Leírni is szörnyű, hogy több, mint 7 éve olvastam a Mocskos melót, ami annak idején megszerettette velem Moore-t. Szerencsére csak én öregszem, és kedvenc viccmesterem ugyanolyan fiatalosan ontja magából a poénokat, mint annak idején.
Nagyon különös dolog történik San Franciscóban: a holtak lelkei titokzatos módon eltűnnek. Valaki vagy valami ellopja őket, és senki nem tudja az okát. Csak annyi sejthető, hogy mindennek egy narancssárga hídhoz van köze.
Charlie Asher halálkereskedő ugyanolyan értetlenül áll a probléma előtt, mint mindenki más. Néha pedig értetlenül fekszik. Mert a probléma annyira fogós, hogy konkrétan kifekteti. Nem is szólva arról a társadalmi léptékben kisebb, ám számára legalább olyan súlyos problémáról, hogy éppen egy harminc centis mókusember testében várja, hogy buddhista szerzetes barátnője új és lehetőleg élhetőbb testet találjon neki.
Hogy a dolog – de remélhetőleg nem az élet – végére járjanak, szedett-vedett banda verődik össze. Itt van Menta Friss kétméteres halálkereskedő, Alphonse Rivera nyomozóból lett antikvárius, valamint San Francisco hajléktalan császára a két kutyájával. Más már nem is hiányzik, mint hogy Charlie kislánya, Sophie visszakapja a halál feletti hatalmát, az őt védelmező két ördögi véreb pedig visszatérjen hozzá. Az nem kérdés, hogy a pokol előbb-utóbb elszabadul. De ki fogja megállítani?
Christopher Moore az egyik biztosítékom arra, hogy még mindig fiatalos a humorom, és tudok nevetni az alpári kreténségeken. Meg kell hagyni, a szerző bizony nem cicózik, fullba tolja bele az arcunkba a bornírt marhaságot, amelyek aztán tökéletes kikapcsolódást biztosítanak a megfáradt olvasónak. Szerencsére a Mocskos melóval megágyazott történet folytatódik, néhol persze érződik a hollywoodi folytatásokra jellemző erőltetettség, de valahogy mégis csak tovább tudta rugdosni az amúgy teljesen kerek első részt.
A szereplők változatlanul szerethető karakterek, sajnos a két vérebnek, és a szomszéd öreglányoknak kevesebb szerep jut, azonban Menta Friss üdítő színfoltja a Lestrapált lelkeknek. Ami nagy negatívum, hogy Asher karaktere kifulladt, szerencsére azért a sok mellékszereplő elviszik a vállukon a történetet.
Ami miatt rendkívül szerethető a regény, az bizony a halál témájához történő humoros hozzáállás. Moore nem próbál meg a könnycsatornákra hatva hatásvadász érzéseket kiváltani az olvasóból, egyenértékűként kezeli a holtakat az élőkkel, és a legnagyobb tisztelettel viseltetik a túlvilág iránt. Segít az elfogadásban, és igyekszik a humor által felkészíteni arra, ami mindannyiunkra vár. Titkon remélem, hogy az én lélekedényem egy whiskys üvegben lesz.
A Lestrapált lelkek a 13. könyvem az írótól, és még legalább ugyanennyit szeretnék tőle olvasni.
A példányt köszönöm az Agave Kiadónak.
