Vannak esetek, amikor az emberhez közel állók megérzik, hogy az élet különböző eseményei közepette mire is van szüksége az olvasni szeretőnek. Kundera segít megértetni,átértékelni dolgokat. Egyfajta látásmódot, a dolgok mögé látás művészetét adja át. Életvezető, amely értelmet ad sokszor értelmetlen világunkban.

A Búcsúkeringő nyolc különös ember öt napját írja le egy közép-európai fürdővároska falai között. Tragikus sorsok, félresikerült jellemek, kilátástalan jövő, perzselő érzelmek találkozása ez, amely tudtunkra adja, mennyire gyarló, gyáva, drámai és egyben csodálatos az ember.

Közel érzem magamhoz, mert leírja, amit én meg sem tudok fogalmazni. Van a Búcsúkeringőben egy olyan fajta tragikum, ami az emberek mindennapjait jellemzi. Persze, nem állítom, hogy az átlag hétköznapokhoz hozzátartozik az emigráció, a féltékenység, az őrület, a depresszió, az önzés, de a történet szereplői között könnyen magunkra, és a bennünk bujkáló érzésekre lelhetünk. Kundera átélte hazája hanyatlását, önsorsrontását, ezzel pedig magyar olvasóként sokan azonosulhatnak.

Többen olcsó, kifejtetlen filozófiának írják a műveiben megjelenő gondolatokat, azonban számomra pont ez a félbehagyottság, gondolatindítás a legszebb; az olvasóra bízza a következtetést, befejezést.

Nehéz olvasmány, olyan fajta, amely nem a megírottsága, stílusa miatt okozhat gondokat, hanem a mondanivalója okán. Abortusz, öngyilkosság, őrült szerelmek. Emberi dolgok a javából, melyek kárhozatra ítélik a személyt, és tömegeket. Leplezetlen mondatok barátságról és annak elértéktelenedéséről. Hazáról, amelyből elvágyódik az ember. Igazságról, ami talán nem létezik. Bűnről és a vele együtt járó bűnhődésről, illetve annak elmaradásáról.

Valódi emberi drámákat állít elénk Kundera, nem ítélkezve, szimplán leírva, tudatva. Az olvasónak könnyen okoz undort embertársaival és saját érzelmeivel szemben, de a végén mégis van remény.

Legalábbis azt hisszük. Azt akarjuk hinni.

Köszönöm ezt a szép ajándékot!

Régóta van a fejemben egy bizonyos kategória, amit talán úgy lehetne a legjobban körülírni, hogy  a benne szereplő könyvek - legyen szó klasszikus, vagy modern regényről - váratnak a tökéletes pillanatra. Olyan könyvekről beszélek, amelyekről az egyszerű, olvasni szerető ember tudja, hogy hatással lesz rá, és méltán szerepel a mű sokak kedvenceként a könyvespolcokon. Egészen addig várnak ezek a lapok, amég meg nem érzik, hogy nekik most küldetésük van. Igen, ezek a könyvek rátalálnak az emberre, lelkük van, saját akaratuk. Tudják, mikor kell az olvasóra találni. Nekünk pedig csak az a dolgunk, hogy engedjünk a csodának.

"A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez."

Miután a könyv rámtalált, rögtön az elevenembe is vágott. Na de ne ilyen gyorsan.

Bevallom, az első közel 100-150 oldalon még nem tudott magával rántani a történet. Lassan hömpölygő, sok kitekintést tartalmazó bekezdések követték egymást. Ennek ellenére volt valami, valaki, aki már az első oldalaktól kezdve nagyon tetszett. Ez a valami pedig a narrátor, a Főnök stílusa, szókészlete. A következő elem, ami kezdte a bennem épülő piramist összeállítani, a párbeszédek voltak. Az ápoltak egymás közötti diskurzusai egyszerre voltak viccesek, ütősek, találóak, és egészségesek. Ez az utolsó kitétel azért is fontos, mert McMurphy felbukkanásától kezdve én már nem beteg embereket láttam magam előtt.

