Van az a rossz szokásom, hogy az ajándékba szánt könyveket úgy választom ki, hogy engem is érdekeljen, ezáltal összekötöm az ajándékozás kellemességét a későbbi "kölcsönkapás" hasznosságával. Szeretem, amikor ilyen jó ajándékokat találok.

"Ullmann regénye egyszerre megkapó, keserűen kacagtató és nyugtalanítóan szomorú történet a gyászról, a fájdalomról és a túlélésről, egy családról, amely a saját titkainak az áldozatává válik, és egy brutális bűntényről. S arról, hogy az élet a megpróbáltatások dacára miként gördül mégis tovább." 

Ebben a két mondatban benne van minden, amiről a könyv szólni akar. Az ismertetőben szereplő összes jelzőnek, tárgynak, határozónak szerepe, jelentősége van.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is kéne írnom erről a letehetetlen családregényről. A megható, keserédes, drámai szavak jutnak folyamatosan eszembe.

Megható látni egy család mindennapjait, betekintést nyerni gondolataikba, reménytelenségükbe. Megható olvasni, hogy egy tragédia mennyire befolyásolni tudja generációk életét. Megható végigkövetni egy kutya életperiódusait, és hogy mennyire máshogy is látja ő a világot.

Keserédes dolog átérezni egy kiégett író helyzetét, aki folyton csak a boldogsághoz vezető utat keresi. Keserédes számomra Mille karaktere is, aki furcsaságával és szépségével mindenkire hatással van. 

Drámai a szerep, ami Siri-nek jutott. elvesztette testvérét, és vele együtt a boldog jövő reményét. Drámai Jenny sorsa is, aki elvesztette kisfiát, és vele az életének nagy részét. Drámai Amanda gyásza, amit lánya elvesztése okoz.

Valami különleges érzés fog el a skandináv irodalomtól. Kietlen, sivár, szomorú, fagyos az egyik olvasatban. Letisztult, érzékeny, szép egy másikban. A Szemem fénye ezt a kettősséget még megfűszerezi egy élvezetes szerkezettel, ahogy folyamatosan ugrál térben, időben, és látásmódokban. Gyönyörködteti a szemet, de egyben el is homályosítja. Talán ez az a jelenség, amikor a könyv fizikailag is hat.

Imádom és ajánlom!

Drámai, keserédes, megható.

A Fahrenheit 451 Bradbury talán legismertebb könyve egy olyan világról, ahol a tűzőrség feladata nem a lángok felszámolása, megakadályozása, hanem az összes könyv elégetése. Guy Montag egyike az ezt a feladatot ellátó szervezetnek, aki egy különös-furcsa lánnyal való találkozás után elgondolkodik, hogy valójában mi is az ő munkája. Egy riasztás alkalmával végül meghagy egy könyvet, amibe bele is olvas....

El tudunk képzelni egy olyan társadalmat, ahol mindenki el- és le van butítva a televízió és a belőle áradó álvalóságok láttán?! Bradbury elénk tárta ezt a világot, ezelőtt több mint 50 évvel. A cél, kiírtani a könyvekben rejlő tudást, ezáltal egyformának tenni az embereket, akik aztán a maguk tudatlanságával nem számolva boldogok lesznek. Hát igen, ez a nagy helyzet. Bár szerencsére azok közé tartozom, akik élnek a könyvek adta szabadsággal, és az általuk közvetített tudást is próbálom magamba szippantani, azért azt lássuk be, hogy ha ma nem is égetjük el a könyveket, azért egyre erőteljesebben háttérbe szorítjuk hatásukat, erejüket. A valódi konzumidióták kora már eljött, kérdés, hogy mikor lesz valóban ellenszenves az olvasás, és a bennük található más fajta gondolkodás. A Fahrenheit-ben a kutatók, tudósok, a szellem emberei veszélyt jelentenek a társadalomra. Legyen mindenki sportoló, táncos, műszaki szakember. Az emberek tényleg félnek a mástól, az intelligensnek tűnőtől. Aki olvasott, akaratlanul is ellenségeket szül, ugyanis ki szeret egy sok mindenről tudó, halló, és leginkább kérdező ember társaságában lenni? Ameddig sokan, addig én jól érzem magam, tekintsek magamra akár kisebbségként. 

Az írótól olvasni igazán felemelő mind a szemnek, de talán a léleknek még inkább. A sci-fi nagymesterének tartják, de annál kevesebben teszik hozzá, hogy látnoki képessége és gyönyörű prózája mindenkori jelenükre is hatással van. A betűk, a mondatok tökéletes egészet alkotnak, gyönyörű metaforákkal, szóképekkel. Komolyan, boldogság és a legpozitívabb értelmű féltékenység fog el Bradbury-vel szemben.

A könyvben található további hosszabb-rövidebb novellák pedig szintén nagyon tetszettek.

A Tűz és jég című történetben nyolc nap az élet, ahol eldöntheted, hogy beletörődsz, vagy cselekszel ezen idő alatt.

Az R, mint rakéta szintén a céljainkról, és az ahhoz vezető útról mesél.

Einar bácsi talán a legszimpatikusabb öregúr, akiről olvastam.

Az időgép egy kedves történet arról, hogy mennyire velünk van az időutazás lehetősége, csak élni kell vele.

A nyári futás hangja a gyerekkori kívánalmakat ábrázolja csodás és kedves módon.

Köszönöm Ray Bradbury-nek, hogy úgy tud mesélni, elképzeltetni dolgokat - legyen szó tényleg bármiről - , hogy az ember utána csak még jobban szeret olvasni.  

Nem mentegetőzni akarok, de egyre több embert találok a környezetemben, aki nemcsak, hogy nem olvasta, de még csak nem is hallott az 1984-ről. Szerény személyem hosszú évek óta úton-útfélen belebotlott ebbe a sokak szerint tökéletes alapműbe, és most rászántam magam, hogy a "kimaradt klasszikusok" egy darabját végre elolvassam.

Orwell 1949-ben megjelent műve egy lehetséges totalitárius rendszert mutat be. 1984-ben minden a Nagy Testvér és a Párt uralma alatt áll. Szigorú kasztrendszer van, a telekép és a mikrofonok minden embert megfigyelnek. A Gondolatrendőrség kiterjedt hálózata mindenhová elér, meg az álmainkba is. A hatalom totális. Winston Smith, a külső Párt tagja egy napon elkezd kételkedni a rendszert illetően....

Kövezzen meg bárki, de az első 100-200 oldalt szabályosan untam. Lehet azért, mert már előre tudtam, hogyan is épül fel ez a rendszer. Az azonban biztos, hogy Winston még az utolsó oldalakkor sem vált szerethetővé, de még csak tisztelhetővé sem. A kezdeti nem tetszésem Julia megjelenésével folyamatosan megváltozott, és kiutat kezdtem látni, egy szikrát, valamit, amit nem lehet uralom alá hajtani. Persze tévedtem.....

Hogy megértettem-e hogy mi is zajlik? Igen, de minden egyes porcikám ellenkezett. Ilyen nem létezhet, nem jöhet létre, biztattam magam. Ha másképpen cselekszem, és elhiszem, hogy ilyen márpedig megtörténhet az én rövidke életemben, inkább veszem a sátorfámat, és elutazok Afrika legeldugottabb részébe egyedül, az emberektől távol. Ugyanis ilyen jövőbe nem akarhat senki sem élni, nemhogy gyermeket nemzeni. Aki pedig az 1984-hez hasonló rendszert kíván kiépíteni, azt szimplán sajnálni tudom.

Talán fiatal koromnak betudható individualizmusom az, ami a legjobban gyűlölte Nagy Testvért. Itt nincsenek egyének, egyéni gondolatok, szabad akarat, vélemény. Csak a Párt van, azon kívül semmi, netán a halál.

Orwell tökéletesen vezeti le a lázadás értelmetlenségét, lehetetlenségét. A halál, mint olyan nem hoz mártíromságot, ugyanis a hatalom elintézi, hogy a kínzások hatására mindent megbánj, bevallj, kimondva megváltoztass. A gondolatot, erőszak révén igenis meg lehet változtatni. Vagy legalábbis meg lehet szüntetni a gondolkodást, mint cselekvést.  

A múlt megváltoztatása, akár eltörlése, mellőzése egy olyan dolog, ami mindenkinek, aki hatalomra akar kerülni, vagy ott akar maradni releváns kívánság. Ja, hogy közben a "prolik" nem felejtenek? Dehogynem, ők is felejteni akarnak, egy jobb jövő reményében. Ezzel visszaélni azonban bűn.

A legtöbb ember, aki a hatalom közelébe kerül -netalántán rendelkezik is vele-, szinte biztos, hogy olvasta az 1984-et. Hogy ők értik-e az ebben leírtakat? A válasz körül vesz minket, persze finoman, óvatosan, nem feltűnően, olyan duplagondol módon!

A könyv letétele után szépen mindenki kapcsolja be a televíziót, és lássa ami zajlik. Én szóltam! :)

Akárcsak oly sokszor, a Tirza esetében is a borító, valamint a fülszöveg keltette fel először az érdeklődésemet. Aztán egy híres könyvekkel foglalkozó oldal összeállította a 2012-es toplistáját, ahol a könyv előkelő helyet, és dicsérő szavakat kapott. Ezek után már vettem a bátorságot, hogy közelebbről is megismerkedjek az író művével.

"Jörgen Hofmeesternek nemrég még mindene megvolt, amire egy idősödő férfi vágyhat: szép feleség, elegáns ház Amszterdam egyik legjobb negyedében, tisztes állás egy könyvkiadóban, két gyönyörű lány – Ibi és Tirza –, valamint megfelelő mennyiségű tartalék egy svájci bankszámlán. Az olvasó a Tirza érettségi bulijának elbeszélésébe szőtt, finoman adagolt visszatekintésekből ismeri meg apa és lánya viszonyának történetét, és tudja meg, hogy Hofmeester mennyi mindent veszített: felesége elhagyta egy másik férfiért, Ibi külföldre ment, hogy a saját életét élje, Hofmeestert kirúgták az állásából, a befektetés pedig odalett. Felesége most ugyan három év után váratlanul beállít, de legféltettebb kincse, Tirza új baráttal jelentkezik, aki Hofmeestert leginkább Mohammed Attára, a WTC elleni merényletet kitervelő terroristára emlékezteti. A fiú és Tirza hamarosan együtt utaznak Afrikába, hogy ott töltsék a következő évet. Amikor a terv valósággá válik, és végül maga Hofmeester is Afrikába indul lánya keresésére, Grunberg felpörgeti az eseményeket, és egy merész csavarral mindent, amit addig megtudtunk, teljesen új fényben tüntet fel."

