Különös-kellemes gyermekkori élményem kapcsolódik ehhez a könyvhöz. A családi nyaraló könyvespolcán 7 éves korom óta nézett, és talán várt rám ez a vaskos kötet. Tudtam, hogy horror és, hogy még kicsi vagyok ahhoz, hogy elolvassam, de valamilyen különös erő mindig megszólított, amikor a közelében voltam. Hívogatott. Idő közben eltelt majdnem 20 év, és eszembe jutott Az....
"Heten voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában. Meg is sebesítik Az-t, majd felnőttként, drámaian megfogyatkozva újból visszatérnek, hogy gyermekkorukban tett fogadalmukat megtartsák, s ha lehet, egyszer s mindenkorra végezzenek vele – hogy a megmaradt és az eljövendő gyerekeket soha, de soha ne tarthassa többé rettegésben Az."
Robert Merle után King-et tartom a legnagyobb mesélőnek. Elvarázsol, magával ránt, és az olvasó mindeközben ott van az események középpontjában. Tér és idő nem számít, olvasás közben igenis ott voltam a Maine állambeli Derry-ben, a Pusztán, a könyvtárban, a csatornában...
Akaratlanul is össze kell hasonlítanom a Malevil alkotójának karakterábrázolásával. Kevésbé kimunkált szereplők jelennek meg King regényeiben, azonban sokkal erőteljesebbek. Hét fő, és tucatnyi mellékszereplő felvonultatása mellett sem múlik ebből az erőből, senki nem szorult túlontúl háttérbe, és egyikőjük sem vitte el úgymond a műsoridőt. Ha választhatok, akkor nekem Ben volt a legösszetettebb szereplő, és egyben legszimpatikusabb, azonban minden gyerek, és későbbi felnőtt szereplővel könnyű azonosulni. A másik lassan tipizálásra alkalmas szösszenet számomra az író történeteiben, hogy a negatív hősök nagyon markánsak. Humanista és pacifista lelkem állatokká változtatná, majd tömlöcbe vetné a gazfickókat.
A történet maga eleinte összetettnek tűnt, azonban az 1400 oldal kellő helyet biztosít a kép letisztítására. King játszi könnyedséggel bonyolítja, majd bontja ki a csomókat, őrületbe kergetve az olvasót, aki egyszerűen képtelen annyit elolvasni egy nap alatt, amennyit szeretne. Csodálatos a történet, és egyben az Állattemető mellett az eddigi legfélelmetesebb is.
Igen, sikerült elérnie az írónak, hogy úgy féljek, mint egy 11 éves gyerek, majd 27 évvel később, mint egy felnőtt. A legtöbb film arra az érzésre játszik, hogy amit nem látunk, attól félünk a legjobban. Tart ez persze egészen addig, amíg a félelem nem tárgyiasul, utána már csak jókat kacarászunk rajta. Az-tól azonban minden formájában fél az olvasó, legyen az egy hang, egy bohóc, egy gondolat. Az nem tűnik el, nem lehet elfelejteni, csak elpusztítani. Szembe kell vele szállni. Milyen irigylésre méltóan bátrak főhőseink.
Kezdem utálni a szuperlatívuszokat, de egyszerűen nem tudom bántani a könyvet. Túlzottan jól választok regényeket, így egy idő után ki fogok fogyni a dicsérő szavakból, de igazából leszarom. Előbb vagy utóbb azt is el tudom képzelni, hogy megtalálom azt a könyvet, aminél befogom szám, és lefogom a billentyűzetért nyúló kezeimet. Csak bólintani fogok, és senki nem fogja tudni, hogy mitől vagyok boldog. Az a könyv csak az enyém marad. :)
Köszönöm Stephen King-nek, hogy újra gyerek lehettem, és végre felfedezhettem ezt a nyaralónkban megbúvó remekművet! Talán már én is szembe merek szállni vele! :)
