Annyi szabad időm van, hogy lassan egy hónapja nem írtam az idei év általam olvasott egyik legjobb könyvéről. Azért merek ilyen pozitívan nyilatkozni, mert ennyi idő után is magam előtt látom ezt a szinte tökéletes scifi-akció-dráma ötvözetet. Crouch a Wayward Pines-trilógiával magasra tette a lécet, de könnyedén sikerült  is megugrania.

Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel.

A fülszöveg szerencsére pont nem érzékelteti azt a mélységet, ami a Sötét anyagot jellemzi. Persze, szórakoztató irodalom, de mégis olyan szintű érzelmeket váltott ki belőlem, amire régóta nem volt példa. Hosszú idő után végre faltam egy könyv lapjait, imádtam az egész felépítését, Jason karakterét, a filmes jelleget, valamint azt a pluszt, amit megkaphattam végre.

Az a baj, ha megosztanám itt a gondolataimat, azzal erősen rontanám a könyvélményt, de annyit elárulhatok, hogy amennyiben a szerző filmrendezésre adná a fejét, talán lenne remény új, eredeti történetek megalkotására.

Nem állítom, hogy nem éreztem hasonlót, mint annak idején Wayward Pines esetében, miszerint innen-onnan csippentett az alkotó, azonban olyan lendületesen és képszerűen van összerakva a könyv összes lapja, hogy minden hibáját, és esetenkénti logikátlanságát könnyedén elnéztem.

A Sötét anyag a lehetőségek könyve, az olvasó bátran elkalandozhat, felépítheti a maga világát, amelyben szívesen élne. Létezhet-e tökéletes? Szerintem igen, de azt nem a külsőségek és a környezet határozzák meg, hanem az abban élő emberek. El is jutottam a könyv drámai vonalához, ami Blake Crouch meglepően érzelmes oldalát mutatja, szerencsére kikerülve a giccs kategóriát.

A könyv lezárása, bár hajaz a Wayward Pines megoldására, ugyanis hasonlóan epikus, de talán ember közelibb, és a nagy titok ugyanúgy rejtve marad .....

Kedves Agave Kiadó, amellett, hogy köszönöm a példányt, ezúton be is jelentkezem a következő Crouch regényre. :)