthatott volna engem is. A legnagyobb tiszteletem azokkal a káromkodásoktól sem mentes véleményfolyamokkal vívta ki, melyeknek minden sora idézendő, megtanulandó. Ha lehetne három kívánságom, az egyik biztos az lenne, hogy egy finom kávé mellett beszélgessek a szerzővel.

Nem titok, hogy a könyvben szereplő gondolatok egy inkább baloldali, pacifista, humanista, realista és humorista embertől származnak. Kell ennél több? Vajon hány ember ragad tollat halála előtt nem sokkal, úgy gondolva, hogy na most akkor elmondom én, hogy mi a helyzet?. Hát nem sokan. Sajnos. Minden esetre Kurt Vonnegut A hazátlan emberrel megkoronázta életművét, örökül hagyva nekünk időtlen igazságait.

Stephen King - AZ

king, az.png
Különös-kellemes gyermekkori élményem kapcsolódik ehhez a könyvhöz. A családi nyaraló könyvespolcán 7 éves korom óta nézett, és talán várt rám ez a vaskos kötet. Tudtam, hogy horror és, hogy még kicsi vagyok ahhoz, hogy elolvassam, de valamilyen különös erő mindig megszólított, amikor a közelében voltam. Hívogatott. Idő közben eltelt majdnem 20 év, és eszembe jutott Az....

"Heten voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."

Robert Merle után King-et tartom a legnagyobb mesélőnek. Elvarázsol, magával ránt, és az olvasó mindeközben ott van az események középpontjában. Tér és idő nem számít, olvasás közben igenis ott voltam a Maine állambeli Derry-ben, a Pusztán, a könyvtárban, a csatornában...

Akaratlanul is össze kell hasonlítanom a Malevil alkotójának karakterábrázolásával. Kevésbé kimunkált szereplők jelennek meg King regényeiben, azonban sokkal erőteljesebbek. Hét fő, és tucatnyi mellékszereplő felvonultatása mellett sem múlik ebből az erőből, senki nem szorult túlontúl háttérbe, és egyikőjük sem vitte el úgymond a műsoridőt. Ha választhatok, akkor nekem Ben volt a legösszetettebb szereplő, és egyben legszimpatikusabb, azonban minden gyerek, és későbbi felnőtt szereplővel könnyű azonosulni. A másik lassan tipizálásra alkalmas szösszenet számomra az író történeteiben, hogy a negatív hősök nagyon markánsak. Humanista és pacifista lelkem állatokká változtatná, majd tömlöcbe vetné a gazfickókat.

A történet maga eleinte összetettnek tűnt, azonban az 1400 oldal kellő helyet biztosít a kép letisztítására. King játszi könnyedséggel bonyolítja, majd bontja ki a csomókat, őrületbe kergetve az olvasót, aki egyszerűen képtelen annyit elolvasni egy nap alatt, amennyit szeretne. Csodálatos a történet, és egyben az Állattemető mellett az eddigi legfélelmetesebb is.

Igen, sikerült elérnie az írónak, hogy úgy féljek, mint egy 11 éves gyerek, majd 27 évvel később, mint egy felnőtt. A legtöbb film arra az érzésre játszik, hogy amit nem látunk, attól félünk a legjobban. Tart ez persze egészen addig, amíg a félelem nem tárgyiasul, utána már csak jókat kacarászunk rajta. Az-tól azonban minden formájában fél az olvasó, legyen az egy hang, egy bohóc, egy gondolat. Az nem tűnik el, nem lehet elfelejteni, csak elpusztítani. Szembe kell vele szállni. Milyen irigylésre méltóan bátrak főhőseink.

Kezdem utálni a szuperlatívuszokat, de egyszerűen nem tudom bántani a könyvet. Túlzottan jól választok regényeket, így egy idő után ki fogok fogyni a dicsérő szavakból, de igazából leszarom. Előbb vagy utóbb azt is el tudom képzelni, hogy megtalálom azt a könyvet, aminél befogom szám, és lefogom a billentyűzetért nyúló kezeimet. Csak bólintani fogok, és senki nem fogja tudni, hogy mitől vagyok boldog. Az a könyv csak az enyém marad. :)

Köszönöm Stephen King-nek, hogy újra gyerek lehettem, és végre felfedezhettem ezt a nyaralónkban megbúvó remekművet! Talán már én is szembe merek szállni vele! :)

Stephen King - Blaze

blaze.jpgHosszú ideje el akartam már olvasni a Blaze-t, talán pont azért, mert tudtam, hogy mire számíthatok. Lassan egy hónapja végeztem a könyvvel, de kíváncsi voltam, hogy ennyi idő távlatából is jó szívvel gondolok-e vissza rá. A gyanúm beigazolódott..

"Megindító, tragikus eset: egy jóravaló, okos kisfiút apja részegségében súlyosan bántalmaz, amelynek maradandó következményeit a fiú élethosszan cipeli. Amikor megismerjük, huszonéves, esetlenül nagydarab fickó, horpadásos homlokkal, túlságosan is lomha észjárással. Faragatlan, bivalyerõs óriás, ugyanakkor a légynek sem tudna ártani. Nem, ha életének döntéseit magamaga bírná meghozni… de valahogy mindig kicsúszik a kezébõl a gyeplõ. Mentora évek óta George, a kisstílû bûnözõ, az õ utasításait hajtja végre közös balhéikban.

Ám egyszer végre a sarkára áll, elszánja magát, hogy egyedül is boldogulni fog ifj. Clayton „Blaze” Blaisdell. S mi tanúi lehetünk egyszemélyes vállalkozása aprólékos megtervezésének, gondos kivitelezésének és kimenetelének. Blaze élete nagy dobása – egy gyermekrablás, milliós váltságdíjjal. Ahogy szorul körülötte a hurok, és hibát hibára halmoz, azt veszi észre, hogy a fejében idõrõl idõre megszólal a már halott George, az utolsó pillanatban mindig elhárítva a közeledõ katasztrófát…"


Nagyon szeretem King bevezetőit, ahogyan megszólítja az olvasót, és plusz információkkal lát el a könyveiről, és azok megszületésének hátteréről. A Blaze esetében az fogott meg a leginkább, hogy egyfajta tiszteletadásnak készülhetett Steinbeck Egerek és emberek című műve előtt. Hát ez viszont nem kis feladat, úgyhogy azonnal bele is fogtam az olvasásba.