Már az első oldalakkor elfogott egyfajta feszültség. Megfoghatatlan, színtelen, szagtalan feszültség, amely az egész könyvet végigkíséri. Hoofmeester szemszögéből látjuk a világot, rajta keresztül érezzük környezetünket, családunkat, mindent. Rajta keresztül lépünk kapcsolatba a többi szereplővel, és bárcsak ne így lenne, a szó legdrámaibb értelmében.

A család minden tagja egy lelki roncs, egy olyan társadalom mellékterméke, amelynek normális esetben senki nem akar tagja lenni. Az író nem árnyal, nem szépít, szimplán az arcunkba vágja az emberi lélek legalját. Annyi mindenről van szó - persze elundorító hatással -, hogy az olvasóban felmerül a kérdés: vajon milyen élete lehet Grunbergnek?

Konvenciók. Gyermeket kell vállalni, őt tisztességesen fel kell nevelni. Ez az alaptézis, amiből kiindulunk. Mi történik abban az esetben, ha valaki csak a társadalmi nyomásra vállalja mindezt a szerepet?

Az individuum elutasítása. Az ember társas lény, és szélsőséges esetben még a saját egyéniségét is alárendeli a többségnek. Csak az a fontos, hogy másoknak jó legyen, még a másik akarata ellenére is. Létezik egyáltalán objektíve jó?

A fehér középosztály átka. Megfigyelhető egyfajta átok, főként a jóléti-fejlett államok polgári társadalmában, ami főként a rasszizmus, az idegengyűlölet képében bontakozik ki. Mindezt az előítélet halmazt 9/11 csak még inkább felerősítette.

A jó szülő ismérve. Na ez az a pont, ahol az olvasó végképp földhöz vágná a könyvet, dühből és teljes joggal. Azt hiszem nem is beszélhetünk Tirza esetében normális anyáról és apáról. Annyira lehetetlen lenne pedig?

Arnon Grunberg komoly lelki törést okozhat. Meg kell állapítsam, teljes joggal. Egy átlagos család hétköznapjai tárulnak fel előttünk, szinte elviselhetetlen szintű szenvedéssel, és a fenti kérdésekre adott válaszokkal. Hogy haragszem-e személy szerint Jörgenre? Nem. Az egész könyvre, az összes szereplőre, a társadalomra, és a nyomorult elő- és balítéletekre haragszom.

Ennél betegebb, elkeserítőbb, kiábrándultabb regényt keresve sem találhattam volna. Legyen ez a könyv egy tükör, egy mementó mindazoknak, akik a lapokból magukra ismernek.

(Helyenként SPOILERveszély)

Az írónő Tisztogatás című könyve annak idején nagyon tetszett, kendőzetlenül, bátran nyúlt egy nem szokványos témához, vagyis a nők kiszolgáltatottságához a diktatúrák idején, és napjainkban. A sorozatban harmadik könyvétől is hasonlóra, a gyengébbik nem helyzetének jobb megvilágítására számítottam. Mást kaptam.

"Mi történt Kormival? A magabiztos, mindenkit elbűvölő lány, aki körül csak úgy pezseg az élet, milyen valójában? Milyen akkor, amikor a pirulák és az alkohol mindent elrejtő gőze nem lengi körül? Mi zajlik a ragadós kacagás, a rummámoros éjszakák legmélyén? 
Hogyan történhetett, hogy a város legmenőbb, fekete bakancsos leszbije saját otthona rabjaként, az éhhalál szélére sodródva tengeti vegetáláshoz hasonlító „életét”?" 

Mindig érdekelt a különböző szubkultúrák hétköznapjainak mikéntje, a leszbikus társadalomról pedig körülbelül annyit tudok, mint a deriválásról. Az írónő nagyon jól, érzékletesen mutatja be hétköznapjaikat, szerelmeiket, és világuk zártságát. Aztán ahelyett, hogy jobban beleásnánk magunkat a jövőképükbe, kilátásaikba, egy hirtelen fordulattal minden megváltozik, és egy kőkemény pszichológiai kórképet kapunk ,amelynek drámai, de előre látható végkifejlete lesz.

Az alapvető problémám itt kezdődik, ugyanis szerintem senki nem akart segíteni valójában Korminak. Nem akarom elhinni, hogy az orvostudomány ennyire gyerek cipőben járjon a mentálhigiénés problémák kezelésében, főként nem a skandináv országokban. Innentől kezdve hibáztattam a szereplőket, mert amit ők tettek, az minden volt, csak nem segítség. Ha valakit szeretek, akkor nem így cselekszem..... Nem meglepő tehát, hogy egyik szereplő sem vált szimpatikussá.

Kár ezért a "kis" malőrért, ugyanis ezt kivonva szinte tökéletes könyvet kapunk. Oksanen most is szókimondó, és igazi tabudöntögető dolgokról ír. Pánikbetegség, gyógyszerfüggőség, homoszexualitás, öngyilkosság. Persze csak ízelítőt kapunk mindenből, ugyanis a könyv összesen 190 oldal, ami valljuk be, elég karcsú ezen témák velős kifejtésére.

Sajnos több minden nem jut eszembe a könyvről, de az biztos, hogy bár nem ér fel az első általam olvasottal, azért még mindig biztos vevője vagyok a finn írónő könyveinek.

Ui.: Sorozatban a második, vagy harmadik olyan könyv, amin meglepődve látom, hogy az EU ilyen vagy olyan programjának támogatásával került kiadásra, ami szép és jó, de ez igazán meglátszódhatna az árképzésen is, ugyanis - számomra érthetetlen módon - talán még drágábbak is, mint a támogatás nélküliek :) Mindenesetre a borító nagyon tetszetős!

Valahogy már a megjelenést követően furcsa érzés kerített hatalmába. Valamiért nem akartam egyből olvasni. Pedig megint vicces lett a borító, és a hosszú cím sem zavart. Nem szeretek csalódni.

"Ezúttal egy trópusi paradicsom kellős közepébe: a fura kultuszok, a kedélyes kannibálok, az őrült tudósok, az eltökélt nindzsák és a beszélő denevérek világába. Kétbalkezes hősünk, Tucker Case, egy macsó férfi testében csapdába esett reménytelen kockafej, aki egy kozmetikai társaság pilótájaként éli az életét. Ám amikor alkoholos és szexuális befolyásoltság hatása alatt tönkreteszi főnöke repülőgépét, menekülnie kell. Egyetlen lehetősége, hogy elfogadja egy gyanús trópusi misszió ajánlatát Mikronézia egy eldugott zugában, csakhogy a csendes koktélozás és nyugalmas repülés helyett hamarosan egy gátlástalan orvos és egy szexi szőke főpapnő markában találja magát."

Ugye milyen viccesnek tűnik a leírás alapján? Na de itt le is írnám a legnagyobb gondot az egész könyvvel: jó, ha kettő alkalommal felnevettem. Persze, mondhatnánk, hogy az is milyen jó már, de nem, Moore-tól én többet, sokkal többet vártam. Szerencsére nem aggódom, mert utánaolvasva láttam, hogy ez egy igencsak korai műve az én hőn szeretett szerzőmnek. 

Szereplők terén vagyok a leginkább szomorkás, ugyanis nem volt meg a minimálisan egy nagyon vicces tag. Persze, Roberto, a Ray Ban napszemüveges dagadt denevér most is haláli, de egy valóban vicces humanoidot is kreálni kellett volna. Tucker nem vicces, szimplán egy jóindulatú pojáca. A papnő és a doki említésre sem méltóak. A bennszülöttek aranyosak, és én nagyon akartam, hogy az öreg kannibálban legyen az a humorpotenciál, amit óhajtottam, de sajnos nem így lett. A nő-férfit meg inkább hagyjuk.

A vicctelenségen kívül azonban nem érheti panasz a szerzőt. A rakománykultusz bemutatása tökéletesre sikerült, szinte már én is vártam esténként a repülőt, hogy hozzon nekem valamit. A trópusi hangulat adott, az események pedig tökéletesen kerek ívet járnak be. Ami tetszett még, hogy Moore mintha ezekben a kezdeti regényeiben inkább érzékenyebb oldalát mutatná. Na ne mély, papír zsebkendő szaggató drámára számítsunk, de azért na, igenis vannak érzékeny jelenetek.

Összességében természetesen nem bántam meg, hogy kedvenc humorforrásom legújabb megjelenését elolvastam, azonban kérnék szépen egy olyat is, ami tocsog a testnedvekben, böfögésben, beszélő, kretén állatokban, káromkodó oroszokkal, falu bolondjával, MTV-t néző Raziel-lel...... Előre is köszönöm!

Talán engem - aki olvasta A szél árnyéka című korábbi Zafón regényt - lepett meg a legjobban, hogy valójában az író egy négy részes sorozatot írt. Mikor ez a hír tudatosult bennem, bántam, hogy a második rész - az Angyali játszma - kimaradt eddig, és amatőrként a harmadik résszel fogom folytatni ezt a csodálatos történetet. Nem követtem volna el ezt a bűnt, ha A mennyország fogságában főszereplője nem az első részben megismert - és már ott kedvencnek titulált - Fermín lenne. Neki nem tudtam ellenállni.

"Zafón első világsikerű regényének, A szél árnyékának két főhőse, Daniel és Fermín, néhány hónap elteltével újabb kalandokra indul Barcelona utcáin, egy rejtélyes idegen nyomát követve. De az út valójában a múltba vezet. Milyen titkokat rejteget Fermín élete? Mindent tud-e Daniel a családja történetéről? Nem lenne-e jobb, ha bizonyos dolgok örökre rejtve maradnának? Úgy látszik, eljött az idő, hogy megtudjuk az igazságot, és a keserű emlékek felidézése közben fény derül az Angyali játszma című rejtélyes kézirat keletkezésének körülményeire is."

