Amennyiben egy nagy adag nevetésre, kikapcsolódásra és totális humorbonbonokra vagyok kiéhezve, bátran nyúlok a szerző könyveihez. Sorozatban a kilencedik agymenése, amelyek közül nem is nagyon tudnék kedvencet választani. Talán az összeset egyben. Van azonban valami, ami miatt ez a mostani más, mint az előzőek, és annyira talán nem jó értelemben.
"1890 júliusában Vincent van Gogh rejtélyes körülmények között lelőtte magát egy kukoricaföldön. De hogy mi történt pontosan, azt senki nem tudja. Például ki az a ronda kis „színember”, azaz festékárus, aki Vincent szerint követte őt? És miért rémült halálra a nagy festő a kék szín egy bizonyos árnyalatától?
Ez csak néhány kérdés azok közül, amelyekre Vincent barátai – a pékből festővé avanzsált Lucien Lessard és a bonviván Henri Toulouse-Lautrec – választ akarnak találni. A nyomozásból pedig egy szürreális odüsszeia kerekedik kávézóról kávézóra és bordélyból bordélyra a tizenkilencedik század végi Párizs művészvilágában."
Már a fülszövegből is kitűnik, hogy itt valami egészen újat fogunk Moore tollából kapni. Az amerikai szupermarketeket lecseréltük a XIX. századi Párizsra, ahol is kifejezetten élvezetes korrajz tárul elénk. Szinte éreztem a bagett illatát, a bordélyok titokzatos fényeit, a konyak ízét, és természetesen a festményeket. A történet ugyanis tulajdonképpen nem más, mint Moore fantáziájának legnagyobb vállalkozása, ugyanis egymástól teljesen különböző festményekben megtalálni a közös pontot, és köré még egy valódi moore-i agymenést kreálni, bizony nem kis teljesítmény. A sztori és az alaphelyzet tehát könnyedén levett a lábamról.
Az első kisebb bökkenő a szereplőkkel van, ugyanis Lucien Lessard egy rossz értelemben vett idióta, aki sajnos a főszereplőnk. Természetesen vannak mások, akik mentik a menthetőt, főleg a teljesen jó értelemben vett kretén, Toulouse-Lautrec. Annyira megkedveltem a kis alkoholista-kurvapecér-törpét, hogy azon nyomban végigolvastam az önéletrajzát, és mit ad Isten, tényleg fura fazon lehetett! :) A Színember és Étienne, a szamár további üde színfoltjai az események alakulásának,szinte most is, amíg gépelem e sorokat, látom a szemem előtt, Ahogy a vén kuruzsló a farkával ijesztgeti a szobalányokat!
Na de áttérek az egyik problémámra. Valahogy a történet vázát adó kék szín, és a köré épített misztikum nekem erőltetettnek hatott. Szerencsére a végére jól jött ki belőle az író, de azért elég izzadtságszagú maradt. Természetesen soha nem mernék rosszat feltételezni a Biff evangéliumának szerzőjéről, úgyhogy csak holmi megbicsaklásnak könyvelem el.
Nagyon tetszettek a festészeti utalások, és talán a leghíresebb művésznemzedéknek a hétköznapi bemutatása. Bevallom, sosem elmélkedtem eddig a festmények miatt azok alkotóján, ettől fogva azonban már mindenféle blődségeket fogok gondolni egy van Gogh kép láttán, ami nagyon jó dolog! :)
Humorból sajnos kevesebb jut, ettől függetlenül, az a minden harmadik oldalra jutó "egymondatos" még mindig sírva röhögős.
Christopher Moore fanatikusok (akárcsak én) úgyis megveszik, olvassák, ajánlják, és örömmel gondolnak vissza rá. Aki eddig nem szerette az író humorát, stílusát, azt eddig sem tartottam túlzottan sokra, úgyhogy ők inkább ne is gyalázzák meg a negatív hullámaikkal az örömömet! :)
Elég volt a kitérőből, a következőkben kérem vissza a fingós-böfögős, állatokkal pajzánkodó Moore-t. Köszönöm szépen!