A történetleírásban nagyjából a teljes sztori szerepel, úgyhogy nem titok, hogy bizony egy viszonylag klisés eseménysorral kerülünk szembe. A könyv nagysága nem egyediségében rejlik, hanem abban az érzésben, melyet csak King tud vissza adni. Ahogy jobban megismerjük Blaze-t, annál könnyebben tudunk vele azonosulni, megérteni őt, és főleg utálni a környezetét. Igen, ő is tipikus példája annak, hogy mivé válhat egy alapvetően kedves, jó gyerek egy rossz apa hatására. Bár nem következik belőle, de azért a gyermeki kegyetlenség is általában ezeken a fazonokon csattan, megalapozva a Blaze-hez hasonlók életének lejtmenetét.

A legjobb az ilyen történetekben, hogy - az elméletben rossz fiút kedveljük, és szurkolunk neki, hogy....miért is szurkolunk tulajdonképpen? A Blaze esetében annak drukkolhatunk, hogy ne rabolja el a picit, vagy ha el is rabolja, bánjon vele jól, és ha megkapta a váltságdíjat, tudjon végre tisztességes és boldog életet élni. Na ja, érzelmi intelligenciánk ezt sugallja, de azért valóságérzetünk jelez, hogy bizony problémás ennek az eseménysornak drukkolni. Ez a valódi tragédia, hogy Blaze semmi esetre sem tud normális jövő elé nézni.

Az ilyen és ehhez hasonló történetek elgondolkoztatnak, hogy vajon mennyire is tudjuk mi magunk befolyásolni a saját életünket? Képesek vagyunk-e rá, vagy csak a környezetünk hatásainak következményei vagyunk? Adekvát válasz híján csak remélni tudok.

Összességében a Blaze-t az Egerek és emberek hollywood-i megfelelőjének tartom (tudom, hogy Steinbeck könyvéből is készült egy nagyon jó film), a jelző minden előnyével és hátrányával. Fiatal kora ellenére Stephen King egy izgalmas, és szerethető könyvet tett le az asztalra, amelynek fiókjából szerencsénkre hosszú idő után előkerült.

A gyanúm bizony beigazolódott, és ennyi idő után is örömmel tekintek rá a borítóra.

Yann Martel - Beatrice és Vergilius

bAndv.jpgA holokausztot sokan sokféleképpen megjelenítették már. Épületek, filmek, színdarabok, visszaemlékezők mind mind azon ténykedtek, hogy az emberiség ezen szégyenfoltja sose felejtődjék el. Rengeteg könyv jelent meg a témában, na de kérem, hogy jön ide egy bőgőmajom és egy szamár? Yann Martel-nek köszönhetően nagyon is egyszerűen.

"Van két Henry, egy író meg egy preparátor. Az egyik ír egy kiadhatatlan könyvet a holokausztról, a másik ír egy gyermeteg abszurd drámát. Abban szerepel Beatrice, a szamár és Vergilius, a bőgőmajom. Ami kettejük beszélgetéséből kibontakozik, az az élet és minden élőlény tiszteletére felhívó óriásplakát, ami mellett képtelenség közömbösen elsétálni.

Beatrice és Vergilius egy abszurd dráma főszereplői, sorsuk a holokausztnak egy nem tényeken és beszámolókon alapuló értelmezése. Rajtuk keresztül mosódik egybe valóság és fikció, hogy aztán a végére kikerekedjen, mi az emberi méltóság, és hogyan lehet megőrizni még akkor is, mikor már meghalt a remény."

Bevallom, sokáig fogalmam sem volt, hogy miről is szól, vagy mi kerekedik ki ebből a történetből, pedig mindössze 200 oldalacska. Abban már az első oldalakkor biztos voltam, hogy Martel ugyanazzal a gyermeki bájjal megkent stílussal vetette papírra gondolatait, mint az általam nagyon szeretett Pi életében. Az író nagyon vonzódhat az állatokhoz, így nem lehetett kérdéses, hogy még egy népirtást is be tud mutatni általuk. Persze egyszerűbb dolgom lett volna, ha szimplán emberi tulajdonságokkal vértezte volna fel szereplőit, de az általa megalkotott allegória így talán túl egyszerű, sablonos lett volna.

Ennek eredményeként kapunk egy könyvbe rejtett könyvet, amiben könyvek vannak, és amiből színdarabot terveznek, amiben két állat beszélget. Ugye, hogy érdekesen hangzik? A holokauszt bár nevesítve van, semmi tényleges utalás nincs az eseményekre, mégis érzi az olvasó, hogy bizony ez az!

Amivel nem voltam elégedett, az maga a konkrét történet, az ugyanis néhol nagyon döcögősen akart haladni, mintha az író nem tudná, vagy nem akarná folytatni. Mondhatnám, hogy az állatok mentik meg, de ők itt csak mellékszereplők. A valódi kérdés - akárcsak a Pi életében - megdolgoztatja a hitünket. Hiszünk-e abban, hogy egy konkrét dolgot elvontan is meg lehet magyarázni? Én természetesen igennel válaszolok. A másik kérdés, ami nagyon tetszett a könyvben, és többször is előbukkan, hogy ugyan kell-e a tényeket bemutató eseményeknek szólnia is valamiről?.....

Az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogy na de miről is szól a Beatrice és Vergilius? Mondhatnám, hogy a holokausztról, de valahogy mégsem. Számomra inkább az arról való gondolkodásról, és annak feldolgozásáról. Jogos a következő kérdés: vajon fel lehet ezt az eseménysort igazából dolgozni? Be lehet-e úgy mutatni, hogy az emberre hasson, értse, és tanuljon belőle? Yann Martel megpróbálta, és szerintem sikerült neki. Aki kételkedik ebben, az tényleg ne olvassa el, csak a Játékok Gustavnak című utolsó tizenkét játékot. Borzasztóan jó kérdések vannak feltéve. Aki egyből tudja a választ rájuk, az talán nem is ember. De nem is állat!

Nem mondanám, hogy mérföldkő az életemben, de egy érdekes színfoltja az általam eddig olvasott könyveknek. Kb. úgy vagyok vele, mint anno a Pi életével, hogy bizony jó darabig nem fogok ehhez hasonlót sem olvasni. A kanadai író igazából szarik a tipikus irodalomra, annál ő bátrabb, merészebb, bevállalósabb. Ezért is szeretem talán.

Bret Easton Ellis - Amerikai psycho

659187_2.jpgHogyan is mondhatja el magáról valaki, hogy ismeri Ellis műveit anélkül, hogy olvasta az Amerikia psychot? Eddig a pillanatig jómagam is a "fő mű" nélkül szerettem a szerző írásmódját, stílusát, mondanivalóját. A Királyi hálószobáknál már ott motoszkált bennem, hogy bizony egyre kevésbé jön át, hat meg Ellis világa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy elnyerte nálam a "könyv, amin a legtöbbször elaludtam" titulust.

