Régi tartozásomat róttam le ezzel a könyvvel. Több éve már, hogy megkaptam, azonban mindeddig nem éreztem elég erőt és érdeklődést, hogy elolvassam. Az elmúlt néhány év alatt sok minden változott körülöttem, új embereket ismertem meg és persze többen is eltávolodtak tőlem; talán érettebb lettem, és egyre több emlékem van, köztük jók és rosszak egyaránt.
A könyv címe senkit ne tévesszen meg úgy, mint engem. A magány, mint olyan, csak kerete ennek a csodálatos mesének.
"A száz év magány a képzeletbeli kolumbiai városka, Macondo és alapítói, a Buendía család felemelkedésének és bukásának történetét beszéli el. A szövevényes, olykor szinte átláthatatlan időredőkön keresztül bemutatott szereplők öröklik a családi neveket és jellemeket, megkettőződő, visszatérő motívumokat bontakoztatva ki."
Hol is kezdjem? Hát, bizony nem egy könnyű olvasmány, főként a bekezdések és fejezetek legcsekélyebb mértékének okán. Azonban, ahogy kedves ismerősöm tökéletesen megfogalmazta, pontosan azért is jó, mert "iszonyúan vontatott". Eleinte próbáltam folyamatosan odafigyelni minden névre, történésre, aktívan lapozgattam a könyv utolsó lapján található családfához, idővel aztán hagytam, hadd sodorjon csak magával anélkül, hogy tudjam ki-kinek kicsodája. Ez a túlzott koncentrálás ugyanis rontott volna az élményen, amely érzést az olvasó nem az eszében és rációban találhat meg, hanem talán testünkben lejjebb és mélyebben tud a legmaradandóbban élvezni és persze rálelni.
Márquez remeke számomra egy negatív meghatározás a boldogság fogalmára. Minden olyan emberi cselekedet, ösztön, elviség szerepet kap a műben, ami a boldogság elé állhat. Példaként említeném a rögeszméinknek való élést, a túlzott múltba révedést, a rossz konvencióktól való el nem távolodást és talán a legfőbb motívumot, a szerelmet. Ide kapcsolnék is egy idézetet:
"minden lélegzetvétel nagy erőfeszítést kívánt, egy csukott házban, ahová a magány és a szerelem és a szerelem adta magány zárta be őket"
Ilyen aspektusból talán csak kevesek gondolnak a szerelemre, azonban látni kell, hogy a túlzott szeretni és szeretve lenni akarás szintén magányt szül, és elszigetelődést.
Gondolatai átadásához a szerző szívetmelengetően nyúl a humorhoz, mágiához, abszurditáshoz. Sokszor magam is meglepődtem, mennyire nem zavart ez a szürreális száz év, amelyet a Buendía család több generációjával átélhettem. Igenis emberek szállhatnak az égbe, pillangók követhetnek, nem létező orvosoknak írhatok levelet, tivornyázhatok heteken át, pezsgőben fürödhetek és élhetek akár 150 évig is. Többen magukkal vinnék a Száz év magányt egy lakatlan szigetre. Nekem maga a regény egy ilyen hely, ahová ezentúl mindig elbújhatok a világ elől, ahol az idő körbe körbe jár, tikkasztó forróság, és rengeteg komikus, drámai és nagyon szerethető ember vesz körül.
A Száz év magány egy külön kis világ, ahol a rosszakarók számára láthatatlanná válhatok, és mondjuk csak olvasok. A kapott ajándékom furcsa paradoxona, hogy a könyvvel nemhogy a magányosság és az egyedül lenni érzés kerít hatalmába, hanem pontosan egy új, eddig ismeretlen és nagyon kedves társasággal lettem gazdagabb.
