A Száz év magány annak idején annyira magával ragadott, hogy már akkor eltökéltem, folytatni fogom az író munkásságát. Már nagyban olvastam ezt a művet, amikor jött a hír: Márquez elhunyt. Onnantól kezdve szív szorítva faltam a lapokat, és nagyon furcsa érzés volt bennem. Olyan, mintha semmissé tettem volna a végzetet. Az író élt előttem a lapokon, a gondolataimban.
„A hír ott volt a főoltár harmadik fülkéjében, az evangéliumi oldalon. A kőlap az első csákányütéstől darabokra pattant, és egy rézvörös, élő hajzuhatag ömlött ki a kripta üregéből.az építésvezető meg a körülötte lévő emberei egyben akarták kihúzni az egészet, és minél tovább húzták, annál hosszabb volt és dúsabb, egészen a tövéig, mely még hozzá volt tapadva egy gyermekkoponyához. A (…) a rücskös salétrommarta kőlapon csak a keresztnév volt olvasható: Sierva María de Todos los Ángeles, a földre kiterített gyönyörű hajzat huszonkét méter, tizenegy centiméter hosszú volt.Az építésvezető egy cseppet sem csodálkozott rajta: elmagyarázta nekem, hogy az emberi haj a halál után is tovább nő, havonta egy centimétert, így tehát a huszonkét méter nagyjából kétszáz évnek fele meg. Nekem viszont nem tűnt hétköznapinak a dolog, mert a nagyanyám gyerekkoromban mesélt nekem egy tizenkét éves márkilányról, akinek olyan hosszú volt a haja, hogy úgy húzta maga után, mint egy menyasszonyi fátylat, és aki egy veszett kutya harapásába halt bele: a Karib tenger partvidékének falvaiban csodatévő szentnek tisztelik. Abból a feltevésből elindulva, hogy a kripta az övé lehet, megtudtam írni az aznapi cikkemet, és ez a könyv is abból született.”
Mennyire fantasztikus már, hogy nincs egy könyvnek konkrét tartalmi fülszövege? Elég egy idézet, és egy korább jó tapasztalat az írótól, és már meg is akarja szerezni az olvasó. A történet egyébként kellőképpen egyszerű, de annál érdekesebb. valódi babonákról, furcsa családokról, szokásokról, egy letűnt kor családmodelljéről, és természetesen hitről, ördögűzésről, és valahol mélyen elrejtve, egyfajta keretbe foglalva: a szerelemről.
Mágikus realizmus. Sokáig nem tudtam hova tenni ezt a stílust, irányzatot. Ha egy fogalmat kéne rá alkotnom, talán azt mondanám, hogy olyan gondolatok sokasága, amelyeket az író a valóság talaján állva épít fel. Olyan mint a mese, csak annál sokkal hihetőbb. Igazándiból teljesen mindegy, hogy mit jelent, ugyanis Márquez csodálatos prózáját nem lehet visszaadni, magyarázni. Egyedül élvezni lehet.
Imádom a humorát, és ahogy a szereplőivel bánik, legyen az egy bolond cellatárs, egy kételkedő pap, vagy egy kislány, akit a "vadak" neveltek. Egyszerűen nem tudok épkézláb mondatokat írni, és ennek örülök.
Nincsenek saját gondolataim, az író világában érzem magam. Lehet talán engem is megharapott egy veszett kutya, és szimplán a látomásaimat írom. Nem hagynak békén ezek a démonok.
Még hogy szerelemről? Mi sem bizonyítja jobban az író humorát, minthogy könnyedén becsapott. Olvassuk el a könyv címét. Még egyszer. És most utoljára. A szerelem is csak egy démon, hogy ez nem esett le nekem, és méghozzá olyan, amit nem lehet holmi vallásos praktikával kiűzni. Egyedül a halál tud megszabadítani ettől a fajta kórságtól. De lehet, hogy még az sem?
Azoknak, akik két lábon a földön járnak, muszáj olvasniuk. Akik álomvilágban élnek, talán észhez térnek tőle. Egy dolog biztos: Gabriel García Márquez nem halt meg, itt él közöttünk, pont ugyanúgy, ahogy a könyvei. Szabadon, nevettetve, és elkalauzolva minket egy jobb világba.