Van a könyvben egy pont, ahol nemcsak az ápoltak érzik, hogy valami megváltozott, hanem az olvasó is, önmagában. A lázadó, a szabályokat megszegő, simlis McMurphy életet lehel sorstársaiba, és ezzel maga ellen fordítja a rendszert. Mondhatnánk azt, hogy dacos kisgyerekként, szabályok nélkül harcol az ellen a rend ellen, amely ő, és a hozzá hasonló betegekért lett felállítva. Ez azonban hazugság, az Üzem ugyanis rossz, a szabályok embertelenek, a módszer hibás. Ez ellen lázadni kell.

Túllépve a lapokon, a Főnéni - aki az egész intézet motorja - számomra egyet jelent elnyomó, eltorzult, valóban beteg  társadalmunkkal. A probléma az, hogy a valódi roncsok, az elvtelen, gonosz emberek az intézet falain kívül vannak. Aki nem áll be a sorba, általános értékrendünk alapján kapásból olyan, aki gyógyításra szorul. A téma messzire vezet, ugyanis ki tudná megállapítani, hol a határ az őrültség és az egyszerű másság között.?! Sajnos azok, akik arra vetemednek, hogy igenis kategórikusan tudják erre a választ, könnyen lehetnek ápolók, akiknek pontosan velük szemben kellene ülni....

A Száll a kakukk fészkére egy olyan piramis, amelynek csúcsán a megváltás van. Olyan szintű katarzis, ami az odavezető kis lépcsőkben ugyan benne érződik, de az ember bízik benne, hogy talán mást lát fentről és más lesz az út vége.

Köszönöm Ken Kesey-nek, hogy rámtalált.

Olvastam már könyvet, ami nyíltan realisztikusnak vallotta magát, mégsem volt köze a való élethez. Volt szerencsém olyan kitalált történethez is, ami szinte átültethető a valóságba. Sokan sokféleképpen képzelik a realizmust és talán a legtöbb író feltett szándéka, hogy átadjon valamit a saját életéből, tapasztalataiból. Nem tudom, hogy Ammaniti a saját könyvét hogyan is írja le, de számomra - habár csak egy napra is - de visszahozta a gyermekkort.

Michele, a 9 éves dél-olasz kisfiú egy nap rémisztő felfedezést tesz. Egy elhagyatott ház pincéjében egy mélyedésben fekvő kisfiút talál. Eleinte próbálja titokban tartani, csak édesapjának akar beszámolni felfedezéséről, de ő elfoglaltságai miatt nem hallgatja meg. Naponta visszajár hozzá, ételt-italt visz neki titokban. Barátjának kezdi érezni, akin segítenie kell. A leláncolt kisfiú azonban nem szökhet meg onnan.

Régóta nem volt ilyen őszinte olvasmányélményem. Az előző bejegyzésemben pont említettem, hogy ilyenkor nyáron milyen könyvet is kell, szeretek olvasni. Az Én nem félek fullasztó olasz melege az udvarunkra,  a közelembe helyezte a cselekményt. Utoljára ilyet Doris Lessing A fű dalol című regényénél éreztem.

A történet bár nem bonyolult, az esetenkénti narráció (a kisfiú mesél 20 évvel később) és maga az egész mű úgy ahogy van tökéletes. Sok mindenre nem emlékszem 9 éves koromból, de valahogy a zsigereimben éreztem, hogy a hasonló traumákat, örömöt, várakozást csak így lehet megélni. Ammaniti pedig ezt könnyedén papírra vetette. Ott játszottam én is srácokkal, sorsot húzva büntetésért. Vártam a szüleimet, az ebédet, a lefekvést. Ezt az érzést csak köszönni tudom.

Van az a bizonyos fordulópont, amikor felbukkan az ismeretlen gyermek. Michele-nek felnőtt módjára kell viselkednie, ha nem akarja, hogy baj legyen tetteiből. Ő természetesen gyermekként áll az eseményekhez. A felnőttek miatt azonban idejekorán neki is fel kell nőnie, és ezzel elveszíti gyermekkorát. Na ez az a pont, ami sokkolja az olvasót.

