A Tréfa után egy kicsit visszafogottabban álltam neki Kunderat olvasni, de mégis bíztam benne, hogy csak jobban meg fogom szeretni az írót. Hát így is lett.

Kundera a Nevetséges szerelmek elbeszélésciklusát évtizedeken át szerkesztette, javítgatta, újrakomopolnálta. Az író önvallomásából kiderül, hogy ez a könnyed, párbeszédes, ironikus stílus indította el regényírói pályáján.

Én mostmár bátran kijelentem, hogy szeretem a novellákat. Tetszik, hogy terjedelemre rövid, és mégis annyi mindent le lehet benne írni. Vonz, hogy be tudok fejezni egy történetet, még ha rohanok is. Nagyon rossznak kell ahhoz lennie, hogy mondjuk ellaposodjon, vagy mondjuk unalmassá váljon. Ezek az alapvető előnyök, megspékelve Kundera látásmódjával a "szerelmekről", társas kapcsolatokról, a férfiakről és a nőkről pedig igazi maradandó élményt okoznak.

A hét történet más és más élethelyzeteket mutat be, de a nevetséges jelző ténylegesen nem a tragikumra és a drámaiságra vonatkozik, hanem a komikumra. Ha választanom kell, akkor nálam Az örök vágyakozás aranyalmája, és az Eduard és az Isten novellák a kedvencek. Ezekkel az élethelyzetekkel tudtam maximálisan azonosulni, és valahogy ebben a kettőben láttam meg azt, amivel Kunderat lassan Márai szintű lélekábárzolással "vádolnám".

A hét történet szereplői közül szerintem sokak magukra ismernek, és igenis megmosolyogtató, hogy mennyire esetlenek, balgák, gyarlók, vagy szimplán csak nevetségesek tudunk lenni a társas viszonyainkban.

Az író látásmódja magával tudja ragadni az arra hajlamosakat, úgyhogy érdemes nekem is már a követlező könyvemen gondolkodnom tőle.