Talán az egyetlen eddig megismert író, aki a szimpla hangulatteremtésével elvarázsol, a történetet akár háttérbe is szoríthatjuk. Zafón imádja Barcelona városát, de máshogy, mint az egyszerű odatévedt turista. Az ő interpretálásában egy misztikus, valódi titkokat rejtő zegzugos város képe rajzolódik ki, amely elrabol, megrészegít. Nem véletlen tehát, hogy a történet szereplői szinte ki sem lépnek Katalónia szívéből, ha mégis, visszatérnek oda.

A történet maga pontosan annyira eklektikus, hogy újfent imádatomat tudom csak kifejezni. Titokzatos rémalak felbukkanása, majd kapunk egy véres, megrázó történetet a háború korabeli Spanyolországról. Olyan szintű börtöndrámát olvashatunk, amely talán a legedzettebb olvasó lelkivilágát is felkavarja. A hatalom elnyomása totális, a kiút szinte lehetetlen. A szabadságvágyat azonban nem lehet megtörni. Megtudjuk Fermín valódi történetét, és küldetését, amely még több szenvedéssel és drámával jár. Főhősünket azonban nem kell félteni.... A történet látványosan félbe lett hagyva, úgyhogy visszaszámolom a napokat a negyedik, sajnos befejező rész megjelenéséig.

Fermín karaktere és stílusa szinte kimászik a lapokról, ő a tökéletes antihős. Imádja a nőket, az életet, a szerelmet, a várost. Mellette a Sempere család tagjai egyszerű statiszták. Van azonban egy szereplő, bizonyos David Martín, aki háttéremberként indul, Zafón által azonban ő lesz az igazi non plus ultra. David monológjai, élettörténete teljes görcsberándulást eredményez. Az utolsó lapokat és egy bizonyos levelet lélegzetvisszafojtva, szinte meghatódva olvastam.

Már A szél árnyékának olvasatakor is kedvet kaptam, A mennyország fogságában azonban lassan megveteti velem a repülőjegyet, hogy felkeressem az Elfeledett Könyvek Temetőjét. Talán ott akarnék élni, dolgozni. :)

Hamarosan pótolom szégyenteljes kihagyásom, és elolvasom az Angyali játszmát.

Köszönöm ezt az élményt Zafón úr!

A név kötelez.

Amint megláttam a könyvesboltok polcain King legújabb, 2011-ben íródott könyvét, nem volt kérdés, hogy mielőbb magamnak akarom. A karácsonyi ajándékdömpingbe szerencsésen belefért a közel 1200 oldalas tünemény. Ilyen szép és jó könyvet bármikor szívesen kapnék.

"Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában. A múltban tett kirándulásnak van azonban egy hátulütője: amennyiben az időutas hazatér, de aztán újra ellátogat a múltba, „reset” következik be: az eredeti körülmények állnak helyre, a beavatkozás érvényét veszti. 

Jake, aki a múltban a George Amberson nevet veszi fel, főpróbát akar tartani. Középiskolája nyomorék öreg pedellusának családját 1958-ban az apa kiirtotta, Jake-George tehát azért megy vissza 2011-ből 1958-ba, a családirtás előtti hetekbe, hogy megmentse a családot. Ekkor veszi kezdetét a rengeteg bonyodalom, amely az új életével jár: szenvedélyes viszony, nagy, komoly szerelem, beteg lelkű, bosszúszomjas férj felbukkanása, gyilkosságok. Jake-George nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban az idő előre haladtával egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni."

Ha valaki ebből a történetleírásból nem teljesen értené, hogy miről is van szó, az ne aggódjon, King ugyanis a legprecízebben vezeti fel az eseményeket. A sztori a kezdeti bonyolultsága ellenére egy nagyon is lineáris (persze néhol időutazós) szálon fut, és ahogy a főszereplő Jake, úgy a kedves olvasó is hamar berendezkedhet az 50-es 60-as évek Amerikájába. Ez az első dolog, ami nekem nagyon tetszett - az író tényleg elrepített az időben, ott voltam a bűzös Texasban, ahol még javában tombol a rasszizmus, az autók még autó formájúak, amikor még mindenhol lehet cigarettázni, nincs internet, nemhogy mobiltelefon, és mégis minden annyira jó. Nem kevés kutatómunka és gyerekkori emlékfelidézés előzhette meg a leírtakat.

Az író a tőle megszokott módon valódi hús-vér szereplőket jelenít meg. A búra alatt 30x-es főhősgárdáját ugyan nem múlja felül, ettől függetlenül nem érezzük magunkat egy percre sem untatva. Egyre inkább rájövök, hogy a leíró és párbeszédes részek közötti harmónia megteremtésének is a nagymestere King. Jake-George számomra egy valódi tragikus hős, és igen, a szó drámai értelmében. Ha a leírásból nem tűnt volna fel, ez a könyv egy szerelmi dráma sci-fi keretben, és néhány gyilkossággal fűszerezve. Néhol persze találni logikátlanságokat a szereplők szájába adva, azonban a hangulat és a gördülékeny történetvezetés könnyen elfelejteti ezt.

A szerelmi szál talán a legmarkánsabb a 11/22/63-ban. Az olvasó tudja, érzi, hogy valami nem lesz rendben, de mégis bízik benne, hogy a szereplők idősíkokon át is együtt lesznek. Stephen King révén több alkalommal is libabőrös lettem . Ha érezni akarom, milyen is lehet igazán szeretni, csak elő fogom venni a könyvet, és belelapozok kettejük közös részeihez.

"A párnára fektetem könnyes arcomat, és imádkozok Istenhez, akiben nem hiszek igazán, hogy küldjön az én Sadie-mhoz egy őrangyalt, hadd maradjon életben. Éljen...szeressen...táncoljon... Isten veled, Sadie. Soha nem találkoztál velem, de én szeretlek, drágaságom."

Nagyon hiteles King patriotizmusa. Ő tiszta amerikai, aki szereti országát és a benne élő embereket, de ezzel együtt látja hibáit és ennek eredményeként bátran kritizál. Ettől pedig még inkább szerethetővé válik. Ismerni, és szeretni kell hazád történelmét, hogy meg tudd állapítani, hol volt az a fordulópont, ahonnan minden rosszabb lett.     Persze a múlt makacs dolog, és igazából erre van felépítve a regény.

"A múlt, ha változtatni akarunk rajta, harap. És ha nem vigyázol, kitépi a torkodat."

A 11/22/63 korántsem hibátlan könyv, azonban a kisebb hiányosságok teljes mértékben eltörpülnek az összkép láttán. Percről percre jobban szerettem olvasni. A bevezető 200 oldal olyan igazi magyarázós, bemelegítős. A tárgyalás olyan 800-900 oldal, amikor is azonosulunk, visszamegyünk a múltba, ott vagyunk a hétköznapokon, az iskolában, az autósmoziban, és persze próbáljuk kijavítani a múltat. A befejezés utolsó 30-40 oldalát lélegzetvisszafojtva olvassuk, nem pihenünk, nem állunk fel, csak izgulunk, libabőrözünk és a végén tapsolunk.

Hát ilyen jó ez a könyv, és hogy nem horror? Kit érdekel!

Ha így folytatódik, lassan nekem olvasnom és írnom sem kell többet! :) Köszönöm újfent!

Könyvkritika egy kritikus könyvről.

A Puzsér Róbert (PR) fémjelezte Szélsőközép (társszerők: Eötvös Gábor, Trencsényi András, Magyar Dávid) úgy szórakoztat frenetikusan, hogy közben az arcodba törli a lábát alpáriságával.
PR személyes kedvencem, ha kritikáról van szó, bár megismerése elsősorban a filmek szeretetén át csordogált életembe, amikor is még a megboldogult Radio Cafén vezette a nagyszerű Hét Mesterlövésze című filmajánló műsort. Ebben, a péniszek ábrázolása által gazdagon tarkított könyvben más oldalát ismerhettem meg. A világot veszi górcső alá, szinte mindenbe belerúg, amibe lehet – és talán néha abba is amibe nem(kellene). Sokszor esik a ló sárosabbik oldalára, de ő már csak ilyen. Nincsenek a fejében árnyalatok, csak fekete és fehér. Aki szereti, ilyennek szereti, aki pedig eddig kifutott a szobából sörért, amikor a megasztárban megjelent a feje, az ...mondhatnám, hogy ezután sem fogja szeretni, de talán inkább azt mondom, hogy úgysem olvas. Puzsér Robi könyveket biztosan nem. :D Nem kell mindennel egyet érteni amiről véleményét nyilvánítja (én sem tenném, sőt!), de érdemes odafigyelni rá, mert új világot csak romokból lehet építeni.
Súlyos mondanivalói közé ágyazva sokszor könnyed, könnyeket szemembe csaló szörnyen vicces cikkek tobzódnak a könyben.

Érdemes megemlíteni még, hogy a szerzemény egyedülálló abban a tekintetben is, hogy minden oldal külön kortárs grafikai-festészeti alkotás, amely szorosan fűződik az éppen aktuálisan pellengérre állított témához, társadalmi problémához (és az a rengeteg fütyi ábrázolás!). Ez – azaz a képek- néha már-már zavaróak is, lévén sokszor a szöveg úgy van beágyazva a festménybe, hogy az az olvashatóság rovására megy, és ez, Robit idézve: "elég hitvány!" :) Ha már a rossz pontok: 5000 Ft-ba nem fért volna bele egy kemény borító?? Az egésznek így elég újság érzete van, még a 125 oldalas terjedelemmel együtt is. Az embernek vigyáznia kell, hogy ne egy salátát tegyen vissza a polcra olvasás után. Táskában hordás, buszon olvasás felejtős!