Tragikus, drámai, szívszorító, és mégis csodálatos az a hangulat, a párbeszédek, a korrajz, a szegénység és minden más amit az író ábrázolni akart. A könyv végi katarzis pedig bizonyítja, hogy vannak, akik nem félnek, akiknek nem szabad félniük, és vannak azok a felnőtt emberek, akiknek egész hátralévő életükben félniük kellene.

Niccoló Ammaniti, ahogy a bekezdésben is említettem, visszahozta a gyermekkor legszebb részeit. Az olvasottak után valóban szerencsésnek tartom magam, és boldog szívvel gondolok vissza az elmúlt és félelmek nélküli közelmúltra.

Nyaranta mindig van bennem egyfajta bizonytalanság, hogy mit is kéne olvasni. Megterhelő, elgondolkodtató szépirodalom nem köt le. Történelmi regénysorozatom következő része Merle-től szintén várat ilyenkor magára. Bújni a könyvesblogokat, esetleg céltalanul keresgélni a könyvesboltok polcain újfent olyan program, amit más időkre hagyok. Nem marad tehát más, mint egy jó Deaver krimi.

Lincoln Rhyme unokatestvérét megcáfolhatatlannak tűnő gyanúval letartóztatják. A vád gyilkosság. Az ágyhoz kötött nyomozó és Amelia Sachs azonban szétszedve és elemezve a bizonyítékokat pályafutásuk legalattomosabb gyilkosával találják szembe magukat. Az elkövető minden személyes adathoz hozzáfér, ezáltal könnyen tud hódolni rögeszméjének, a gyűjtögetésnek. Adatok, tárgyak és emberi életek okozzák a kielégülését. El lehet-e a kapni egy olyan bűnözőt, aki játszi könnyedséggel módosítja a teljes életünket?

Az író a tőle megszokott módon építette fel a regényt, és bizony még mindig ugyanúgy le tud kötni, mint az első általam olvasott könyvével. Ami újdonság volt számomra, hogy bizony Deaver nem annyira a történet végi csavarra helyezte a hangsúlyt (persze az is ütős, de valahogy mégiscsak gyengébb mint az eddigiekben), hanem a történet mondanivalójára.

Talán kevesek gondolnak ma bele, hogy az információs társadalomnak nevezett világunkban kik és milyen adatokat is tudhatnak rólunk. Bankkártyák, email címek, online vásárlás, közösségi oldalak, internetes ügyintézés. Mindezen dolgok pozitív hozományaival talán többen vagyunk tisztában, ellentétben a lehetséges visszaélésekkel. Persze mondhatjuk azt, hogy az átlag civil embert úgyse érdekli senki, azonban a Halál az ablakra tökéletesen rávilágít, hogy bizony elég egy beteg elme, aki otthonában ülve tökéletesen tönkrevághatja az életünket. A személyes adatok biztonsága az azt kezelők és tulajdonosaik felelőssége. Nem várt következménye lehet a könnyelműségnek.

Jeffery Deaver egy új oldalát mutatta meg, amely jócskán tovább növeli a Rhyme sorozat iránti tiszteletemet és szeretetemet.

Ui.: A könyv címének magyar fordítása engem nagyon zavar, ugyanis semmi közös pontot nem találtam magával a történettel. Ez az örökös "halál" kifejezés pedig olyan szintű gagyi érzetet ad könyveknek és filmeknek, hogy sírni tudnék.

Nem tudom milyen indíttatásból, de kitaláltam, hogy bizony erotikus könyvet akarok olvasni. El is kezdtem a neten böngészni, végül egy ötös ajánlót találtam, és a felsoroltak között az Érzelmes regény volt a legsejtelmesebb, már-már baljóslatú. Megvéve a kötetet még érdekesebbé vált a történet, ugyanis nem csak egy átlátszó fóliába volt csomagolva, hanem a lapok külső szélei sem voltak perforálva, így egy közel húsz perces vagdosást követően kezdtem bele az olvasásba, ami majdnem 3 hétig tartott...

A történet egy 14 éves kislány fejlődését írja le, aki apjától tanult mindent: irodalmi műveltséget, szexualitást, kegyetlenkedést. A cím ellenére semmi érzelem nincs a sorok közt, helyette van pedofília, vérfertőzés, kínzások, testnedvek, gyönyörök és megannyi testiség.