"A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába."

Huhh, nagy levegőt veszek, hogy ne káromkodjam el magam a kezdeteknél. Az egész úgy indult, hogy szabályosan vágytam a szerzőre, és örömmel konstatáltam, hogy új, tetszetős borítót is kapott a regény. Aztán már az első oldalakkor tudtam, hogy bizony nem fog tetszeni ez a könyv. Próbáltam értéket találni benne, de azon kívül, hogy az összes divatmárkát és East-West side-i éttermet megismerhetjük, csak színtiszta unalom van. Jaa, hogy talán ez lehet a könyv célja, gondoltam magamban. Yuppiek szánalmas, üres és igen, értelmetlen életét bemutatni. Na de kérem szépen, biztos, hogy ha valakinek mindene megvan anyagi fronton, és mégis boldogtalan, az egyedül csak az erőszakban találhat önmagára? Ne vicceljünk már.

Bateman-ről tökéletesen írja a fülszöveg, hogy valódi faszkalap, aki pillanatnyi megértést sem képes kicsikarni az olvasóból. A többi szereplő is szimplán csak hús. Ami a többi regényében nálam működött, itt csúfos bukást eredményezett, ugyanis nem jött át ez a felszínes, "nem is tudjuk a másik nevét, de persze ismerjük" feeling.

Próbáltam belegondolni, hogy vajon tényleg nem ilyen világ vesz-e körül, és én lennék a legboldogabb, ha újra elmondhatnám, hogy dehogynem, a modern kor és a modern ember ilyen silány, de nem, igenis vannak jó emberek, akik felismernek, akik szeretnek, és akik miatt érdemes normális életet élni. Bateman esélyt sem ad arra, hogy boldogabb élete legyen. Elég csak a titkárnővel, vagy a régen látott egyetemi ismerőssel kapcsolatos viselkedését figyelni.

Talán én is beteg vagyok, ugyanis egyedül a különböző kegyetlenkedések leírása tetszett, és főleg az azokat megelőző pillanatok. Ott éreztem egyedül, hogy Ellis mitől is annyira jó. Nem, nem a válogatott gusztustalanságokra gondolok, hanem arra, hogy úgy ír belezésről, és zsigerelésről, hogy szinte magunk előtt látjuk, és elborzadunk. Sok olyan magát kifejezetten erőszakosnak mondható regényt olvastam, amely magát ilyen meg olyan durvának tartotta, azonban egy sem késztetett arra, hogy belegondoljak, nemhogy felhúzzam a szemöldökömet. A puszta naturalitást tökéletesen ötvözi már-már szépirodalmi hatással. Az egyetlen probléma, hogy a bemutatott erőszak legtöbbször céltalan....

Összességében azt kell mondanom, hogy örülök, hogy A vonzás szabályaival kezdtem az ismerkedést Ellis-sel, ugyanis még mindig azt tartom a legjobb könyvének. Annak fényében az Amerikai psychot csak nyuszika szavaival tudnám a legjobban jellemezni:

Értem én, csak leszarom!

Elizabeth Haynes - A lélek legsötétje

a lélek.jpg(Esetenkénti SPOILER veszély)

A Holtodiglan című könyv annyira befészkelte magát a gondolataimba, hogy azonnal egy hasonló tárgykörű műhöz akartam nyúlni. A molyon kommentelőknél találtam rá Haynes első könyvére, amely bizony látatlanul (olvasatlanul) is súlyos témához nyúl, amelynek Magyarországon aktualitása is van. Ezennel én is messzemenőkig támogatom a családon belüli erőszak Büntető törvénykönyvben történő szerepeltetését. Külön fejezettel, a legszigorúbb büntetési tételekkel.

"Catherine élvezi a londoni szinglik gondtalan életét, mígnem az egyik éjszakai szórakozóhelyen megismerkedik Lee-vel. A férfi jó vágású, karizmatikus és titokzatos – elvarázsolja Catrherine-t és a lány barátnőit is. Amikor azonban kiderül, hogy Lee valójában kiszámíthatatlan, manipulatív és erőszakos, már késő: Catherine egyedül marad a kétségbeejtő helyzetben, és senki sem hisz neki. Miközben fokozatosan tárul fel előtte Lee sötét oldala, egyre jobban belegabalyodik a lelki terror és a szexuális kiszolgáltatottság sűrű hálójába. Vajon van-e kiút, el lehet-e menekülni a férfi elől, aki mindenre képes, csak hogy birtokolja vágyainak tárgyát… "

Ritkán fordul elő, hogy egy történet felidegesít, hogy beissza magát a gondolataimba, és cselekvésre akar kényszeríteni. A lélek legsötétje duplán támad, ugyanis egymás mellett két idősíkon, és szinte két különböző történetet olvashatunk. Nagyon találónak érzem, hogy egyszer olvassuk a boldog, bulizós, reményteli Amy-t, aki falja a pasikat és a feleseket, majd a következő oldalon 4 évvel későbbi önmagát ismerjük meg, kényszerbetegséggel, poszttraumás stresszel, depresszióval és szorongással. Hogy mi is történt a köztes időben? Szimplán megismert, és beleszeretett egy jóképű, titokzatos, kedves, erős és magabiztos férfiba.....Mennyire hétköznapi történet, és mennyire jól kéne végződnie. Egy normális világban....

Amy mindkét állapotában rendkívül szerethető, jól körülírt karakter. Lee-t pont annyira adja vissza az írónő, amennyire a valóságban is felismerhető lenne. Stuart egy nagyon kellemes ember, valódi szimpátiát váltott ki belőlem. A barátoknak és barátnőknek inkább a jelleme a fontos, de az nagyon is.

A fizikai erőszak minden fajtáját gyűlölöm, de a családon és hálószobán belüli erőszak annak is a leggusztustalanabb formája. A nő ki van szolgáltatva az erősebbnek, és ezek az undorító féreg csávók pontosan tudják, és kihasználják ezt. Nincs nyilvánosság, bocsánatkérés, csak eltüntetett sebek, megalázkodás, és szenvedés. Aki visszaél a hálószobák nyújtotta privát szférával, nem érdemli meg, hogy embernek tartsuk. A barátok jelleme egy tényleg látványos kórképet tükröz. Leginkább rájuk haragudtam. Könyörgöm, hogy lehet, hogy egy új ember a barátunk ellen fordít, és inkább neki hiszünk, mint a régóta általunk ismertnek?? Hihetetlen. Remélem, én ennél szerencsésebb vagyok, leszek, és az igaz barátaim időben észreveszik és szólnak, ha rossz úton járok. Ha mégsem, tényleg nincs kiút.