Mindent összevetve; annak aki hozzám hasonlóan él-hal az ilyenfajta mélyreható kritikus szemléletért, alapmű. Aki avatatlanul venné a kezébe a könyvet, annak pedig valószínűleg már az ötödik oldal körül ki fog fordulni a kacsójából! :D

Dávid barátom vendégbejegyzése! Ezúton is köszönöm, hogy hozzájárulsz az olvasás népszerűsítéséhez! :)

Kezdetnek olvassuk el a szeretet himnuszát a Bibliából (1Korinthus, 13.-ik fejezet), csak minden szót, ahol a szeretet szerepel, helyettesítsük a pénz szócskával! A könyv is így kezdődik. Meglepő változás lesz a versben :)

Nagyon szeretem Orwellt. Az 1984 az egyik kedvencem, legalábbis mindenképpen benne van a top ötben. A fikusz és az Antikrisztus is hasonlóan sötét, de korántsem annyira. Itt önsorsrontásról van szó, ott mások döntik romba az emberi életet. Ami viszont érdekes az az író látnoki képessége, ami itt megint szárnyat bont. Az 1984-ben szereplő nagy testvér már itt van köztünk, a Fikuszban pedig megjósolja London bombázását (1930-as éveket írunk), szinte követeli! A mű amúgy egy meglepően korai médiakritikát sugároz. Legalább is nem igazán tudok arról, hogy bárhol máshol ellene mentek volna a reklámoknak (már ebben a korban). A cím maga elég szenzációhajhász, az angol eredetihez semmi köze, de mindenestre találó! A fikusz, mint a megállapodott élet jelképe, és az Antikrisztus, mint az örök lázadásé (amúgy az Antikrisztus egy, a műben szereplő irodalmi újság).

Orwell ebben a regényében hadat üzen a világnak. Azaz, a pénz világának. A regény főhősét használja szócsönek, Gordon Cumstock személyében. Gordonnak semmi vágya sem nagyobb az életben, mint kikerülni a pénz világából. Bár a normális élet lehetősége mindig a küszöbén vár egy jó állás képében, és egy rendes barátnő személyében, ő mégis önmaga sanyargatásával egyre lejjebb húzza magába csavarodó énjét, egyszerűen azzal, hogy erővel zárja ki világából a pénzt. A legrosszabb állásra törekszik, a legkevesebb jövedelemért. Megkaphatná a régi jó munkáját, ahol visszataszító reklámszövegeket kellett írnia. Mert Gordon költő. Így is szeret bemutatkozni. De az igazság az, hogy csupán néhány verse van, illetve egy örökösen készülő, amit soha be sem fejez.

Gordon kimondatlanul is egy korai punk. Le akar rombolni mindent maga körül. Szenved. Állandóan. Egyre mélyebben jár, míg el nem taszít mindenkit. Rosemary, a barátnője viszont marad. Bár ez sem igaz. Elhagyja, de egy váratlan baleset összekényszeríti őket. Ez az a baleset amely Gordon háborúját egy laza mozdulattal földig rombolja.

A lázadó megtér az életbe, vissza a pénz világába, a fikuszhoz. Értelmetlen lett volna minden? Könnyen lehet. Vagy mindenkinek meg kell vívnia a saját harcait még akkor is, hogyha a küzdelem végén előre látjuk a veszteségünket? Talán igen.

Nehezemre esik csupa jót írni a könyvről, mert a nagy részében az életszemléletemmel olyannyira ellenkező világnézetet láttam, ami szinte már undorított. Ez a mérhetetlen önsanyargatás! És még csak nem is valami fennséges célért, egyszerűen magáért a harcért! Persze, ettől is jó A fikusz és az Antikrisztus. Már milyen szürke világ lenne az, ami mindig kiszolgálja az ízlésemet! :)

Érdekes élmény egyébként, hogy párhuzamosan olvastam a Bűn és bűnhődéssel, és meglepő hasonlóságokra bukkantam. A szenvedő főhős, a mélyszegénység részletezése...Bizonyos értelemben a könyv annak újraértelmezése, az 1930-as évekre. Csak míg Raszkolnyikovnak legalább van értelmezése tettére, addig Gordonnak legfeljebb egy utópikus fantazmagória jut. Persze bűnhődik ő is, de az inkább közelebb viszi a normális értelemben vett élethez.

Nehezen alkotok egyértelmű vélemyént erről az olvasmányról. Már látszik csírázni Orwell ezen korai regényében a zsenializmus, viszont nagyon nehezen rágtam át magam a közepén. De nem azért, mert csak kicsit is rossz lenne, hanem mert nem tudtam együtt érezni. Inkább felpofoznám a főhőst, bár az sem segitett volna.....neki! :)

(SPOILERES ÉS HELYENKÉNT VULGÁRISNAK TŰNŐ BEJEGYZÉS)

Ígéretemhez híven folytattam a könyvek könyvét, azt a valamit, amit minden nő kortól függetlenül olvas buszon, villamoson, HÉV-en, kocsiban. 40 millió eladott példány már csak jelent valamit. Na ne vicceljünk már!

A történtről. Ana és Christian felkel, reggelizik, majd dugnak. Megebédelnek és azt követően dugnak. Este megvacsoráznak, majd fürdés közben, vagy után dugnak. A fennmaradó időben vásárolnak ruhát, kocsit. Persze nem felejtenek el beszélgetni sem, főként arról, ki mennyire szereti a másikat, de Ana féltékeny is ám mindenre, még a helikopterre is. Christian szenved, hogy ne hagyják el, Ana is szenved, mert nem akarja elhagyni. Van ám igazi konfliktus is, például amikor Ana találkozni akar a barátaival, vagy Ötven árnyalat az excicájival. A valódi bonyodalom is pont az exalávetetteknek és egy szexhiányban szenvedő főnöknek köszönhető. A történet ezzel véget is ér.

A szereplők. Ana talán kreténebb mint az első részben, olyan, mintha visszafejlődne egy 15 éves lány szintjére. A legjobb arc mostmár az ő "belső istennője", aki egyszerre rúdugró, notórius pofavágó, és pénzhajhász ribanc. Szegény Christian sem találja magát, a szerelem elgyengíti, neki már csak a vonalzóval csapkodás marad. A barátok és rokonok a maguk 15 percüket sem kapták meg, főként beszélő biodíszletek. Az idős bejárónő legalább tud élni, szerintem titkon ő is be-be kukucskál a játszószobába. Az első részben kedveltem Taylort, az exkatonát, azonban itt már kiderül, hogy valójában Merle Mesterségem a halál című könyvének főszereplőjének, Rudolf Langnak a reinkarnációja.

A szexfejlődésről. A szürke ötven árnyalata után alaposan utánaolvastam a BDSM szubkultúra mibenlétének, de amit itt olvastam, az még csak nagymamáinkat sem készteti meglepődésre, nemhogy titkos buja vágyak felszínrehozatalára. Jó sok szex van (szigorúan gumiban), és persze kiapadhatatlan orgazmustenger. De hiába, két hét ismeretség után már csak a misszionárius póz marad. Kocsiban pedig csak akkor, ha Christian akarja, nem ám összefröcskölik a bőrt. Igazából két jelenet maradt meg bennem, mint érdekesség, amikor egy liftben többek mögött állva kettő (nem egy) ujjat Ana nunusába dugtak. A másik csúcspont, amikor Christián, vágyainak betetőzésére a kisujját! Ana popsijába helyezhette. Na ez az igazi szülinapi ajándék! :)

A recept. Vegyél egy figyelemfelkeltő címet, adj a történethez két szerencsétlen, sablonos figurát, öntsd le őket jó sok szexnek tűnő valamivel, és persze fűszerezd meg kis drámával, szerelemmel. Ebből pedig nem egy Barátok közt epizód rajzolódik ki, hanem E.L. James pénztárcájának térfogatbeli növekedése.

Komolyra véve a szót, szerintem az írónő paródiát írt. Nem akarom elhinni, hogy Ő ezt komolyan gondolja. Akik olvassák, higgyék azt, hogy ez egy vígjáték, és az egész egy álca. Így még élvezni is lehet. Többen kérdezték, miért is kínzom magam ezzel, a válaszom pedig még mindig az, hogy ismeretlenről nem illik rosszat mondani. El kell ismerni, mindenki erről beszél, ezt akarja olvasni, vagy jelenleg is olvassa. Már a betűk egymás mellett léte miatt könyvnek nevezem, olvasni pedig egyre jobban szeretek!

Hamarosan lezárul a trilógia, ha ugyan ilyen jól fog sikerülni a záró rész, lehet előveszem az Alkonyatot is.

Hosszú ideje szemezgettem már ezzel az igazán szexi borítóval, majd miután hírét vettem, hogy film készül belőle, egyre erősödött a kérdés, hogy vajon Hollywood milyen alapanyagot is próbál elcseszni.

Olvastam már szépirodalmi novellákat Kunderától, drámai hangvételű realista elbeszéléseket Raymond Carvertől, és nem olyan rég horrorszerű kisregényeket Stephen Kingtől. Deaver hosszú ideje a kedvenc krimi szerzőm, így egyszerre új és mégis jól bevált dologhoz nyultam. Kriminovellák. Ez kell nekem.

"A „Káprázatok” meghökkentő és fordulatos történetek tárháza. Minden kiszámíthatatlan és bizonytalan ezekben az elbeszélésekben, ezért olvasásuk közben mindig legyünk résen, és ne feledkezzünk meg a szerző intelméről: semmi nem az, aminek látszik…"

Nem kezdenék el újfent áradozni a novellairodalomról, már többször, több helyen leírtam, hogy nagyon is közel áll hozzám, főleg, ha jó időben kerülök a közelébe. A vizsgaidőszak pontosan ilyen időszak.

Minden egyes novellát próbáltam kitalálni, hátha egyszer kifogok a szerzőn, azonban elég siralmas vereséget szenvedtem. Egy vagy kettő történetet, ha kitaláltam előre. Imádom, ahogy Deaver hülyét csinál belőlem. A témákat tekintve elég sokrétű, azonban a legtöbb történet a párkapcsolatok árnyoldalát - a beteges féltékenységtől, a túlzott rajongáson át - mutatja be. Minden sztorira jut egy pszichopata, aki persze csak az utolsó oldalon kerül lebuktatásra. A rajongóknak (nekem) Deaver egy karácsonyi Lincoln Rhyme történettel is kedveskedik.