Az előző bekezdésben jóindulatú voltam, hogy a történet kifejezést használtam, ugyanis ha valami, hát konkrét események nincsenek a műben, leszámítva egy gyerekvásárt és egy hajnalig tartó tivornyát. A történetnélküliség még nem is lenne baj, de nekem valahogy nem akart ez szólni semmiről. Értem én, hogy szexualitás, kifordított világ, felnőtteknek szóló tündérmese, válogatott ocsmányságok, szado-mazo jelenetek, de ez még mindig így egymás utánban nekem semmi. Nincs mondanivaló, mégcsak tanulság sem. Igazándiból megbotránkozni sem tudtam a 11-14 éves kislányok válogatott kínzőeszközökkel történő megpróbáltatásain. Egy idő után gondoltam majd elő jön belőlem az ösztönlény, és a különböző testnedvek patakokban való folyása valamit elindít bennem, de szimplán unatkoztam Talán ez az, ami a könyv legnagyobb hibája.

A helyenkénti irodalmi, történelmi utalások érdekesek, de egyben tökéletesen érdektelenek is. A könyv tagolásának semmi értelmét nem láttam. Az események folyamatosan ismétlődnek, minden harmadik oldalon megjelenik a korbács, a hátrakötözés, megbilincselés, tüzes vassal piszkálás, oralizálás, karóbahúzás. Biztos én vagyok alulművelt, de ebben semmi átvitt értelmet nem véltem felfedezni.

Nem haragszom én az íróra, sőt, rengeteg szinonímát tanultam az ánuszra és a vaginára. Régóta terveztem de Sade márkitól olvasni, azonban több helyen láttam, hogy Grillet regénye sok hasonlóságot mutat, így azt hiszem ezek után ő talán kimarad a bibliográfiámból.

Ui.: Az Érzelmes regény annyira tartozik az erotika műfajába, mint a Szerb film a vígjáték kategóriába. Ha valaki valamilyen listát állít össze, legalább olvassa el az abban szereplő könyveket.

Palahniuk ismét megcsinálta. Igazándiból már utána sem kell olvasnom a friss megjelenéseinek, úgyis tudom, hogy minden sorát élvezni fogom. Így volt ez a Kárhozott esetében is.

Maddy Spencer tizenhárom éves, kövér, halott kislány, aki a pokolban találja magát, néhány hozzá hasonló furcsa szerzettel. Nem talál megnyugvást, így nem kímél holtakat, élőket, démonokat. Rövid idő alatt rájön, hogy csak a Sátánon keresztül juthat ki a pokolból, ami talán nem is annyira rossz hely....

Imádom az író irgalmat nem ismerő stílusát. A Kárhozott szó szerint nem ismer se Istent se embert. Úgy groteszk a mű, hogy közben véresen komoly mondanivalója van. Olyan vicces gondolatok vannak benne, hogy az olvasó nem mer még csak elmosolyodni sem. Úgy akar undorító lenni, hogy közben gyönyörű.

Imádom, ahogy jelen korunk minden rákfenéjét megtalálhatjuk: pénzt, modernitást, globalizációt, emancipációt, persze mindezeket kíméletlenül ostorozva.

Imádom, ahogy egy könnyed csavarral a végén még inkább magába szippantja az olvasót.

Imádom, hogy segíteni próbál a végzeten, a megértésen, az életen, és mindezt humorral és szatírával ábrázolva.

Imádom, hogy lesz folytatása.

Bajban vagyok ennek a posztnak a megírásával, ugyanis korábban azt hittem, hogy klasszikus révén mindenki ismeri, esetleg hallott már a történetről. Többekkel beszélve azonban rá kellett döbbennem, hogy bizony nem annyira egyértlemű a titok, úgyhogy el kell tekintenem a különös eset részletes véleményezésétől. Velem ellentétben a belső borító szerepelteti a csavart, úgyhogy érdemes azt nem elolvasni.