Szerencsére A lélek legsötétje próbálja visszahozni az igazságszolgáltatásba fektetett bizalmat, és egy szimpatikus rendőrnek köszönhetően elhiteti az olvasóval, hogy ők tényleg szolgálnak és védenek. A könyvnek pozitív végkicsengése van, látszik a remény, a kérdés igazándiból csak annyi, vajon hány bántalmazott nőnek sikerül végül boldog életet élni? Szerintem sajnos csak nagyon keveseknek.

Gillian Flynn - Holtodiglan

holtodiglan- Gillian Flynn.gifMindig is féltem a sikerlistás könyvektől. A Holtodiglan esetében sem volt ez másképp, azonban annyi pozitív véleményt kapott még a legkritikusabb bloggerektől is, hogy tudtam, nem fogok csalódni. Egyszerűen nem bírtam letenni....

"Egy meleg nyári reggelen a Missouri állambeli North Carthage-ben Nick és Amy Dunne ötödik házassági évfordulójára készülődik. A romantikus reggeli után a jóképű Nick okos és csodaszép felesége eltűnik. Nickre egyre nagyobb nyomás nehezedik a rendőrség, a média, valamint a lányukért elvakultan rajongó szülők részéről. Nick pedig valamiért folyamatosan hazudik és különösen viselkedik: furcsán ködösít és láthatólag megkeseredett – de valóban gyilkos? Amy naplója és Nick elbeszélése egy szépen induló, ám fokozatosan megromló kapcsolat klausztrofób, nyomasztó világába nyújt betekintést. A kérdés csupán az, ha nem Nick a tettes, akkor hová és miért tűnt el a szépséges feleség? És vajon mit rejt az ezüstpapírba csomagolt doboz a gardrób hátuljában?"

Huhh, hát sok mindenre számítottam, de ez a könyv meglepett. Hímsoviniszta énem megszeppenve hajt fejet Flynn kisasszony előtt. A férfi-női kapcsolatok lényegét tökéletesen láttatja.

A kezdeti boldogság, a megismerkedés és az egymásra találás eufóriáját mindenki átélte már, azonban kevesen értik, érzik, hogy mikor, és miért képes átváltani ez az érzés unalomba, kiábrándultságba, rosszabb esetben dühbe. Adott ugye az olvasónak szánt álompár, a helyes, művelt, ambíciózus pasi, és egy intelligens, jó családból származó, és igazán jó fej lány, akik az elejétől kezdve egymásba szeretnek. Minden ezt követő történést az olvasó irigykedve fogadja be, de tényleg, itt nincsenek túljátszott lektűrhősök, felejtsük el a tipikus jelzőt. Ők egyek közülünk, akik szerencsés módon egymásra találtak. Na de aztán. Kérem szépen, ez nem egy szerelmes regény, hanem egy valódi kőkemény kritika, és thriller.

Mint már említettem, a párkapcsolatok elemi mozgatórugói feltárulnak, a szépséges maszkok idővel lekerülnek, és alatta nem találunk mást, mint az embert, annak minden hibájával, gyengeségével.

A szereplők kellően markánsak, könnyen azonosulni tudtam velük. Amy naplóbejegyzéseiből egy számomra is megnyerő, és értő feleség képe rajzolódott ki. Nick pedig egy kezdeti fura fazonból normális férfivé vált. Igen, én nem tartottam eleinte egyikőjüket sem szemétnek. Aztán természetesen fordul a kocka, senki nem olyan, mint amilyennek a kezdetekben gondoltuk. Szerencsére a mellékszereplők súlytalanok, így tényleg tűkön ülve figyelhetjük főhőseink párharcát.

A Holtodiglan a felétől egy valódi beteg könyv, a szó általam gondolt legjobb értelmében. Nem fogok lelőni semmit, de az államat többször kellett felvennem, mint egy átlagos kriminél. Meg tudott lepni, és addig csavarni a jellemeket, és eseményeket, hogy már szinte beleőrültem a titokba, ami nem is annyira meglepő. Igen, a férfi és a női alaptermészetből kikövetkeztethető lett volna a lényeg, de nem akartam elhinni, hogy valaki ezt így le is meri írni.

Lassan elmondható, hogy mindannyian Nick és Amy maszkja alól bújtunk elő. :) Azért ha választanom kéne, még mindig Nick volt a jó fej, Amy-t pedig inkább nem is minősíteném. Egyedüli hibának a könyv végét rónám fel, én valamiféle más lezárásra számítottam, nagyobb katarzisra, amely mindkét felet kellően kielégíti. Nem mondom, hogy nem tetszett a megoldás, de az biztos, hogy a hímsovinizmusom újra feltámadt, és valódi bosszúra szomjazott! :)

Minden sikerlistán ott a helye, bár félek tőle, ebből a könyvből is csak kevesek fognak tanulni. Hiába, a népszerűség átka sokszor a felszínesség. Értve és tanulva tessék tehát falni a lapokat. Ez csak egy jó tanács, amit megfogadva még élvezhetőbbé válik Gillian Flynn remeke.

Nagyon várom az írónő további köteteit!

Ui.: A moly alapján én vagyok az első fiú, aki bejegyzést írt a könyvről. Érdeklődve olvasom jelenleg a női részletes véleményeket. Nem is vagyunk annyira különbözőek :D

E. L. James - A szabadság ötven árnyalata

szabadság.jpg(SPOILERES ÉS HELYENKÉNT VULGÁRISNAK TŰNŐ BEJEGYZÉS)

Szomorúan, de tudomásul kell vennem, hogy véget ért ez a monumentális drámai eposz. Történet egy fiatal, intelligens, szép és izgató bölcsészlányról, és az ő ötven árnyalatáról, aki gyönyörű, kiismerhetetlen, dúsgazdag. Az ő szerelmük lapjai voltak ezek. Három könyvben, több, mint 1500 oldalban, szívszorító monológokkal, a női agy- és gondolkodásmód legnagyobb tisztelete mellett, megdöbbentő korrajzzal, alapos részletességgel kidolgozott karakterekkel, a racionális és emocionális elemek tökéletes összhangjában. A közös mindhárom kötetben pedig a két fiatal egymás iránti perzselő, megható, felemelő viszonya.....Egy nagy büdös lószart!