Igazándiból minden oldalt imádtam, azonban nem átallok kedvenceket kiválasztani:

• Gyönyörűség
• A háromszög
• A karácsonyi ajándék
• Együtt
• A térdeplő katona

A legelgondolkodtatóbb számomra a zaklatókkal kapcsolatos események, és hogy a jogi szabályozás mennyire lazán is kezeli ezt a tényállást. Amég nem történik fizikai bántalmazás, nem lehet közbeavatkozni. A távolságtartási végzés sem tart vissza semmi "nem fizikai" terrortól. Persze az önbíráskodást már szigorúbban veszik. :)

Jeffery Deaver ismét nagyot alkotott, és minél hamarabb folytatni akarom a Rhyme-Sachs sorozatot. Függővé tesz.

Több mint két éve olvastam Winslow Barbár állatok című könyvét (amiből napjainkban Oliver Stone készített Vadállatok címmel filmet), és már akkor megfogalmaztam, hogy bármi is jelenjen meg az írótól, én biztos vevő leszek rá. A Gandzsa urai az előbb említett könyv előzménye. Az 1960-as évektől a Barbár állatokig szerepet kapnak szülők, barátok, szeretők, korrupt rendőrök és mindaz, ami összeköti őket: a drog! Igen, így felkiáltójellel, ugyanis a történet vonalai e köré a tárgy köré csoportosulnak.

A történet ugrál az időben, felváltva élhetjük bele magunkat a szabad szerelem, szabad drog 70-es 80-as évekbeli eufóriájába, bemutatva, hogyan is indult el az igazi drogbiznisz. A másik történetszál 2005-ben játszódik, ahol tanúi lehetünk Ben, Chon és O különös barátságának, egymásra utaltságuknak. A két idősík pedig egy felemelő végkifelettben ér össze.

Winslow mesterien használja és érti a célközönség nyelvét. A probléma csak annyi lehet, hogy akiknek ezt igazán olvasni és értelmezni kéne; a pénzen, a királyságon, a szexen és a laza életen kívül semmi mást nem fognak kihallani belőle. Mert ők azok, akiknek ez a könyv valójában szól, és figyelmeztet!

A gandzsa uraiban nincsenek valódi jófiúk. Minden szereplő bűnös valamilyen szinten. Mégis, az olvasó szimpátiát tud érezni legtöbbjük iránt, személy szerint még drukkoltam is sokaknak. Ennek oka pedig szerepel a könyvben, ugyanis a társadalom alapjaiban rossz, elhibázott rendszereken alapul, így nézve minden egyes ember hibás, romlott. Ebből pedig az következik, hogy hierarchiát kell tudni felállítani bűn és bűn között.

Az igazságszolgáltatási rendszer véleményem szerint tényleg olyan rossz, mint ahogyan azt a szerző megjeleníti. A bűnösök könnyedén megúsznak bármit, elég csak egy megfelelő kapcsolatrendszer. Döbbenetes, ahogy ez a mocskos realizmus kiüt a sorokból. Saját idealizmusomat fogom egyszer jó mélyre eltemetni mostmár tényleg!

A könyv csúcspontja Stan másfél oldalas monológja az amerikai történelem elmúlt 30 évéről. Ennyiben ugyanis összefoglalható az a korrupciós és össztársadalmi produktum, ami a fiatal idealisták elfáradását, álmaik feladását jelenti. Majd ennek eredményeképpen joggal összegzi úgy, hogy "nem azok vagyunk akik lenni akartunk". Ha másért nem is, emiatt a két oldal miatt el kell olvasni A gandzsa urait!

A Drogháború mellett az eddigi legjobb Winslow könyv!

Véget ért egy újabb év, és a blogom sem lett fiatalabb. November 22-én töltötte be 3. életévét. Számomra szinte elszállt ez az idő, jó volt most utánanézni, hogy mikor is indult útjára ez a fajta hobbim.

Összefoglalva a 2012-es esztendőt megállapíthatom, hogy több bejegyzés született, mint vártam. Ez pontosan 26 - köztük nagyon és kevésbé jó - könyv elolvasását jelenti. Arányaiban nagyjából sikerült tartanom magam az egy szépirodalom, egy lektűr elvárásomhoz.

Átnézve a bejegyzéseket a legjobb könyvek, amiket idén olvastam:

• Justin Cronin - A szabadulás, mert imádom és nagyon jó rá visszagondolni, főként, hogy idén jön a folytatás!
• Harper Lee - Ne bántsátok a feketerigót, mert annyira őszinte és olvasmányos
• Niccoló Ammaniti - Én nem félek, mert a gyermeki őszinteség és látásmód tökéletes egyvelege
• Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére, mert csak!
• Daniel Keyes - Virágot Algernonnak, mert hibátlan és megható
• Márquez - Száz év magány, mert meglepett, hogy tetszett

Sikerült sajnos néhány kevésbé jól sikerült regénybe is beleszaladnom, persze nem haragszom én rájuk:

• Alain Robbe-Grillet - Érzelmes regény, talán mert nem értettem
• Ruth Rendell - Sötéthez szokott szem, mert már el is felejtettem
• E.L. James - A szürke ötven árnyalata, mert nem tudom elfelejteni a hibáit

Mindent összegezve olvasásélmények szempontjából is sikeres évet zárhatok, vagyis 2012-nél soha rosszabb évem ne legyen. :)

Végezetül megfogadom, hogy

• idén legalább ennyi, de inkább több bejegyzést fogok írni és persze olvasni
• próbálok társszerzők révén még aktívabb lenni
• folytatom Merle Francia históriáját
• elolvasom, és darabjaira szedem a szürke folytatásait :)
• mindenképpen meg fog újulni a blog kinézete!

Ezúton kívánok minden olvasni szeretőnek boldog új évet, és ne feledjétek, az olvasás igenis SEXY!

6 különböző időben játszodó történet, bravúros stílus, monumentalitás, gyönyörű képi világ. Ezen érzések kerítettek hatalmába a filmadaptáció bemutatójának nézésekor, amiután eltökéltem, hogy nekem kell ez a könyv, és addig bizony nem nézem meg a filmet. Nem bántam meg!

"David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?"

A történetek és az írásmód. Azért ezzel kezdeném az értékelésemet, mert talán ebből a szempontból alkotott maradandót Mitchell. Az első történet a XIX. században században játszódik főként egy hajón, majd ugrunk az 1930-es évek Belgiumába, ezt követően 1975 Amerikájában találjuk magunkat, végül napjaink Angliájába csöppenünk. Dehogyis ér itt véget, Szonmi története 2144-ben játszódik, végezetül 2321-ben megláthatjuk, mivé is lett az emberiség. Azt el is felejtettem említeni, hogy a történetek félbemaradnak, majd miután a könyv közepén lévő eseményeket teljes egészében elolvashattuk, úgy fejeződnek be az azt megelőző történetek is. Mint amikor egy piramis egyik végéről elindulunk felfelé, és a másik oldalon lefelé. :)

A különböző korokhoz más és más írásmódot társít a szerző, és bevallom, az elején kicsit nehezen bírkóztam meg a régies szavakkal, kifejezésekkel, barokkos körmondatokkal, de ahogy halandunk egyre közelebb jelenünkhöz, érthetőbbé, pörgősebbé, és sok esetben üresebbé is (mint a valóságban) válnak a mondatok. Na ez az igazi stílusbravúr. Minden tiszteletem a szerzőjé. A jövőben játszodó történetek esetében éreztem azt, hogy igen, szerintem így fognak beszélni utánunk. :)

Végül régi vesszőparipámról, a stílusok keveredéséről pár szót. Kaland, dráma, krimi, vígjáték, akció, disztópia. Nem pont ilyen sorrendben, de majdnem így megtalálható minden, ami fantáziánkat beindíthatja.

A szereplők. Nagy örömmel írom ezeket a sorokat, ugyanis bár közel fél évezredet ölel fel a könyv, mégis háttérbe szorította az író a fizikai-technológiai környezet (persze ismerteti), és az emberekre helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően főhőseink jól kimunkáltak, és jobbnál jobb párbeszédeket is olvashatunk, bár legtöbbször levelek, napló, tanúvallomás formájában értesülünk az eseményekről főhőseink interpretálásában.

A mondanivalóról. Ennél a címszónál vagyok a legnagyobb bajban, ugyanis a Felhőatlaszba nagyon sok mindent belemagyarázhat az olvasó. A szó legjobb értelmében. Újjászületés, öröklét, pillangó-hatás, sorsszerűség, felsőbb hatalom. Címszavakban ezek jártak a fejemben, azonban van valami, amit én mégiscsak markánsabban ki akartam szedni a lapokból.

Ember embernek farkasa. Ez a kijelentés, úgy tűnik időtálló. Más és más okból, legyen szó bőrszínről, művészi szabadságról, nemi identásról, öregségről, pénzről, hatalomról, a végén úgyis mindig a gyengébb elnyomása, leigázása, elpusztítása marad. Az író nem tolja a képünkbe, de számomra üvöltöttek a lapok az emberi kiszolgáltatottságról. Mennyire nem tudunk békében, egymást kölcsönösen tisztelve, megbecsülve sikereket elérni. Az idővel és a földrészekkel csak a módszerek változnak, az eredmény ugyanaz lesz. Önmagunkat fogjuk felégetni. A másképp gondolkodóknak pedig nem marad más, mint az ellenállás,a menekülés, ki-ki a maga módszereivel. Van egy rész a Levelek a kastélyból című fejezetben, ahol a háborúk természetéről és folytonosságáról beszélgetnek. Önbeteljesítő jóslatok fogalmazódnak meg a háborúskodás állandósulásáról. A többi történet pedig ezt ékesen bizonyítja. Rémisztő.

Ha én is látnám a pozitív változásokat, talán akarnék hinni a reinkarnációba. Mindenesetre megértem, hogy sokan hisznek egy jobb jövőben, ahol érdemes lesz újjászületni. :) Csak nehogy a végén David Mitchellnek legyen igaza.

