Egy ideje már krimi hiányban szenvedek. Szomjam csillapítására, és természetesen a pozitív vélemények hatására vettem meg egy angol szerző (!) könyvét az 50-es évek Szovjetuniójáról, és egy ott garázdálkodó sorozatgyilkosról.
"Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat! A Szovjetunió, 1953-ban… Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van. Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött: Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg. Lev és felesége, Raisza mindent kockára tesz, hogy a vérengző fenevadat megállítsa – még ha ezzel az Állam ellenségeivé válnak is. És a holtak száma egyre szaporodik…"
Ebben a jó hosszú leírásban majdnem az egész történet szerepel, úgyhogy ilyen módon nem is folytatnám a sort. Ami nem tetszett, az a főszereplő házaspár karaktere. Számomra valahogy elnagyoltak, túlmisztifikáltak. Értem ezalatt, hogy én nem így képzelem el a szovjet állam által folyamatos rettegésben tartott titkosrendőrt, és tanárnőt. Persze ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni a terrorgépezettel, valamivel erősebbnek, jobban, okosabbnak kell lenniük, mint társaik. Na de ennyit a negatívumokról, ugyanis összességében nagyon tetszett ez a félfikciós krimi.
A fülszöveg árulkodó, ugyanis valós eseményekre alapozottnak írja a könyvet, ezáltal a sorozatgyilkosokat kicsit is ismerőknek rögtön beugorhat valaki, vagyis csak egy valaki! Andrej Romanovics Csikatiló az első orosz sorozatgyilkos, akit nemes egyszerűséggel az orosz kannibálnak, hasfelmetszőnek, néhol pedig a világ legszadistább sorozatgyilkosának tüntetnek fel. A csodálatomat pont ez a félvalóság váltotta ki, ugyanis egy élő, megtörtént cselekményeket elkövető személy köré egy néhol megható, elborzasztó, és rideg történetet kerekített a szerző. Az akciódús részek nyilván a fantázia szüleményei, azonban utánaolvasva Csikatiló történetének, Smith tökéletes munkát végzett.
A krimi szál a szovjet diktatúra árnyékában majdnem csak mellékvágánynak tűnik, főként mivel a könyv közel fele az orosz állapotokat mutatja be. Hát mit ne mondjak, eddig sem szívesen éltem volna ekkor és ott, azonban A 44. gyermek ebben még jobban megerősít. Szinte történelemkönyvekbe illően mutatja be a titkosrendőrség, a gulágok, a szegénység, a nyomor, a kilátástalanság és az elnyomás természetét. Néhol húsbavágó részletességgel látjuk magunk előtt a Lubjankát, az emberek százaival megrakott tehervonatokat, vagy egy magányos kisfiút, akire csak a halál vár.
Egy olyan országban, ahol nincs egyén, egyéniség, ahol a sorozatgyilkosság nem létezhet, és az Állam mindenható és mindent tudó, mit lehet kezdeni? Félni, meghúzódni, jó esetben elmenekülni. Mást nem. Lev és Raisza egy nyugati író nyugatias hősei, akik fel mertek lázadni egy magasabb cél, az emberélet megmentésének érdekében.
A történet egy fantasztikus, és egyben megrázó csavart is tartogat, amire szerintem nem is akartam ideje korán rálelni. Így volt tökéletesen kerek - és nagyon is jól megírt - ez a történet. Minden tiszteletem Tom Rob Smith-nek, aki "látatlanul" is elkalauzolt minket a pokolba.
Ui.: Csikatilót csak 1990-ben tartóztatták le....Na ez a kemény!
