Van az a rossz szokásom, hogy az ajándékba szánt könyveket úgy választom ki, hogy engem is érdekeljen, ezáltal összekötöm az ajándékozás kellemességét a későbbi "kölcsönkapás" hasznosságával. Szeretem, amikor ilyen jó ajándékokat találok.

"Ullmann regénye egyszerre megkapó, keserűen kacagtató és nyugtalanítóan szomorú történet a gyászról, a fájdalomról és a túlélésről, egy családról, amely a saját titkainak az áldozatává válik, és egy brutális bűntényről. S arról, hogy az élet a megpróbáltatások dacára miként gördül mégis tovább." 

Ebben a két mondatban benne van minden, amiről a könyv szólni akar. Az ismertetőben szereplő összes jelzőnek, tárgynak, határozónak szerepe, jelentősége van.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is kéne írnom erről a letehetetlen családregényről. A megható, keserédes, drámai szavak jutnak folyamatosan eszembe.

Megható látni egy család mindennapjait, betekintést nyerni gondolataikba, reménytelenségükbe. Megható olvasni, hogy egy tragédia mennyire befolyásolni tudja generációk életét. Megható végigkövetni egy kutya életperiódusait, és hogy mennyire máshogy is látja ő a világot.

Keserédes dolog átérezni egy kiégett író helyzetét, aki folyton csak a boldogsághoz vezető utat keresi. Keserédes számomra Mille karaktere is, aki furcsaságával és szépségével mindenkire hatással van. 

Drámai a szerep, ami Siri-nek jutott. elvesztette testvérét, és vele együtt a boldog jövő reményét. Drámai Jenny sorsa is, aki elvesztette kisfiát, és vele az életének nagy részét. Drámai Amanda gyásza, amit lánya elvesztése okoz.

Valami különleges érzés fog el a skandináv irodalomtól. Kietlen, sivár, szomorú, fagyos az egyik olvasatban. Letisztult, érzékeny, szép egy másikban. A Szemem fénye ezt a kettősséget még megfűszerezi egy élvezetes szerkezettel, ahogy folyamatosan ugrál térben, időben, és látásmódokban. Gyönyörködteti a szemet, de egyben el is homályosítja. Talán ez az a jelenség, amikor a könyv fizikailag is hat.

Imádom és ajánlom!

Drámai, keserédes, megható.