A történet a harmadik részben valójában az evés-etetés körére redukálódik. Minden oldalra jut egy felhívás-parancs, hogy bizony Ana-nak enni kell. Nincs mese, ez itt a nagy zabálás szürke módra. Persze van itt egy oldalas esküvő, előkészület, meg minden, de a lényeg mégiscsak a kaja. A nászút nagyon érdekes volt 50 oldalban, Európáról kb. semmit nem lehetett megtudni belőle. Még jó, hogy két hetet voltak csak ott. De remélem finomakat ettek azért. Ahogy hazaérnek, természetesen elmennek nyári síelésre, biztos ami sicher. Ana szülinapjára kap egy fehér R8-ast, meg karkötőt. Na de minden öröm és bódottá közben a gonosz erők sem nyugszanak, és bosszúért lihegnek. Magyarán kapunk másfél oldal akciót, meg nyomozást. A házasság melletti főmomentum Picipötty (anyám borogass azonnal) várható érkezése. A nagy finálét megelőző majdnem két oldalas stresszbombában annyi a feszültség, mint egy Cobra 11 évadban. A happy end végül is tartogat csattanót, ugyanis ember nem gondolná, hogy annyi erekció és elélvezés után is életképesek Mr. Grey spermái. Vége.

Anastasia (bocsánat, Mrs. Grey inkább, mielőtt elfenekelnek) büszke feleségként sem ér fel egy betanított orangután szintjére, az anyai ösztönök pedig kimerülnek a gyermeki idiotizmus későkamaszkori reinkarnációjában. Belső istennőnk szunnyad végig, talán kitörni készül. Majd a következő regényt rá építi a kedves írónő. Mr. Grey erre az epizódra végre összeszedte újra magát, igazi férfiúi erényeket villogtat, úgymint szokásos féltékenykedés, apasági hírre való anyázás, kemény berúgás, valamint az excicák pénzbeli támogatása. Ha csaj lennék, azonnal megkeresnélek te alfahím! Taylor, és a többi verőlegény még mindig a legjobb arcok, szerencsére nem beszélnek. Mrs. Jones-ról, a bejárónőről jól sejtettem A sötét ötven árnyalata bejegyzésemben, hogy vélhetően be-be kukucskál a bűn szobájába, de itt még annál is tovább megy...Szülők, testvérek, kamu barátok megkapják a maguk egysorosát, annak rendje és módja szerint.

Ebben a részben is volt szex. Ana mellbimbói kapják a főszerepet, orgazmusai spirálban végződnek általuk. Christian újra előveheti a játékokat, bilincs és kötél uraság személyében. Sajnos meglátszik a nyomuk, úgyhogy utólag kénytelen kar- és lábékszereket is venni. Mrs. Grey tehát megkedveli a buja, perverz kefélést, persze az olvasónak akaratlanul is minden egyes jelenetnél a South Park-ból megismert Mr. Slave jut az eszébe. A fenékdugasz végre a helyére kerül, Ana pedig megtanul mélytorkozni, pont úgy, ahogy egy jó feleségnek illik. A kedvenc jelenetemig az utolsó néhány oldalig kell várni, de esküszöm megéri, ugyanis Ana átlép egy szintet, ahol a viccrelém kiakad. Aki tudja mire gondolok, kap tőlem ajándékba egy szájpecket!

A szabadság ötven árnyalata egyébként több okból is a trilógia legjobb része,de összességében nem érdemli meg, hogy dicsérjem. Komolyan sajnálom!

Összegzés.  E. L. James tudja, hogy mi kell a népnek, ebben a trilógiában ugyanis benne van mindaz, ami a popkultúrán szocializálódott tömegek elvárnak. Nem akarok én bántani senkit és távol álljon tőlem a kultúrsznobizmus, de ez a fajta irodalom csak butít, és degradálja az olvasás élményét. Semmi mást nem látok, csak azt, hogy ez a könyv azért született meg, hogy pénzt keressenek, az értékteremtés nem volt szempont. Nem várom el, hogy egy könyv bármilyen szintű műveltséget adjon, netalántán gondolkodásra serkentsen, de akkor legalább szórakoztasson, kapcsoljon ki, engedjen be a könyvek nyújtotta boldog közegembe. Ha nem imádnám annyira ezt a fajta hobbimat, az írónő könnyedén elvehetné a kedvem a nála sokkal igényesebb szerzők műveitől.

Tényleg kár ezért az egészért, mert a témában lett volna kellő potenciál, ostoba tabukat dönthetett volna le, segíthetett volna a társadalmi prüdéria és intolerancia leküzdésében, nem beszélve az emberi kapcsolatok jobbá tételéről. Sajnos azonban csak további gátakat emelt és önmaga paródiájává vált. Ez itt a legnagyobb baj!

F. Scott Fitzgerald - A nagy Gatsby

gatsby.jpg(Helyenként SPOILER veszély!!!!!) 

Rá kell jönnöm, hogy rossz időzítéssel olvasok. Bele fogok szürkülni a divatirányzatokba, és százhuszadik hasonszőrű véleményeket fogok írni, ha követem az éppen aktuális trendírókat, vagy ahogy jelen esetben, a frissen mozikba kerülő filmregényeket. Persze evidens, hogy mindenkit ezek érdekelnek, azonban múló szeszély; a film és a hisztéria lecsengése után a legtöbben el is felejtik, hogy élt-e, írt-e a szerző bármit is. Remélem legalább nekem még így is maradandóbb élményeket okoznak a népszerű könyvek. Pont, mint A nagy Gatsby is tette.

"Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége."

Sokan sokféle véleménnyel vannak erről a történetről, de szerencsére a legtöbben csak a mozifilmet látták. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem engedve a kísértésnek, Fitzgerald eredetijét olvashattam, nem befolyásolva képek, színek, színészek által.

A történetet egy modern kori Rómeó és Júliának hittem eleinte, azonban szerencsére annál jóval többről van itt szó. Persze a szerelem a fő téma, de mindez érzékletes korrajzzal, és szerethető, gyűlölhető szereplőkkel. A szélsőségek regénye volt számomra. Gyűlöltem a partikon látott, hallott giccset, de könnyedén levett a lábamról Nick, mint narrátor. Az ő szájíze, stílusa oldotta a bennem felgyülemlő értetlenséget, és haragot.

