(Esetenkénti SPOILER veszély)
A Holtodiglan című könyv annyira befészkelte magát a gondolataimba, hogy azonnal egy hasonló tárgykörű műhöz akartam nyúlni. A molyon kommentelőknél találtam rá Haynes első könyvére, amely bizony látatlanul (olvasatlanul) is súlyos témához nyúl, amelynek Magyarországon aktualitása is van. Ezennel én is messzemenőkig támogatom a családon belüli erőszak Büntető törvénykönyvben történő szerepeltetését. Külön fejezettel, a legszigorúbb büntetési tételekkel.
"Catherine élvezi a londoni szinglik gondtalan életét, mígnem az egyik éjszakai szórakozóhelyen megismerkedik Lee-vel. A férfi jó vágású, karizmatikus és titokzatos – elvarázsolja Catrherine-t és a lány barátnőit is. Amikor azonban kiderül, hogy Lee valójában kiszámíthatatlan, manipulatív és erőszakos, már késő: Catherine egyedül marad a kétségbeejtő helyzetben, és senki sem hisz neki. Miközben fokozatosan tárul fel előtte Lee sötét oldala, egyre jobban belegabalyodik a lelki terror és a szexuális kiszolgáltatottság sűrű hálójába. Vajon van-e kiút, el lehet-e menekülni a férfi elől, aki mindenre képes, csak hogy birtokolja vágyainak tárgyát… "
Ritkán fordul elő, hogy egy történet felidegesít, hogy beissza magát a gondolataimba, és cselekvésre akar kényszeríteni. A lélek legsötétje duplán támad, ugyanis egymás mellett két idősíkon, és szinte két különböző történetet olvashatunk. Nagyon találónak érzem, hogy egyszer olvassuk a boldog, bulizós, reményteli Amy-t, aki falja a pasikat és a feleseket, majd a következő oldalon 4 évvel későbbi önmagát ismerjük meg, kényszerbetegséggel, poszttraumás stresszel, depresszióval és szorongással. Hogy mi is történt a köztes időben? Szimplán megismert, és beleszeretett egy jóképű, titokzatos, kedves, erős és magabiztos férfiba.....Mennyire hétköznapi történet, és mennyire jól kéne végződnie. Egy normális világban....
Amy mindkét állapotában rendkívül szerethető, jól körülírt karakter. Lee-t pont annyira adja vissza az írónő, amennyire a valóságban is felismerhető lenne. Stuart egy nagyon kellemes ember, valódi szimpátiát váltott ki belőlem. A barátoknak és barátnőknek inkább a jelleme a fontos, de az nagyon is.
A fizikai erőszak minden fajtáját gyűlölöm, de a családon és hálószobán belüli erőszak annak is a leggusztustalanabb formája. A nő ki van szolgáltatva az erősebbnek, és ezek az undorító féreg csávók pontosan tudják, és kihasználják ezt. Nincs nyilvánosság, bocsánatkérés, csak eltüntetett sebek, megalázkodás, és szenvedés. Aki visszaél a hálószobák nyújtotta privát szférával, nem érdemli meg, hogy embernek tartsuk. A barátok jelleme egy tényleg látványos kórképet tükröz. Leginkább rájuk haragudtam. Könyörgöm, hogy lehet, hogy egy új ember a barátunk ellen fordít, és inkább neki hiszünk, mint a régóta általunk ismertnek?? Hihetetlen. Remélem, én ennél szerencsésebb vagyok, leszek, és az igaz barátaim időben észreveszik és szólnak, ha rossz úton járok. Ha mégsem, tényleg nincs kiút.
Szerencsére A lélek legsötétje próbálja visszahozni az igazságszolgáltatásba fektetett bizalmat, és egy szimpatikus rendőrnek köszönhetően elhiteti az olvasóval, hogy ők tényleg szolgálnak és védenek. A könyvnek pozitív végkicsengése van, látszik a remény, a kérdés igazándiból csak annyi, vajon hány bántalmazott nőnek sikerül végül boldog életet élni? Szerintem sajnos csak nagyon keveseknek.