A történet egy nyomozást ír le, amiben egy ügyvéd, bizonyos Utterson úr próbálja felfedni barátja - a köztiszteletben álló orvos, Dr. Jekyll - titokzatos pártfogoltját, Mr. Hyde-ot. A különös ember maga a megtestesült gonosz. Tettei, kinézete és a másokból kiváltott érzések mind ezt támasztják alá. Hogy képes Jekyll egy ilyen emberről végrendelkezni?

Mivel én magam ismertem a meglepő végkifejletet, így kellő figyelmet tudtam szánni az író stílusára, írásmódjára. Összegezve nagyon tetszett az az elegáns, viktoriánus, kékvérű, szépen leírt szöveg amit láttam. Talán ez a stílus maga a szépirodalom. Élvezet olvasni a ma furcsának tűnő párbeszédeket, leírásokat. A barátok ebben az időben máshogy álltak egymáshoz, a szereplők finom intellektussal térképezik fel a problémát, szinte érezni a kor szokásait, megszokásait.

Nem utolsó szempont, hogy bizony vérbeli horror regényről beszélünk, abból is a nemesebb fajtából. Bár odakint közel 40 fok van, Stevenson játszi könnyedséggel hűti le a kedélyeket. Minden féle hatásvadászattól mentesen tár elénk olyan fajta borzalmat, amely talán mindenki lelkében lakozik. El is jutottam ahhoz a ponthoz, amikor már nehéz írni, ugyanis minden szavam árulkodik. Annyit azért elárulok, hogy én ugyanígy tettem volna Jekyll helyében, szembe menve tudománnyal, hivatással, etikával; persze csak egy jobb élet reményében.

Joggal klasszikus mű és jogtalanul nem mindenki által ismert.

 Ui.: Külön öröm a könyvben szereplő illusztrációk, sok más könyv esetében is szívesen látnék hasonlót. A Pi életében szereplők például azon nyomban a szobám falát díszítenék. :)

Nem volt kérdés, hogy a vizsgaidőszakot egy jó csavaros, könnyed krimivel fogom lezárni. Ennél jobb kikpacsolódást még mindig nem tudok elképzelni. A korábbi általam olvasott kettő Deaver könyv pedig borítékolta a sikert. Ahogy a borító hírdeti : Lincoln Rhyme visszatér. Nálam is.

Kedvenccé váló nyomozó párosomnak egy különösen intelligens sorozatgyilkost kell elkapnia. A tettes névjegye egy Hold-arcos óra, amit minden tett helyszínén otthagy. Ebből következtetni lehet, hogy célja, hogy az áldozatainak minél hosszabb ideig kelljen a válogatott szenvedéseket átélni. Mellékszálként Amelia megkapja első saját ügyét, mely talán jobban is leköti, mint az Órással vívott harc.

Így kell befejezni egy szakirodalommal telerakott időszakot. Kemény két napomba telt, mire a történet végére értem, de ha nem kellet volna aludni ez könnyen csökkenhetett volna. A Hideg hold tudott újat mutatni számomra a Deaver univerzumban, méghozzá egy szimpatikus mellékszereplő, és az ő általa profin végzett tudományág: a kinezika által. A testmozdulatok megnyilvánulása nem hagy titkot Kathryn Dance előtt. Az eddigi regényekhez hasonló a történetvezetés, a párbeszédek, maga az egész felépítettség. Talán egy kicsit még bonyolultabb  az egész, azonban ennek magyarázata erősen rontja az élményt.

A tipikus deaveri csavar itt már a könyv felénél elkezdődik. Igen, nem véletlenül írtam elkezdődést, utána ugyanis nem csinál mást az író, mint folyamatosan a bolondját járatja velünk, 360 fokos fordulatokat téve az események közé. Tiszta hülyének éreztem magam. :) A végén már a könyvben szereplő kutyára, kisgyerekre is gyanakodtam, persze újfent esélyem sem volt kitalálni a poént. Komolyan hihetetlen, ahogy a könyv minden mondatával bevisz a málnásba, és még jó sokáig ott tart, majd átvisz egy másikba, végül egy cseresznyésbe. A valódi aktusra várni kell több száz oldalt. :) Egyszerűen imádom.

Ha még nincs az írónak fan clubja, ezt azonnal orvosolni kell.