Értetlenül állok még most is azon a tényen merengve, hogy a pénz, és a társadalmi hovatartozás, rosszabb esetben a szerencsés születés, milyen típusú előjogokat is ad az embernek. Gatsby-t olvasva Marx biztos röhög a sírjában. Rájöttem, hogy Gatsby-n és Nicken kívül mindenkire haragszom a történetben. Felszínes, üres, jellemtelen szarháziak gyülekezete, vagy ahogy Nick mondja Jay-nek:

"-Többet érsz, mint az egész népség együttvéve!"

Ha a történet elején kételkedtem is Gatsby kilétével és személyiségével kapcsolatban, a végére pontosan megértettem, miért is kapta a nagy jelzőt! Az ő nagysága pedig kortalan. Végig az járt a fejemben, hogy talán ilyen lehet az, amikor egy férfi igazán szeret. Össze sem lehet hasonlítani a női szeretettel. Fiúként is csak a legnagyobb tisztelettel gondolok rá.

Az édesapa megjelenése, és fiával szembeni emlékei rendkívül meghatóak. Talán a könyv legerősebb fejezete hozzá köthető.

Nem bírom ki, hogy ne írjak a Buchanan házaspárról. Tom a korhű tipikus tapló, akinek egy szimpatikus cselekedete sem volt. Valódi antihős. Daisy-t én kedvelni akartam, nagyon is, de szimplán lenéztem, később pedig megvetettem. Minden olyan tulajdonság megtalálható benne, amelyet egy normális hímnemű gyűlölhet. Férfiak vesztőhelye ő, semmi más....

F. Scott Fitzgerald már most többet jelent számomra, mint egy író, akinek a könyvéből filmet csináltak. Csodálatos prózájával, magával ragadó stílusával, az emberi természet alapos ismeretével egy nagyon is jó regényt alkotott, amely éppen csak megágyaz az író további könyveinek mielőbbi beszerzésének.

Most már nyugodt szívvel tekintem meg a filmet. 

Michel Houellebecq - Elemi részecskék

elemi-reszecskek.JPGEzzel a kimondhatatlan és leírni is lehetetlen nevű "botrányíróval" már régóta meg akartam ismerkedni. Az európai Psycho titulus számomra megnyerő volt, szinte kívánatossá tette, így az Elemi részecskékkel kezdtem a szerző bibliográfiáját. Lesz még több bejegyzés is tőle, az már most biztos!

"Az elemi részecskék kegyetlen regény egy testvérpárról. Michel híres tudós, Bruno irodalomtanár és író. Bruno a szexben keresi az élet értelmét, Michel pedig a tudományba zárja magát. Kapcsolatokkal vagy kapcsolatok nélkül, az eredmény a végtelen magány. A testvérek beszélgetéseikben a 20. század második felének társadalmi változásait, az emberi kapcsolatok változását elemzik, megpróbálják megfejteni sorsuk titkát. Houellebecq kiváló humorérzékkel festi le new age-es világunkat, a hitek, filozófiák, ezoterikus tanok kavalkádját, megváltásunk megannyi előfizethető segédeszközét. Az izgalmas, helyenként merészen naturális könyvből mégsem hiányzik a remény. Az utópiába váltó történetben Michel a mikrobiológiában megtalálja a választ az örök kérdésre: legalább elvileg van-e lehetőség normális emberi kapcsolatokra, lehet-e családban és szeretetben élni?"

Hosszú idő után végre egy olyan könyv, aminek majdnem a felét nem értettem, de ettől függetlenül tetszett. Nagyon tetszett.

Igazándiból fogalmam sem volt, hogy mit is fogok olvasni, és így utólag is nehezen találom a szavakat arról, amit láttam. Egy különös, ritka történet két férfiról, akik valahogy születésük pillanatától kezdve valahogy el vannak cseszve. Igen, nincs mit szépíteni ezen. A lényeg azonban azon van, ahogy a maguk módján ők próbálnak felülemelkedni hiányosságaikon. A mikrobiológiai részeket érdeklődve, de semmit sem értve fogadtam be, Bruno élete viszont meghatott. A nyugati társadalom "terméke" ő, aki a szexualitást választja az érzelmek helyett. Belőlem igazi férfiúi szimpátiát váltott ki. Michelre haragudtam, aztán rá kellett döbbennem, hogy mi is az ő célja, az élete értelme. Mindketten korunk tükrei, tele harccal és kilátástalansággal.

Nagyon tetszett  Houellebecq írásmódja, nagyon szépen fűzi össze a mondatokat, könnyedén lehet haladni a sorokkal, azonban többször is megállásra kényszerít. Gondolkodni kell rajta, meg kell rágni, bele kell érezni. Leginkább Kunderához tudnám hasonlítani, de nála meztelenebb, őszintébb, és kíméletlenebb. A család elemi alkotórugóit feszíti szét, bátran ostorozva anyát, gyermeket, testvért.

Csak a szerelem és a halál marad. Mindkettő kívánása, de nem céltalanul. A női alakok hihetetlen érzékenységgel lettek bemutatva. Christiane testiségbe vetett hite megdöbbentő, és egyben csodálatos. Annabelle annál nagyobb talány számomra. Minden lehetősége meg lett volna a boldogság elérésére, de az élete igazi értelme nem reagált. Amikor mégis, már késő volt. A könyv fő részének utolsó 40 oldala könnyedén homályosítja el a szemet, átértékelve a sok szex, ejakulátum, és depresszió képét.

Egy külön bekezdést akartam írni az Epilógusról. Egy könnyed csavarral az író a jövőbe kalauzol minket, ahol is "hőseink" áldozatai valódi értelmet nyernek. Újfent libabőrös lettem egy könyv hatására. Michel Houellebecq a záróakkorddal kitágította az időt és a teret, reményt, és értelmet adva. Nem kérdés, hogy az Elemi részecskék utolsó soraival zárom mondandómat:

"Mégis nagyon fontosnak érezzük, hogy legalább egyszer ki tudjuk fejezni a tiszteletünket. Az embernek ajánljuk ezt a könyvet."

Lionel Shriver - Ennyit erről

ennyit erről.jpgA Beszélnünk kell Kevinről-t sokan ismerik, szeretik, és meg kell mondjam, teljes joggal. Ebből kiindulva értetlenül állok afölött ,hogy annál csekélyebb azoknak a száma, akik az írónő itthon megjelent második kötetét ismernék, nemhogy olvasták. Pedig jobb, mint a fent említett regény! Sokkal jobb!

