Kimondani is szörnyű, de lassan öt év telt el azóta, hogy olvastam Joona Linna nyomozó második nyomozását, A Paganini-szerződést. Visszanézve a bejegyzésem, talán nem is baj, ugyanis az eltelt időben kézhez vettem hideget-meleget, a krimi és a thriller iránti szerelemem azonban örök maradt. A könyvesboltban félszegen megbújt Lars Kepler legújabb kötete, és már akkor éreztem, újra egymásra kacsintunk.

Flora Hansen halottidéző médiumnak nevezi magát, abból él, hogy a holtakkal folytatott beszélgetéseket színlel. Ám miután egy vidéki leányotthonban holtan találják az egyik fiatal lányt, nagyon is valós látomásai támadnak. Jelentkezik a rendőrségen, és előadja, hogy szellemet látott. Csupán egyetlen nyomozó akad, aki a kételyeit félretéve hajlandó meghallgatni a mondandóját.
Joona Linna felügyelő jóval több időt töltött a bűntény helyszínén, mint amennyit bármely más kollégája szükségesnek tartott volna. Az eset látszólag egyszerű: egy lány meghalt, egy másiknak pedig, aki a gyilkosság éjjelén eltűnt, a párnája alól egy véres kalapács kerül elő. De miért állítja Flora váltig, hogy a gyilkos szerszám nem kalapács volt, hanem egy kő?
Linna kiváló nyomozó, elszánt és makacs, nem elégszik meg a kézenfekvő válaszokkal. Ahogy a történet fokozatosan kibontakozik, minden fejre áll és megkérdőjeleződik: az őrültek normálisnak, az épeszűek őrültnek tűnnek. Az ügy egyszerűnek látszó bűncselekményből a rendőrségen belüli játszmák és egy felkavaró történet elképesztően izgalmas elegyévé alakul. Linna mind mélyebbre ás, mígnem végül saját múltjának egy rémisztően sötét árnyával kell szembenéznie.

Már A hipnotizőr esetében tetszett, hogy féltudományos, akár okkultnak is minősíthető szféra képviselői segítik a nyomozók munkáját. Amikor először olvastam a fülszövegben, hogy itt bizony halottidéző médium fog felbukkanni, először mosolyra húzódott a szám, de ezzel egy időben fel is keltette az érdeklődésemet. Na már most jobb az elején leszögezni, hogy a médium vonal szerencsére eléggé háttérszál a történetben, és inkább a hagyományosabb nyomozói munkán van a hangsúly.

Joona Linna nyomozó magánéletéről egyre többet tudunk meg, és bizony csak még szimpatikusabbá válik. A leányotthon különc, beteg szereplői érdekes, összetett karakterek, akik bizony erősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a történet ne középszerűségével tűnjön ki.

A szerzőpáros A Paganini-szerződéssel néhol mellényúlt, azonban A tűz tanúja teljesen rendben van, kellőképpen lekötött, izgalmas volt, és nem tudtam kitalálni, ki a gyilkos. Lars Kepler jó irányba halad a klasszikus skandináv krimi értékek felé, azonban A hipnotizőr átütő erejét még nem sikerült meghaladni. 

Remélem nem kell újabb öt évet várnom a következő Joona Linna kötetért, és ezúton is drukkolok a Cartaphilusnak, hogy a jövőben stabilan működjön.