Egy fiú, bizonyos Pierre Anthon egy nap otthagyja az általános iskola 8. osztályát, ugyanis rájön, hogy semminek sincs értelme, ezért csinálni sem érdemes semmit. Osztálytársai eltervezik,  bebizonyítják neki, hogy igenis vannak fontos dolgok az életben. Egy elhagyott fűrésztelepen elkezdik összeállítani a Fontos Dolgok Halmát. A tét egyre nagyobb, a kamaszok egyre nagyobb áldozatot hoznak, hogy bebizonyítsák Pierre-nek - és saját maguknak -, hogy vannak dolgok, amiknek van értelme.

Ifjúsági regény révén nem számítottam ekkora arculcsapásra, szókimondásra, és valódi exisztencializmusra. Bár nem olvastam Sartre, Kierkegaard vagy akár Heidegger hasonló témájú értekezéseit, talán ez a kis rövid könyv kellő alapot adott ahhoz, hogy később nekiálljak. A témakör úgy gondolom egyetemleges és örök. Ki ne tette volna fel a kérdést, hogy ugyan már mi is az élet értelme? Érdemes bármit is tennük, vagy úgyis mindannyian az enyészeté leszünk? Mondhatnám úgy is, hogy különbözőképpen születünk és élünk, azonban a végén úgyis egyek leszünk.

Bár nálam talán kimaradt az a tipikus kamaszkor, azért azt én is érzem, hogy Pierre a legjobb időben kezdte ki kortársai én- és világképét. Egy alapvetően labilis életciklusban, ha közlik veled, hogy csinálhatsz bármit, az úgyis jelentéktelen, maradandó károkat okozhat. Igen, a Semmiben is van egy tetőpont, ahonnan visszafordíthatalan minden, és talán ez a valami nyer értelmet végül.

Teller írónő könyve olyan arculcsapás volt, amire a hozzám hasonló magabiztos embereknek szükségük van. Nem, a könyv pont, hogy nem billentett ki meggyőződésemből, azonban egy olyan másfajta választ adott, amire talán nem is gondoltam volna. Érzelmileg és értelmileg labilis embereknek óvatosan ajánlanám a könyvet, elég csak Sofie példáját olvasnunk.

Visszatérve a lényegre, számomra maga az identitás, az ember saját önképe maga az értelem, és talán maga az élet. Ezt az identitást nem lehet felhalmozni, elajándékozni, eladni és végképp nem lehet vele más embert meggyőzni. Az egész élet dolog értelme talán az, hogy önmagunkat megtaláljuk, és ragaszkodjunk hozzá. Nincs az a kollektíva, ami miatt ezt az önmagunkról felállított én-képet érdemes feláldozni. Hiszek abban, hogy normális esetben egyének vannak saját személyiséggel, akarattal, tehetséggel, hibákkal és előnyökkel. Ha önmagunkat pedig magmutathatjuk másnak, mások pedig a saját egyéniségüket nekünk, na az a valódi élet-csoda.

Ha mindezt elveszítjük, vagy elveszik, akkor tényleg semminek sincs értelme.

Az iskolai lövöldözések témakörében eddig nekem Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regénye volt az etalon. Miután lassan két napja letettem Shriver könyvét állítom, hogy a Picoult által leírtak csak a felszín kapargatása, egy leegyszerűsített eset feldolgozása, ahol azért könnyen ki mertem jelenteni, hogy ki miért felelős, ki, hol, mit rontott el. Kevin esetében bizonytalan vagyok.

Kevin Khatchadourian két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt iskolájában megöli hét iskolatársát, egy tanárát, és egy menzai alkalmazottat. Két évvel az események után Eva, -Kevin anyja- levelek formájában írja le gondolatait családról, házasságról, karrierről, szülőségről, és a tragikus végkifejlettről férjének, Franklinnek.

Szokásomtól eltérően azzal kezdeném, ami nem tetszett. Az első közel 70 oldalon szinte unatkoztam, ami talán férfiúi egomnak köszönhető, ugyanis valahogy a házasok -és főleg Eva- megismerkedésének, karrierjük alakulása-kibontakozása, jellemük ábrázolása túl vontatottnak tűnt. Utólag ezekről az oldalakról is csak azt tudom írni, hogy így teljes a történet; valójában csak a szülőket megismerve tudjuk Kevint magyarázni, vagy pontosan, hogy nem...