"Shep Knacker már régóta kuporgat a „Másvilágra”: az akciós árfekvésű harmadik világba való idilli elvonulásra, ahol a dugipénze egy örökkévalóságig kitart. Ahol a Brooklyn és Queens közötti autópálya dugóit majd felváltja a „beszélgetés, a gondolkodás, a látás és a létezés” – na meg az elegendő alvás. Amikor váratlanul egymillió dollárért eladja lakásjavításokkal foglalkozó cégét, álma végre karnyújtásnyi közelségbe látszik kerülni. Glynis viszont, aki már huszonhat éve a felesége, végeláthatatlan kifogásokat eszel ki arra vonatkozóan, hogy éppen miért nem alkalmas az idő az utazásra. Belefáradván az általa alapított cégnél végzett rabszolgamunkába, Shep bejelenti, hogy ő bizony – vele vagy nélküle – nekivág, és egy bukolikus tanzániai szigetre költözik. 
Az épp egy orvosi vizsgálatról érkező Glynisnek is vannak hírei: Shep nem mehet sehová, neki ugyanis feltétlenül szüksége van a férfi egészségbiztosítására. Egykettőre kiderül azonban, hogy a biztosításuk csak részben fedezi az asszony kezelésének horribilis összegeit, és Shep Másvilágra tartogatott pénzmagja a nyomás alatt hamarosan ripityára törik."

Elöljáróban annyit, hogy hosszú idő után újabb könyv került fel a kedvencek listájára. Ez bizony nálam nagy szó. :)

Szeretem azokat a regényeket, amelyek az élet nagy kérdéseit és igazságait keresik. Vonatkoztassunk el a direkt egzisztencialista filozófiáktól, a Coelho-i (számomra) divat "műmájerkedéstől", valamint a látványosan meggyőzni kívánó elemektől (pl. A viskó). Ezzel szemben vegyünk egy két lábon a földön járó, gondolkodó, álmodozó, de kendőzetlen és kíméletlenül őszinte könyvet. Ilyen az Ennyit erről.

Ha van valami, ami a Beszélnünk kell Kevinről fölé emeli elsősorban, az a karakterábrázolás, és a jellemfejlődések bemutatása. A történet összes főbb és mellékszereplője annyira emberi; semmi mesterkéltség, hibáikkal és jó tulajdonságaikkal egyaránt könnyen azonosul az olvasó. A legnagyobb élményt Jackson monológjai nyújtották, aki pofátlanul dühös a világra, és kőkemény véleménye van mindenről. A másik kedvenc Jackson születési rendellenességgel élő kamasz lánya, Flicka. Na ő már közelebb visz minket az egyik központi témához, a halálhoz. Na de előbb folytassuk a sort. Van kit utálni is, ugyanis szerephez jut egy valódi szarházi főnök, valamint egy igencsak "kellemetlen természetű" húgocska.

Ami viszont a karaktereknél is fontosabb, az az a folyamat, és annak ábrázolása, ahogyan Shep-ből szánni való, jólelkű, unalmas férjből valódi hős lesz, Jackson-ból egy megvilágosodott mártír, Glynis-ből pedig egy tiszteletreméltó haldokló....Komolyan mondom (írom), olyan ívet ír le szereplői által az írónő, hogy szinte belekönnyeztem. :)

Na de rátérnék a fő témára, vagyis az életünk pénzbeli árára, és a halál kérdésére.

Az amerikai egészségügyi- és adórendszer itthonról nézve sok esetben irigylésre méltó: az állam békén hagy, tehát az öngondoskodásé a főszerep. Shep egy élet munkájával annyi pénzt takarított meg, amivel egy négytagú családot 30 évre pihenni küldhet egy távoli trópusi szigetre. Csakhogy hála a rendszernek, egy komolyabb (halálos) betegség kezelése még ennél is többe kerül. Az életnek és az egészségnek ára van, gondolhatjuk mi is Shep-pel. Aztán rájövünk, hogy lószart! A válasz a könyvben van!

A halált, mint oly rettenetest sokan, sokféleképpen feldolgozták már. Nekem a kedvencem a témában eddig King Állattemetője volt. Az Ennyit erről egy olyan aspektusba helyezi az elkerülhetetlent, hogy az állam leesett, és azóta sem vettem fel. Felejtsük el a drámai, szívszorító, sajnáltatós monológokat, a gyász hangjait, a rokonok és barátok odaadását. Itt kérem szépen a meztelen valóság van. A barátok és a rokonok leszarnak, ugyanis félnek egy halálos betegtől. Az orvosok a legtöbb esetben -még Amerikában is- kuruzslók, akiknek sajnos csak az újabb gyógyszertípusok felírására van kompetenciájuk. A beteg pedig nem az a mindent megbánó, Istenhez közel kerülő, és mindenkit szerető valaki, hanem egy ember, aki kurvára dühös!

Ritkán érzékenyülök el könyvön (meg úgy általában is), de bizonyos epizódok férj és feleség, apa és nagyapa, beteg és egészséges között annyira intim közelségbe kerülnek, hogy az olvasó akaratlanul is beleéli magát. Nincsenek nagy szavak, igazságok, szimplán válaszok. Legyen az a válasz a szex, a sírás, kimondott fájdalom, sebek, múltban elkövetett bűnök, és boldog percek. Ez a könyv nem akar reményt adni, nem áltat, nem szépít. Ez a könyv létezik. Köszönöm, hogy általa talán én is!

Lionel Shriver megalkotta a nekem szánt tökéletes könyvet! Órákig tudnék még áradozni róla, de a többi gondolatot megtartanám magamnak. Talán még valami, ami fontos lehet:

Az élet egyenes ági következménye a halál. Ennyit erről....

Jack Kerouac - Úton - Az eredeti tekercs

úton.jpgHa egy könyv elmondhatja magáról, hogy egy bizonyos nemzedék él-hal érte, az bizony nagy szó. Érdeklődő emberként bele akartam látni ebbe a tőlünk oly távoli világba, érzésbe, felfogásmódba. Az út végén meglepő dolgokat találtam. Magamban.

"A legenda szerint, melyet főként Allen Ginsberg terjesztett, Kerouac 1951 áprilisában három hét alatt, kábítószertől felpörögve írta az Úton eredeti változatát, egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre, bekezdések és központozás nélkül. 
A legenda egy része igaz, egy része túlzás. Mint ahogy Allen Ginsberg megjósolta ("valamikor, majd ha mindenki meghal, az eredeti őrült könyv is meg fog jelenni"). 2007-ben végre megjelent ez az ős-Úton."