 A Felhőatlasz egy eposz, egy mérföldkő, egy unikum a könyvespolcomon. Jó sokáig még csak hasonlóval sem fogok találkozni. Bármikor szívesen fogom a kezembe venni. Remélem 2300-ban is újra elővehetem, hogy mi is történt a Loccsogó-gázlónál. Most már nyugodt szívvel fogom megtekinteni a filmet.

Nem telhet el  szerencsére úgy ünnep, hogy ne kapjak könyveket! :) Idén sem volt ez másképp. Remélem hozzám hasonlóan mindenkinek boldogan telt az elmúlt két nap. Így utólag is szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánni. Év végi összegzés hamarosan, de addig is íme a karácsonyfa alatti idei dömping :

(a képre kattintva remélhetőleg moly.hu-s link érhető el)

A mai naptól hivatalosan is vizsgaidőszak van, ennek fényében már egy ideje tanulgatok, így nem volt kérdés, hogy az okosodással tölött időt novellákkal fogom megszakítani. Újfent csak beleakadtam ebbe a könyvbe, nem kerestem, nem olvastam utána,  egyszerűen csak éreztem, hogy az általam keresett "bármit" King kínálata fogja kielégíteni. Jó döntés volt, bár nem a legjobb.

"Napnyugta után: nevezzük szürkületnek, nevezzük félhomálynak, de olyan időszak ez, amikor az emberi kapcsolatok természetfeletti színezetet kapnak, amikor semmi sem az, aminek látszik, amikor a képzelet a sötétségbe foszló árnyékok után kap. A tökéletes időpont Stephen Kingnek."

Novellákból eddig főként csak szépirodalmat olvastam, így igazán kiváncsi voltam, hogy a horror nagymestere hogyan tud elbánni a feladattal. Hát, véleményem szerint félig-meddig.

Nagyon szeretem ezt a fajta irodalmat, buszon, szünetben, akár órán is gyorsan elolvasható egy-egy történet. Ahhoz azonban, hogy tényleg élvezet legyen, nagyon jól, és velősen kell írni. King ugye 600-1000 oldal alatt nem nagyon érzi jól magát, talán ez üthetett vissza a Napnyugta után kötet néhány történetének esetében.  Nem állítom, hogy az összes történet sántít, de jópár. Valahogy nem éreztem az in medias res hatást. Mintha King egy-egy esetben saját maga 1000 oldalas könyvét akarta volna 20-50 oldalba összefoglalni. Sokszor hiányoltam a történetek élét, dinamikáját. Tényleg olyan, mintha nem sikerült volna néhol összefoglalni a mondanivaló lényegét. Az idő -és helyhiány leküzdése a legnagyobb ellenfele lett az írónak.

Mindentől függgetlenül nagyon jó kis történeteket is kapunk. Ha választanom kellene, akkor az Állomás, a Kényszerpihenő, A pokol macskája, és a Néma című novellák tetszettek a legjobban. A horror műfajába nagyon sok minden belefér, azonban ebben a gyűjteményben maximum 4-5 történet van, ami klasszikusan ide tartozik. Hála az égnek, ugyanis már az Állattemető esetében is az tetszett, ahogy az író szépirodalmi, mondanivalóval teli vénáját csillogtatja. Az általam kedvelt novellák között megtalálható a halál utániság, a skizofrénia, a félelem és a hálának egy bizonyos kimutatási módjának bemutatása. Nem egyszerű, de leírva igenis nagyszerű esetek.

Összességében  Stephen King nem győzött meg, hogy novellákat akarjak tőle még olvasni, azonban ez a kis mellékvágány talán csak szinesíti a "könyvtáramat." Ezennel vissza is térek az 1000-2000 oldalas Királyhoz, ott mindketten jobban szórakozunk.

Vizsgák után jelentkezem.

Ámen.

Kedves barátaim hosszas ajánlására kértem kölcsönbe az immár ötödik Palahniuk regényt, amit olvastam. Amikor az Altató című könyvéről írtam bejegyzést, akkor még nem tartottam magam túlzott Palahniuk rajongónak, ma már azonban az egyik kedvenc írom. Valahogy rajta keresztül könnyedén le tudom vezetni a feszültséget, és nagyon jókat tudok derülni a világon, Ő ugyanis beszól, lealáz, beléd rúg, és közben felnyitja szemed.

"Shannon McFarland karrierjét derékba töri egy szörnyű „baleset”: egy szép napon éppen hazafelé hajt, amikor valaki rálő az autójára. A lövés következtében Shannon elveszíti az alsó állkapcsát, a munkáját és a vőlegényét. Szörnyeteg lesz, akire senki nem mer ránézni. A külvilág többé nem vesz róla tudomást: láthatatlanná válik. A kórházban, a beszédterapeuta rendelőjében megismerkedik Brandy Alexanderrel, aki az utolsó műtétjére vár, hogy végre-valahára igazi nővé válhasson. Brandy, a királynők királynője valójában férfi, de talán ő az egyetlen, aki megérti, milyen szenvedésen megy keresztül Shannon. Sajátos, sokkterápiára emlékeztető módszerét alkalmazva kezelésbe veszi Shannont, és együtt vágnak neki az országot átszelő, őrült utazásnak, amelynek során milliomos öreglányok gyógyszerkészleteit fosztogatják, felfedezik és elpusztítják a múltat, hogy újrateremtsék nem létező jövőjüket."

Már a leírásból látni kell, hogy a mű tökéletesen illeszkedik az író tárházába. Agyament szereplők abszurd, szürreális utazása egy olyan társadalomban, ahol minden velejéig romlott, az értékeket csak külsőben és pénzben mérik. Jaa, hogy ez az egész dolog nem is annyira fikció? Talán tényleg így élünk? Szerintem pontosan ugyan így.

Vajon hány ember gondolkodott már el azon, hogyha szép és gazdag lenne, minden baja egyszerre megoldódna? Mindenki a csillogást, a rivaldafényt óhajtja? 15 perc hírnévért mire lennénk hajlandóak? Őszintén, a kérdésekre a válasz az igen, és a bármit.

Palahniuk segíteni akar, és ezt a tévekénységét Shannonon keresztül adja át nekünk. Ő az, aki "láthatatlanként" üzen azoknak, akik látszanak, avagy látszani akarnak. Materiális értékek? Csillogás? Neki mindez smafu, átok. Hogy mekkora kincs és erő a láthatatlanság? Na emiatt kell elolvasni.

Attól félek, hogy a külsőségek hajszolásával a belső értékek tényleg elvesznek. Még véletlenül sem állítom, hogy egyiknek vagy másiknak előbbre kell lennie. Kéz a kézben kell járniuk, és ki kell egészíteniük egymást.

Egy dolog van, amiben régóta nem értek egyet az íróval, méghozzá a fogyasztói társadalom elvi szintű elutasítása. Vagyis remélem, hogy Ő is úgy gondolja, hogy nem maga a fogyasztás, a termék, a matéria a probléma, hanem az azzal bánó emberek, és az ő hozzáállásuk.

Összességében úgy gondolom, hogy a Láthatatlan szörnyek az egyik legjobb, legkiforrottabb Palahniuk regény, benne minden "széppel és jóval", legyen szó nemi betegségekről elnevezett transzfesztita testvérekről, vagy szerepeljen benne a  hüvelyplasztikai és állkapocspótló műtétek részletezése, érezzük át az anális élvezetek minden részletét, végül beszélgessünk egy - az ösztrogén-tablettáktól - mellekkel rendelkező exzsaruval.

Akinek mindez nem tetszik, vagy nem ért egyet, szimplán hagyja békén a Láthatatlan szörnyeket!

Most rajongva!

Vaku.

Most kiröhögve mindenkit!

Vaku.

Most befejezve az írást!

Vaku.

Ritkán esik meg velem, hogy utána olvasás nélkül vonz egy frissen megjelent könyv. A Partvonal Kiadó - nagy örömömre - útjára indította Pszichokrimi sorozatát, amelynek jelen képviselője megnyerő borítójával, baljós címével, és érdekesnek tűnő történetével sikeresen a kosaramban kötött ki. Vegyesek az érzéseim.

"Ahogy a legtöbb családnak, a Hillyardoknak is megvannak a maguk titkai. Az egyik a fiatal és gyönyörű Eden Hillyard halálához vezet…
Faith nagynénjét, Vera Hillyardot kötél általi halálra ítélik húga, Eden brutális meggyilkolásáért. Hogy miért tette? Ezt a kérdést a döbbenet közepette fel sem teszik. Faith évtizedekkel később egy újságíró kérésére kiforgatja a családi fiókokat, hogy együtt jöjjenek rá a miértre és a hogyanra. A nővérek, Vera és Eden kapcsolata mindig is amolyan se veled-se nélküled viszony volt, melyben a kísértés, a kapzsiság, a féltékenység és a szeretet elemei elegyedtek. Ráadásul ketten osztoztak egy súlyos titkon. És ahogy a tisztázó pillantás felfedi a részleteket, egyre világosabbá válik, hogy a teljes igazság az élőkre is kihatással lesz."

Ami tetszett:

Az írónő tökéletesen mutatja be a II. világháborús Anglia hétköznapjait, közelebbről a nők szerepét, megismertetve az olvasóval a korabeli szokásokat és elvárásokat. Nagyon jól van adagolva a feszültség, nem győztem előre lapozni, hogy derüljön már ki végre, mi is történt. Szerethető, jól körülírt karakterek lettek megalkotva. Szabályosan féltem Veratól.  Francis maga a megtestesült lázadás, minden és mindenki ellen. A könyv lezáratlan, az olvasóra van bízva, kinek hisz, és ki hazudik a történetben. Az írónő szinte szépirodalmi szókészlettel van felvértezve, minden leírt szó, mondat gyönyör a szemnek.

