Dani barátom meg fog ölni a bejegyzésem miatt. Az ő egyik kedvenc írója, évek óta ajánlja, hogy ugyanis minden szava, minden könyve aranyat ér Hessenek. Hát én megtettem ami tőlem tellett, de nem. Sajnos nagyon nem....
Goldmund egész életén át a művészi ideált keresi. Ehhez azonban önmagára kell találnia; érzéki tapasztalatokon alapuló önismeret, a természet adományozta tehetség kibontakoztatása és kamatoztatása lehet csak legfőbb célja. Az önkeresés és önismeret útján sokáig segíti az ellentétes jellemű Narziss, az aszkéta paptanár, a szellem embere. A főhős fejlődése, útja önmagához és a művészi beteljesüléshez egy ellentétes, taszító-vonzó póluspár dinamikus erőterében zajlik.
Emlékszem, még nagyon régen egyik kedvenc könyvemmé vált Máraitól a Vendégjáték Bolzanóban, és akkoriban mindig ahhoz hasonló könyveket kerestem. Egy még régebbi kedves ismerős mondta egyből, hogy én a Narziss és Goldmundot keresem. Hosszú évek teltek el azóta, de végül ügyesen és kreatívan egy szép példánnyal ajándékoztak meg. Nagyon boldogan álltam neki, azonban már az első oldalakkor elkezdődött kettőnk harca, amelyet egy majdnem féléves gigászi küzdelem követett.
A történetről nincs mit beszámolnom, a fenti fülszöveg maximálisan túl is írta azt. A legnagyobb probléma nem is a valódi történetnélküliséggel volt, hanem főként azzal, hogy semmilyen szinten nem tudtam azonosulni a két főhőssel. Nem értettem a mondanivalójukat, céljaikat, motivációjukat.... Ami a legrosszabb, hogy még csak szimpatizálni sem tudtam velük. A könyvben elrejtett gondolatok nem kerültek felszínre, pedig végig éreztem a potenciált ebből a két pólusból, a tökéletesen más karakterekből, de végül csak egy szenvelgős, egymással kurtán furcsa kapcsolatban lévő félkész egyéniséget kaptam. Igen, a félkész a legjobb szó talán. Természetesen Goldmund az, akinek természeténél fogva közelebb kellett volna, hogy álljon hozzám, azonban valahogy az örök keresés, ahogy az életében csak időlegesen tudott nyugvó pontra érni, szó szerint idegesített. Narziss, bár egyszerűbbnek tűnik, valamiért nem a szellemi nagysága maradt meg bennem, hanem nagyon érdekes vonzódása Goldmundhoz. Teológus emberként szinte majomszeretettel gondol az ő barátjára, de a legtöbb gondolata csak lóg a levegőben, olyan, mintha fogalma nem lenne, mit is akar átadni Goldmundnak....
Azt hiszem ezt az írást most abba is kell hagynom. Rá kell jöjjek, sem a szellem, sem a művészet embere nem vagyok, csak egy egyszerű halandó. Nagyon akartam, hogy szeressem ezt a könyvet, de sajnos nem tudom.