Mikor letettem a könyvet, azt mondtam, hogy ennél rosszabbat idén még nem olvastam. Az elejétől a végéig szenvedtem, bajlódtam a lapokkal, amelyek egyszerűen nem akartak fogyni. Most is azt gondolom, hogy esélytelen, hogy valaha is újraolvasom. Bevallom, utáltam. Amint visszaraktam a polcra, elkezdett bennem motoszkálni valami, valami megfoghatatlan. Elkezdtem rokonszenvezni Jack-kel és Neal-lel. Főként Neal-lel. Talán beteg vagyok. Talán csak megtaláltam benne a magam kis mondanivalóját.

A történet nagy vonalakban annyi, hogy van pár fiatal, akik keresztül kasul átutazzák az USA-t, közben mindenhol szól a jazz és a bebop, a lányok kapatósak, az alkohol ömlik, a háttér pedig a benzedrin és a fű. A lényeg úgyis az, hogy úton legyenek.

Egy irodalomszakos biztos a 10 ujját megnyalja Kerouac stílusától, egy magamfajta egyszerű halandónak azonban csak az utánérzés, a beleképzelés marad. Az Úton esetében én meg is elégszem ennyivel.

Nagyon sok arc bukkan fel, rengeteg statiszta, de csak Kerouac-ot és Neal-t tekinthetjük "főszereplőnek". Kerouac-ról több olyan jelzőt is olvastam, hogy seggnyaló, Neal kutyája. Neal pedig a fertő, a valódi felelőtlen gazember, aki mindenkit csak kihasznál céljai érdekében. Ez egy érdekes pont, ugyanis ha valamit nem találtam a könyvben, azok a célok. A szereplők vannak, léteznek, de csak úgy, a békét és a boldogságot keresve. Ezek elérése sem tűnik azonban céljuknak, ugyanis a folyamatos változást óhajtó szenvedély mindent felülír.

Nem akarnak megállapodni, beállni a sorba, karriert építeni, sok pénzt keresni, naponta tisztálkodni, háborúzni....   Ők beérik a bérelt autóval, a stoppal, a rongyos farmerrel, az olcsó whiskyvel, az ismeretlen tájak és zenék szépségével. Biztos, hogy velük van a probléma?

Nagyon tetszik, hogy az Úton szereplői kíváncsiak hazájukra, szeretik, és nem tudnak nélküle élni. Erre a legjobb példa a Mexikóba való kiruccanás. Mexikóról jut eszembe: ez már a könyv utolsó részében szerepel, és ekkor vettem csak a fáradtságot, és az összes települést megnéztem ahol megszálltak, ami mellett elmentek, vagy csak említést tettek. Akit érdekel a könyv, az szerintem így olvassa, időt és internet hozzáférést nem kímélve. Élmény lesz.

Összességében tehát gyűlöltem végigolvasni, de szeretem az érzést, hogy bizony túl vagyok rajta Könyv fanatikusok úgyis olvasták, vagy olvassák, a többiek meg eldöntik. A lényeg, hogy tényleg le kell szarni a konvenciókat, szimplán boldognak, elégedettnek, és folyamatosan mozgásban kell lenni. Nem cserépnövények vagyunk.

Tom Rob Smith - A 44. gyermek

csikatiló.jpgEgy ideje már krimi hiányban szenvedek. Szomjam csillapítására, és természetesen a pozitív vélemények hatására vettem meg egy angol szerző (!) könyvét az 50-es évek Szovjetuniójáról, és egy ott garázdálkodó sorozatgyilkosról.

"Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat! A Szovjetunió, 1953-ban… Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van. Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött: Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg. Lev és felesége, Raisza mindent kockára tesz, hogy a vérengző fenevadat megállítsa – még ha ezzel az Állam ellenségeivé válnak is. És a holtak száma egyre szaporodik…"

Ebben a jó hosszú leírásban majdnem az egész történet szerepel, úgyhogy ilyen módon nem is folytatnám a sort. Ami nem tetszett, az a főszereplő házaspár karaktere. Számomra valahogy elnagyoltak, túlmisztifikáltak. Értem ezalatt, hogy én nem így képzelem el a szovjet állam által folyamatos rettegésben tartott titkosrendőrt, és tanárnőt. Persze ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni a terrorgépezettel, valamivel erősebbnek, jobban, okosabbnak kell lenniük, mint társaik. Na de ennyit a negatívumokról, ugyanis összességében nagyon tetszett ez a félfikciós krimi.

A fülszöveg árulkodó, ugyanis valós eseményekre alapozottnak írja a könyvet, ezáltal a sorozatgyilkosokat kicsit is ismerőknek rögtön beugorhat valaki, vagyis csak egy valaki! Andrej Romanovics Csikatiló az első orosz sorozatgyilkos, akit nemes egyszerűséggel az orosz kannibálnak, hasfelmetszőnek, néhol pedig a világ legszadistább sorozatgyilkosának tüntetnek fel. A csodálatomat pont ez a félvalóság váltotta ki, ugyanis egy élő, megtörtént cselekményeket elkövető személy köré egy néhol megható, elborzasztó, és rideg történetet kerekített a szerző. Az akciódús részek nyilván a fantázia szüleményei, azonban utánaolvasva Csikatiló történetének, Smith tökéletes munkát végzett.

A krimi szál a szovjet diktatúra árnyékában majdnem csak mellékvágánynak tűnik, főként mivel a könyv közel fele  az orosz állapotokat mutatja be. Hát mit ne mondjak, eddig sem szívesen éltem volna ekkor és ott, azonban A 44. gyermek ebben még jobban megerősít. Szinte történelemkönyvekbe illően mutatja be a titkosrendőrség, a gulágok, a szegénység, a nyomor, a kilátástalanság és az elnyomás természetét. Néhol húsbavágó részletességgel látjuk magunk előtt a Lubjankát, az emberek százaival megrakott tehervonatokat, vagy egy magányos kisfiút, akire csak a halál vár.

Egy olyan országban, ahol nincs egyén, egyéniség, ahol a sorozatgyilkosság nem létezhet, és az Állam mindenható és mindent tudó, mit lehet kezdeni? Félni, meghúzódni, jó esetben elmenekülni. Mást nem. Lev és Raisza egy nyugati író nyugatias hősei, akik fel mertek lázadni egy magasabb cél, az emberélet megmentésének érdekében. 

A történet egy fantasztikus, és egyben megrázó csavart is tartogat, amire szerintem nem is akartam ideje korán rálelni. Így volt tökéletesen kerek - és nagyon is jól megírt - ez a történet. Minden tiszteletem Tom Rob Smith-nek, aki "látatlanul" is elkalauzolt minket a pokolba.

Ui.: Csikatilót csak 1990-ben tartóztatták le....Na ez a kemény!

süti beállítások módosítása