Ami nem tetszett:

Sajnos ennél a címszónál bőbeszédübbnek kell lennem. Tudom, nem baj ha a cím nem árul el sokat a történetből, azonban végigolvasva sem jövök rá, ugyan milyen és kinek a szeme szokott a sötéthez. Na de sebaj, a figyelmemet végül is felkeltette. A korabeli leírások, a családfa bemutatása bár élvezetes, kicsit vontatott, túl hosszúra nyújtott. Ez szintén nem lenne baj, csak nem igazán találtam ok-okozati összefüggést a végkifejletet tekintve. A könyvek lezáratlanságát szeretni szoktam, azonban krimik esetében kicsit furcsállom ezt a fajta megoldást. A könyv által körül járt "miért tette?"  kérdéskör így végül is nincs megválaszolva ,légüres térben hagyva a könyv valódi lényegét. Ezen kívül jó néhány logikátlanságot véltem felfedezni, például a rendőrség teljes hiányát, a hú de összetartó család problémák láttán való széthúzását. A Pszichokrimi műfajába sok minden belefér, azonban a Sötéthez szokott szem nekem valamiért nem illik ide. Robert Bloch Pszichoja tipikus ilyen mű, azonban Ruth Rendell könyvében kevés hangsúly van a lelki deformációk, a psziché változásainak bemutatásán. Ennek hiányában ugyanis egy családtörténetbe oltott gyilkosság az egész, nem több, és nem is kevesebb.

Egyszeri kikapcsolódásnak tökéletes, újraolvasása szinte kizárt. Nem bántam meg, hogy megvettem, azonban a Partvonal Pszichokrimi-sorozat új részeinek alaposabban utána fogok járni. Az irány - maga a pszichovonal-  tehát számomra nagyon kedves, a tartalom meg remélhetőleg változni fog.

Hosszú idő óta tervezek olvasni az írótól, azonban a végső lökést egy kedves olvasóm adta meg, aki konkrétan a Marsbéli krónikákra hívta fel a figyelmem. Talán ha nincs ez az ajánlás, még sokáig halogattam volna, főként addig, amég a Fahrenheit 451 nem kerül újra kiadásra.

"Az emberiség a pusztulás szélén álló világát elhagyva a Marsra költözik. Az új kezdet reménye hívja, csakhogy ő magával hozza a régi félelmeit és vágyait is. Azonban a különös, új világ az ősi, kihalófélben lévő marslakókkal és a hatalmas, vörös-arany sivatagokkal teljesen megbabonázza, beleszivárog az álmaiba, és örökre megváltoztatja."

Igazándiból nem voltak elvárásaim a könyvvel szemben, azt sem tudtam, mire számíthatok, mit fogok esetlegesen kapni. Az ajánló révén azonban nyugodt szívvel álltam neki, ugyanis azt az információmorzsát kaptam, hogy bizony a felszínen scifi, a mélyebb tartalam azonban időtálló és emberi.

A cím árulkodó, de pont nem a Mars miatt, hanem, hogy bizony tényleg krónikát olvas az ember. Rövid, velős történeteket kolonizációról, reményről, magányról és igen, az emberi társadalomba való hitről. Szégyenlem, de szeretem azokat a könyveket, ahol az emberiség, mint faj leáldozóban van, természetesen önhibájából. Bradbury nem mond ilyen értékítéletet. Sőt, a legtöbb novellaszerűség pontosan az emberi természet pozitívumait mutatja be. Olyan értékekről ír, amelyek megtalálásához a Marsra kell mennünk. Vágyódás és tevés egy jobb élet okán, a Föld bolygó tisztelete, szeretteink hiányának érzete, akarása egy jobb, élhetőbb politikai, kulturális világnak. Az író mindezt gyönyörű nyelvezettel fogalmazza meg. A lapokból áradó melankólia, depresszió, elidegenedés tökéletesen mutatja be, milyen lehet eltávolodni a Földtől és önmagunktól.

Az előbb említett emberi pozitívumokat én ki akartam olvasni a könyvből, de nem hallgatom el, hogy bizony, bár nem ítél a szerző, érezhetővé teszi, hogy a Földtől való eltávolodás bizony nem elégséges a változáshoz. A hódítás, leigázás, az ismeretlen kultúrák lenézése, megismerésének elutasítása úgy tűnik, örök lenyomata az emberi fajnak.

Nagyon tetszett, hogy a Marsbéliek fegyverének nem puskákat, késeket, bombákat adott a szerző, hanem az emlékeinket. Aki olvasta tudja, hogy mennyire igaz, és érthető lefegyverzési mód ez. Nekem talán pont ez a rész tetszett a legjobban, amikor is szeretteik társaságában nyugodt szívvel minden ember álomra hunyja a szemét (A harmadik expedíció).

Konklúzióként én nem akarok a Marsra költözni. Nem akarok új bolygókat meghódítani, és reprodukálni bolygónkat és kultúránkat. Nekünk ez a kicsi, Föld nevezetű játszótér jutott, ahol ha nem tudunk megfelelően jó életkörülményeket teremteni magunknak, máshol sem sikerülne. Ha belehalunk itthon, magunk miatt tesszük.

Ray Bradbury több mint 60 éve íródott műve örök igazságokat fogalmaz meg, lenyűgöz, magába zár, új ablakokat nyit gondolatainkban. Talán ezt éreznénk a Marson is. Talán nem.

Köszönöm az ajánlást!

Régi tartozásomat róttam le ezzel a könyvvel. Több éve már, hogy megkaptam, azonban mindeddig nem éreztem elég erőt és érdeklődést, hogy elolvassam. Az elmúlt néhány év alatt sok minden változott körülöttem, új embereket ismertem meg és persze többen is eltávolodtak tőlem; talán érettebb lettem, és egyre több emlékem van, köztük jók és rosszak egyaránt.

A könyv címe senkit ne tévesszen meg úgy, mint engem. A magány, mint olyan, csak kerete ennek a csodálatos mesének.

"A száz év magány a képzeletbeli kolumbiai városka, Macondo és alapítói, a Buendía család felemelkedésének és bukásának történetét beszéli el. A szövevényes, olykor szinte átláthatatlan időredőkön keresztül bemutatott szereplők öröklik a családi neveket és jellemeket, megkettőződő, visszatérő motívumokat bontakoztatva ki."

Hol is kezdjem? Hát, bizony nem egy könnyű olvasmány, főként a bekezdések és fejezetek legcsekélyebb mértékének okán. Azonban, ahogy kedves ismerősöm tökéletesen megfogalmazta, pontosan azért is jó, mert "iszonyúan vontatott". Eleinte próbáltam folyamatosan odafigyelni minden névre, történésre, aktívan lapozgattam a könyv utolsó lapján található családfához, idővel aztán hagytam, hadd sodorjon csak magával anélkül, hogy tudjam ki-kinek kicsodája. Ez a túlzott koncentrálás ugyanis rontott volna az élményen, amely érzést az olvasó nem az eszében és rációban találhat meg, hanem talán testünkben lejjebb és mélyebben tud a legmaradandóbban élvezni és persze rálelni.

Márquez remeke számomra egy negatív meghatározás a boldogság fogalmára. Minden olyan emberi cselekedet, ösztön, elviség szerepet kap a műben, ami a boldogság elé állhat. Példaként említeném a rögeszméinknek való élést, a túlzott múltba révedést, a rossz konvencióktól való el nem távolodást és talán a legfőbb motívumot, a szerelmet. Ide kapcsolnék is egy idézetet:

"minden lélegzetvétel nagy erőfeszítést kívánt, egy csukott házban, ahová a magány és a szerelem és a szerelem adta magány zárta be őket"

Ilyen aspektusból talán csak kevesek gondolnak a szerelemre, azonban látni kell, hogy a túlzott szeretni és szeretve lenni akarás szintén magányt szül, és elszigetelődést.

Gondolatai átadásához a szerző szívetmelengetően nyúl a humorhoz, mágiához, abszurditáshoz. Sokszor magam is meglepődtem, mennyire nem zavart ez a szürreális száz év, amelyet a Buendía család több generációjával átélhettem. Igenis emberek szállhatnak az égbe, pillangók követhetnek, nem létező orvosoknak írhatok levelet, tivornyázhatok heteken át, pezsgőben fürödhetek és élhetek akár 150 évig is. Többen magukkal vinnék a Száz év magányt egy lakatlan szigetre. Nekem maga a regény egy ilyen hely, ahová ezentúl mindig elbújhatok a világ elől, ahol az idő körbe körbe jár, tikkasztó forróság, és rengeteg komikus, drámai és nagyon szerethető ember vesz körül.

A Száz év magány egy külön kis világ, ahol a rosszakarók számára láthatatlanná válhatok, és mondjuk csak olvasok. A kapott ajándékom furcsa paradoxona, hogy a könyvvel nemhogy a magányosság és az egyedül lenni érzés kerít hatalmába, hanem pontosan egy új, eddig ismeretlen és nagyon kedves társasággal lettem gazdagabb.

Amilyen rosszul haladok a filmklasszikusok terén, annyira belelendültem a könyv remekek olvasásába. Harper Lee könyvébe úton útfélen belebotlik az ember, ha mást nem, a címét mindenki hallotta már. Így voltam ezzel én is, meg még valamit sejtettem talán a történetből. Nem azt kaptam amire vártam, annál sokkal többet.

"Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…"

Amikor belekezdtem, az első néhány oldal után el sem tudtam képzelni, hogy mi is lesz az a plusz, ami miatt méltán szerepel a klasszikusok között. A kezdeti értetlenkedésem később kósza mosoly formájában jelent meg az arcomon, ugyanis közel 200 oldalt olvastam el egyhuzamban. A történet olyan magával ragadóan, szinte gyermeki bájjal van megírva, hogy le a kalappal. Scout, a nyolc éves kislány mesél, az ő szemén keresztül nyerünk betekintést a kisváros, és a környék hétköznapjaiba, lakóinak sokféleségébe.

