Szégyen és gyalázat, hogy lassan egy hónapja végeztem vele, de csak most írok róla. Azt már alig merem megemlíteni, hogy több mint egy éve csücsült a polcomon. Várt rám, akár csak annak idején AZ. Belelapoztam, és aztán szépen lassan elmerültem a szerelembe.
"A szerelem öl, butít és nyomorba dönt – szokták mondani a sokat tapasztalt öregek, s ilyenkor általában egy bomba jó nőre gondolnak, aki tönkretett egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiút. De mi van akkor, ha egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiú – pontosabban kamasz fiú – szerelmének tárgya egy ócska, kimustrált, csupa rozsda autó? Egy húszéves, egykor ragyogó szépségű s még mindig elbűvölő alakú 1958-as Plymouth Fury, „akit” ráadásul Christine-nek hívnak? Nos, miután Arnie Cunningham libertyville-i középiskolás diák első látásra fülig beleszeret Christine-be, s őrülten, elvakultan, a végsőkre elszántan szembefordul szüleivel, egyetlen barátjával, sőt egyetlen barátnőjével is, hogy megszerezhesse, illetve megtarthassa „őt”, a tétel minden kétséget kizáróan erre az esetre is igaz. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy féltékeny, vérszomjas dög, aki mindenkit elüldöz a fiú mellől. S valóban, ahogy Arnie-nak sikerül üzemképes állapotba hoznia Christine-t, egyre-másra rejtélyes módon és bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok bolydítják fel a kisváros békés mindennapjait. Bizonyítékok hiányában tétován tapogatózik a nyomozótiszt. Bizonytalan sejtésekkel viaskodik a jó barát, Dennis Guilder és a barátnő, Eligh Cabot is, akiket az egyre megfoghatatlanabbá váló szörnyű események magától értetődő természetességgel sodornak egymás karjaiba. Érzéki csalódás, a képzelet játéka csupán vagy valóság az az oszladozó hulla szagára emlékeztető bűz, amely hol halványabban, hol orrfacsaró módon Christine-ből árad? S vajon mi okozza azt az ijesztő változást, ami Arnie megjelenésében és viselkedésében végbemegy, attól kezdve, hogy Christine-t magáénak tudhatja?"
Levágnám a kezét annak, aki a fülszövegben leírja a teljes sztorit. Na de legalább a jó blogger, kerülve a történetmesélést, csak a benyomásait veti képernyőre.
Nem meglepő, ez a King könyv is ugyanannyira király (de szar így leírva), mint a többi. Úgy tudnám megfogalmazni, mint amikor az ember szereti ugye a whiskyt, amit, ha mást nem kíván, mindig levehet a polcról. Azért is jó a hasonlatom, mert ugyebár nem mindegy, hogy mivel is issza az ember, tehát a könyv alapvetően jó tulajdonságai mellé kell bele még valami extra. Mivel a kedvencem a whisky almalével, ezért nyugodtan mondhatom, hogy a Christine pont annak felel meg. :)
Tökéletesek az arányok, kijönnek az ízek, látványos, de mégis mély. Tökéletes a horror, a dráma, az ifjúsági regény aránya, kijönnek a valódi Kingtól elvárható hatások, szinte látja maga előtt az ember a tragédiát, Arnie hanyatlását. Ennél mélyebb mondanivalója könyvnek talán nem is lehetne.
Lassan ülepszik, de annál jobban lerészegedsz. Nem a történet sebességével éri el a kívánt hatást a szerző, hanem azzal, hogy fokozatosan táplálja benned az érzést, itt komoly baj lesz.
Visszarepít a fiatalságodba. Akárcsak egy jó ivás, Christine is pont olyan, mint amikor még kamasz vagy. Rajongasz, imádsz, gyűlölsz, tervezel. Utálnak minden miatt, de te leszarod. A világ még a tiéd.
Rosszul alszol. Nem csak az alkohol, King is pont úgy fel tudja kavarni a gondolataidat, hogy nehezen térsz nyugovóra.
Az a fránya másnaposság. A könyv olvasása után azt érzed, hogy valami rossz érzés van benned. Nem akarsz autóba ülni, legszívesebben el is adnád. Félsz magadtól, a benned lévő fanatikustól. Bele sem mersze gondolni, mi történt az olvasás (vagy talán ivás) alatt.
Abba kellene hagyni az ivást. Végül kinyitsz egy újabb Stephen King regényt.
