Hogyan is mondhatja el magáról valaki, hogy ismeri Ellis műveit anélkül, hogy olvasta az Amerikia psychot? Eddig a pillanatig jómagam is a "fő mű" nélkül szerettem a szerző írásmódját, stílusát, mondanivalóját. A Királyi hálószobáknál már ott motoszkált bennem, hogy bizony egyre kevésbé jön át, hat meg Ellis világa. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy elnyerte nálam a "könyv, amin a legtöbbször elaludtam" titulust.
"A regény főalakja Pat Bateman, huszonhat éves yuppie a Wall Streetről; intelligens, jóképű, elegáns és gazdag fiatalember. Lételeme a csillogó felszín: a legdivatosabb és legdrágább holmikban jár, a legfelkapottabb éttermekben vacsorázik barátaival és soros barátnőivel, ízlése ételben-italban főúri, fényűző lakása tömve a csúcstechnológiát képviselő szórakoztató-elektronikai szerkentyűkkel, véleménye a zenétől a politikáig mindenről naprakész. De Bateman valójában értéket, mértéket nem ismerő pszichopata szörnyeteg, aki a belsejében tátongó űrtől szexorgiákkal, egyre rafináltabb kéjgyilkosságokkal, sőt kannibalizmussal igyekszik menekülni – mindhiába."
Huhh, nagy levegőt veszek, hogy ne káromkodjam el magam a kezdeteknél. Az egész úgy indult, hogy szabályosan vágytam a szerzőre, és örömmel konstatáltam, hogy új, tetszetős borítót is kapott a regény. Aztán már az első oldalakkor tudtam, hogy bizony nem fog tetszeni ez a könyv. Próbáltam értéket találni benne, de azon kívül, hogy az összes divatmárkát és East-West side-i éttermet megismerhetjük, csak színtiszta unalom van. Jaa, hogy talán ez lehet a könyv célja, gondoltam magamban. Yuppiek szánalmas, üres és igen, értelmetlen életét bemutatni. Na de kérem szépen, biztos, hogy ha valakinek mindene megvan anyagi fronton, és mégis boldogtalan, az egyedül csak az erőszakban találhat önmagára? Ne vicceljünk már.
Bateman-ről tökéletesen írja a fülszöveg, hogy valódi faszkalap, aki pillanatnyi megértést sem képes kicsikarni az olvasóból. A többi szereplő is szimplán csak hús. Ami a többi regényében nálam működött, itt csúfos bukást eredményezett, ugyanis nem jött át ez a felszínes, "nem is tudjuk a másik nevét, de persze ismerjük" feeling.
Próbáltam belegondolni, hogy vajon tényleg nem ilyen világ vesz-e körül, és én lennék a legboldogabb, ha újra elmondhatnám, hogy dehogynem, a modern kor és a modern ember ilyen silány, de nem, igenis vannak jó emberek, akik felismernek, akik szeretnek, és akik miatt érdemes normális életet élni. Bateman esélyt sem ad arra, hogy boldogabb élete legyen. Elég csak a titkárnővel, vagy a régen látott egyetemi ismerőssel kapcsolatos viselkedését figyelni.
Talán én is beteg vagyok, ugyanis egyedül a különböző kegyetlenkedések leírása tetszett, és főleg az azokat megelőző pillanatok. Ott éreztem egyedül, hogy Ellis mitől is annyira jó. Nem, nem a válogatott gusztustalanságokra gondolok, hanem arra, hogy úgy ír belezésről, és zsigerelésről, hogy szinte magunk előtt látjuk, és elborzadunk. Sok olyan magát kifejezetten erőszakosnak mondható regényt olvastam, amely magát ilyen meg olyan durvának tartotta, azonban egy sem késztetett arra, hogy belegondoljak, nemhogy felhúzzam a szemöldökömet. A puszta naturalitást tökéletesen ötvözi már-már szépirodalmi hatással. Az egyetlen probléma, hogy a bemutatott erőszak legtöbbször céltalan....
Összességében azt kell mondanom, hogy örülök, hogy A vonzás szabályaival kezdtem az ismerkedést Ellis-sel, ugyanis még mindig azt tartom a legjobb könyvének. Annak fényében az Amerikai psychot csak nyuszika szavaival tudnám a legjobban jellemezni:
Értem én, csak leszarom!