Utólag úgy tekintek a műre, mint egy tablóra. Szinte minden benne van, ami miatt szeretek olvasni. Érzékletes karakterábrázolás, élvezetes párbeszédek. A történet néhol humoros, olykor drámai, tragikus jelenetek egymás utánja. Szerettem azokat a természetes, minden hatásvadászatot nélkülöző leírásokat, amelyek az emberekről szólnak. Annyi idézhető mondat, gondolat van benne, hogy felsorolni is nehéz, azonban van egy, ami engem a legjobban megfogott:

"Scout, én azt hiszem kezdek megérteni valamit. Azt hiszem, kezdem érteni, miért zárkózik be a házukba Boo Radley évek óta... Nem akar embereket látni"

Persze nem állítom, hogy a könyv egy pesszimista emberképet állítana fel, azonban rávilágít arra, hogy milyen hatással lehet a társadalom az egyénre. A negatív tényezők mellett olyan - ma már néhol egyre inkább halványuló - értékek kerülnek leírásra, mint a szülői szeretet és odaadás, a boldog életigenlés, és a valódi barátság, amely időtlen.

Mindent összegezve kijelentem, hogy a Ne bántsátok a feketerigót! szerző Harper Lee méltán foglal helyet az irodalom nagyjai között, és kellő büszkeséggel tölt el, hogy személyes könyvtáramat is ékesíti.

Vannak könyvek, amelyek számomra érthetetlen módon nem kerülnek újra kiadásra. Nem tűnik fel a kiadóknak, hogy ebből a regényből például még az antikvár példányokra is előjegyzés van? Ilyen hozzállás után megértem, ha néhány könyvkiadó halódik. Igenis figyelni kellene az olvasók igényeit, ugyanis talán Ők alkotják a keresletet. Minden esetre hálás vagyok a kölcsön kapott 1975-ös (!) Európa Kiadós példányért.

Charlie Gordon, a csökkent értelmű és szeretni való figura egy orvosi kísérletnek köszönhetően lehetőséget kap, hogy normális életet kezdjen. Intelligencia hányadosának drasztikus megnövekedése alaposan megváltoztatja életét és környezetét. Személyisége átalakul, a beavatkozás következménye beláthatlan. Charlie kutatni kezd saját múltjában, feltárva eddig nem értett eseményeket, rokonaihoz és barátaihoz fűződő viszonyát.

Csodálatos, megható, elgondolkodtató, megrázó. Talán ezekkel a szavakkal tudnám a legjobban körülírni azt, amit a könyv elolvasása után éreztem. Rá kell jönnöm, hogy jó könyvről sokal nehezebb írni, mint egy elhanyagolható, rossz irományról. A Virágot Algernonnak közel áll a tökéleteshez, feladva nekem a leckét, hogy értelmes, a regényt leginkább megtisztelő véleményt írjak.

Az első és legfontosabb értékelési szempont számomra Charlie fejlődésének a könyv általi bemutatása.Az általa írott előmeneteli jelentésekből az olvasó tökéletes képet kap Charlie gondolatairól, érzéseiről. Kétségtelen tény, hogy Charlie idővel lángész lesz, és ez fontos tényező, azonban sokkal jobban érzékelteti a könyv értékét Charlie motivációjának bemutatása. Okos akar lenni, hogy sok barátja legyen, akik szeretik. Ez a törekvés vezeti végig a főhős útját és az emberi kapcsolatok iránti töretlen vágyát. A "Ki is vagyok én?" kérdés több ponton is felmerül. A válasz benne van a lapokban, csak értően kell olvasni.

Algernon - a címszereplő kísérleti egér - és a főszereplő közötti kapcsolat a másik fő szál. Versenytársak, barátok és végül sorstársak ők. Ugyan azt az utat járják be, és a végzetük is hasonló. A könyv legszomorúbb és legvidámabb jelenetei nekik köszönhetőek.

Érdekes problémát vet fel az orvostudomány és a természet rendjébe való beavatkozás kérdése. Szabad-e, kell-e változtatni a születésüktől fogva testi- szellemi fogyatékkal élők világán? Erre a dilemmára eleinte Charlie sem tudja a megoldást, a könyv végi katarzis azonban bizonyítja, érdemes és szükségszerű.

A Virágot Algernonnak legmegrázóbb, ellentmondásokkal teli "jelentései" Charlie rokonaihoz és barátaihoz fűződnek. Szellemileg visszamardottként, ugyan úgy, mint "normális" felnőttként ő csak annyit akart, hogy szeressék. Azok a jelenetek, amelyekben apjával, majd anyukájával és nővérével találkozik, eddigi olvasmányaim közül a leginkább megérintettek. A barátok viselkedése pedig sok esetben felháborító, megdöbbentő, és emellett megérthető.

Nem szeretném tovább ragozni ezt az élményt, pontosan azt kaptam, amire előzetesen számítottam, és örömmel konstatálom, hogy nagyon sokak kedvence Daniel Keyes mesterműve. Most már az enyém is. Ha lesz egyszer végre saját példányom, könyvespolcom ékévé válik, amelyet generációkon át kell örökíteni.

(Nem bírom ki, hogy ne legyenek SPOILEREK, úgyhogy óvatosan)

Igen, előre is bocsánatot kell kérnem női olvasóimtól. Nem a rosszindulat, avagy hímsovinizmusom vezérel, de több esetben is kérdéseket és kéréseket fogok megfogalmazni a gyengébbik nem képviselőivel szemben. Tudom, hogy egy könyvről írok, és a valóság cáfol engem, azonban az írónőnek észre kellene vennie, hogy a női nem lealacsonyítása nem az ő általa leírt módon történik és főként nem férfiak okán.

A történet egyszerűbb nem is lehetne: Anastasia, az egyszerű, irodalom szakos diáklány egy véletlen folytán interjút kell készítsen Christian Greyjel, az okos, szép, dúsgazdag és félelmetes üzletemberrel. Az első perctől vibrál köztük a levegő, és idővel kiderül, nem bírnak ellenállni egymásnak. Ana, a maga szelíd, ártatlan természetével szembe találja magát a szexualitást furcsán-vadul megélő 'titokzatossal'. Kettejük viszonya csak Christian feltételei szerint működhet; a kérdés, hogy Ana magáévá tudja-e tenni választottjának különös életmódját.?

A történet. Az bizony egyszerű, sablonos, Alkonyaton edződött olvasóknak akár tetszhet is. Ez alatt a címszó alatt inkább a történet science fiction elemeire helyezném a hangúlyt. A sztori napjainkban játszódik, ennek ellenére képzeljük el, hogy egy 27 éves (!!!!) ember közel 40 ezer (!!!!) alkalmazottat tudhat magáénak az általa működtetett cég révén. Talán az irigység beszél belőlem. :) Ahogy az lenni szokott a valóságban, hősünk érdeklődését egy bölcsészhallgató lány kelti fel. Az idő alatt, amikor a lánnyal van (kb mindig) a cég természetesen még mindig csúcson van, elég azt két szex között igazgatni, nem is kell a főnök úr. A történet további lényegi része fentebb szerepeltetve van; ennyi és nem több. Az írónő természetesen okosan zárja le az egészet, elültetve az olvasóban a folytatás iránti vágyat.

Főhősök. Szintén két mondatos mindenki. Ana, aki bájos, ügyetlen, de érett nő képét akarja mutatni. Christian, a titokzatos, "irányításmániás", akit minden nő akar. Kate, a lányok elengedhetetlen barátnője, aki csak akkor nem segít, ha kellene. Számomra a legszimpatikusabb Taylor, a volt katona, aki Grey sofőrje, mindenese, és persze nem sokat beszél.

Párbeszédek és jellemek. Na ennél a pontnál éreztem azt, amit a bevezetőmben írtam. E. L. James olyan szintű jellemábrázolással dolgozik, hogy normális esetben bármelyik fiú, aki elolvassa ezt a könyvet inkább lesz meleg, semmint, hogy a női nem agyába még jobban bele akarjon látni. Egy 21-23 éves lány ne jöjjön nekem "belső istennőkkel", akik hol boldogan szotyiznak a kanapén, hol pedig elbújnak szégyenükben. Hölgyeim, én megsértve érezném magam, ha így ábrázolnának engem és a gondolatvilágomat. Vagy tényleg minden lány így monologizál magában? A dialógusokra mindemellett az jellemző, hogy ha már kettő szóból állnak, már el is kezdek érdeklődni. Tragikus.

A szexualitás. A kedvenc részeim. Jobban oda kellett volna figyelnem biológia órán, esetleg több szakirodalomnak utánaolvasni, ugyanis egy-két dolog csak nem fér a fejembe. Létezik, hogy egy lány, a szüzességének elvesztésével egyidőben "szétesős"  orgazmust éljen át? Lehet az izgató, hogy valakit jól elfenekelnek? Mindenesetre szeretnék Chrisitan Grey lenni, akinek bármikor készenlétben áll a főnök, akár egymás után többször és akár álmában is. Így képzeljük el tehát a műben szereplő testiséget, amiből legalább jó sok van.

Hölgyeim, remélem nem sokan tetszenek ennyire sivár, férfi- és párkapcsolatcentrikusnak lenni, hogy még a legkisebb önbecsülésüket és egyéniségüket is feladnák egy jóképű, gazdag, de valljuk be nem százas pasiért??

Na jó, abba hagyom az ostorozást - azt meghagyom a történet főhősének -, és nem megyek el a pozitívumok mellett sem. Kortól, nemtől (bár férfiak szerintem tudják már mit gondolok), ízléstől függetlenül bárki kezébe veheti, ha mástnem azért, hogy tudja milyen az olyan könyv, "amelyről mindenki beszél".  Tetszett, hogy sokszor ki vannak mondva olyan szavak, kifejezések, amelyeket akár el is mismásolhatott volna (főként a lányos anyák vérnyomásának megnövekedése okán) a szerző.

Összegzésként annyit írnék, hogy az írónő az, aki lealacsonyította, elbutította a női nemet. Sajnálom, mert még mindig ugyanaz a naív ember vagyok, aki hisz abban, hogyha valami bestseller, és ott virít minden polcon, akkor az még akár jó is lehet.

Tudom, hogy a folytatásban mi lesz, sőt, akár még a trilógia végső lezárását is meg merném tippelni, azonban nem teszem. Sőt, tudom, hogy furán hangzik, de nem követem el azt a hibát, hogy olvasatlanul bántok egy könyvet (Alkonyat), hanem valószínűleg el fogom olvasni a további két folytatást is.....Ismerd meg, és tartsd közel magadhoz az ellenséget alapon :)