Hát kérem szépen, eltelt egy hónap, de csak nem akartam róla írni. Bíztam benne, hátha a rajongásom lankad, de a fenéket, az idei év talán legjobbját nem tudom ilyen hamar elfelejteni.

A kongói dzsungelben az amerikai kormány által toborzott zsoldosok hajtanak végre titkos küldetést, egy negyvenfős pigmeus falut és a velük lakó amerikai antropológust kell megsemmisíteniük. Küldetésüket nehezen értelmezhető kitétellel egészítik ki: ismeretlen élőlénnyel fognak találkozni a pigmeusok közelében, ezt is öljék meg. A különös megfogalmazás nyugtalanítani kezdi a négy zsoldost, idegen létformákkal kapcsolatos sejtéseket ébreszt bennük. A különítmény vezetőjének, Yeagernek beteg a kisgyereke, végső stádiumú tüdőszklerózisban szenved. Japánban egy hirtelen elhunyt kutatóorvos egyetemista fia, Kento megtalálja apja utasításait, amelyekből kiderül, hogyan folytathatja a félbeszakadt gyógyszerkísérleteket. A kifejlesztendő orvosság éppen arra ad esélyt, hogy Yeager gyermeke meggyógyulhasson. Kento próbálja megvédeni a tudományos eredményeket, de egyre többen üldözik. Vajon sikerül-e kiderítenie, mit tartalmaz a régi szakértői jelentés, amelyet az FBI titkosított?

Ugye milyen egyszerű a történet a fülszöveg alapján? Bevallom, tartottam tőle, hogy valami ordas nagy baromság lesz ez az egész, de aztán közel 3 oldal után éreztem, hogy ez bizony nagyon jó könyv, és hogy mennyire, az lapról lapra csak fokozódott. Utoljára talán kisgyerekkoromban tudtam annyira rajongani, mint a könyv olvasatakor, és köszönhető mindez a komplex, de mégis teljesen egyszerű történetvezetésnek, a tökéletes stílusnak, amely egyszerre thriller (ez a techno-thriller kifejezés nekem furcsa), akció, kaland és csipetnyi dráma.

Persze, mindenkinek könnyű dolga lenne, ha elárulnám a szakértői jelentés lényegét, de azt már nem, ahhoz el kell jutni a könyv harmadáig. Bevallom, nehezen aludtam én is, tudna akartam mi a frász is lesz a kongói dzsungelben, mi köze mindehhez a katonáknak, és hogy a fenébe jön a képbe az USA elnöke, és egy japán egyetemista. Olyan jól szórakoztam, hogy minden kialvatlan napot megért a könyv, és persze folyamatosan füstölt a kezem alatt a google, annyi plusz információhoz jutottam biológia, történelem, orvostudomány, szociológia, kultúrantropológia stb. témában.

A legnagyobb rajongásomat a könyv címének a történetben található többszöri felbukkanása váltotta ki. Nem akarok árulkodni, de a könyv valójában tényleg a népírtás(ok)ról szól. Az olvasó valójában kellemetlenül érzi magát, és a rajongásom is csak annak tudható be, hogy mennyire zseniálisan kólintja fejbe Takano a társadalmat és történelmünket, ami nem áll gyakorlatilag másból, mint saját fajunk elleni folyamatos háborúskodásból. A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy az emberiség problémái megoldódnak, a kérdés, hogy hiszünk-e az elméletének.

Humán beállítottságúként faltam a tudományos részeket, sőt, kissé az irigység is elfogott, és szívem szerint azonnal beiratkoznék antropológia szakra....

A Genocide olvasásával akár véget is érhetett volna az év, ugyanis szinte biztos, hogy idén nem olvasok már ennél jobb könyvet. Azt hiszem meg kell ismerkednem hamarosan Michael Crichton munkásságával.