Elérve Kevin megszületésének időpontját olyan kellemetlen érzés fogott el, hogy szinte nem akartam folytatni a regényt. Innentől kezdve Eva kendőzetlenül, olyan mérvű nyers őszinteséggel ír le minden érzést, hogy az átlag emberek ezekre még gondolni sem mernének, főleg nem tulajdon gyermekükkel szemben. A történet számomra annyira felfoghatatlan, ok-okozati összefüggések nélküli, hogy bizony el kellett jó mélyre helyeznem minden nemű racionalitásomat. Kevin ugyanis megszületésétől kezdve mindenhogy, csak nem normálisan viselkedett. A Picoult párhuzam azért sem jó Shriver regénye mellett, mert Kevin nem az a tipikus iskolában bántalamazott, tróger szülők gyermeke. Tetteire nincs markáns válasz, hogy ezért, vagy azért cselekedte.

Eva számomra hibát követett el akkor, amikor addigi változatos, utazásokkal és exhibicionizmussal teli életét feladta, csak hogy gyermeket várjon, amit persze nem is várt eléggé. Ezen a ponton az ő felelősségét nem is firtatom, az oldalakról kiderül, hogy miért nem. Franklin, az apa egy valódi balek, a maga jólelkűségűvel, mindent a gyermekemért felfogásával, aki talán túlzott szemellenzőssége miatt nem érezte, hogy valami baj van. Kevint 400 oldalon keresztül szociopatának gondoltam. Utánaolvasva ennek a kórképnek szinte mindennek megfelel, és valahogy semminek sem.

A Beszélnünk kell Kevinről nagyon megterhelő mű, legyen az olvasó anya, apa, Kevin korabeli fiatal, bárki. Tökéletessége számomra abban rejlik, hogy nincsenek válaszok szinte semmire, csak az örök kérdés, ami a könyvet végigkíséri:

Miért?  

Vannak esetek, amik nem tipizálhatóak, nincs rájuk válasz. A legborzasztóbb, hogy így elkerülni, megelőzni sem lehet őket, csak beletörődni. Az utolsó oldalak olvasásakor borsódzott a hátam, szinte lehűltem, de emellett valahol mégiscsak megértettem sok mindent a szülő-gyermek viszonyról.

Kötelező alapmű.

A címben szereplő közel 1600 oldalas - duplakötetes - könyv egészen pontosan 2011. augusztus 19-e óta várta, hogy kibontásra kerüljön. 10 napja aztán megesett rajta a szívem, kicsomagoltam, leporoltam és számolva azzal, hogy még közel 3 hetem van a vizsgaidőszakik, talán még ki is olvasom. Az előre tervezett idő drasztikusan leredukálódott, ami nem azt bizonyítja, hogy túl sok szabadidőm volt.

Stephen Kingtől szégyen vagy nem, eddig csak a Borzalmak városát és nem is olyan régen az Állattemetőt olvastam. Mindkettőt imádtam, azonban A búra alattot semmiben sem akartam összehasonlítani a korábbi élményeimmel (3 könyv után King munkásságáról sem ildomos értékítéletet mondani), így csak az elmúlt tíz nap élményét osztom meg.

Képzeljük el, hogy egy nap a kisvárosunkat egy láthatatlan fal miatt nem tudjuk elhagyni. A furcsa esemény bekövetkeztekor több tragédiai is történik, és mi bent rekedünk. Ahogy a békés településünk lakói rádöbbennek, hogy bizony kijutni lehetetlen, hirtelen mindenki megváltozik. Az erőforrások végesek. Barátokból ellenség, békés polgárból dühöngő őrült, egyszerű tanácsosból hatalommániás diktátor, egyszerű szomszédból akár életmentő válhat.... Külső segítségre nem számíthatunk. A búra lereeszkedett a környezetben és a fejekben is. Te túlélnéd?

Nem véletlenül pihent egyébként a könyv közel 10 hónapot; igazából féltem, hogy nagyon sok leírás lesz benne, kevés eseménnyel, tipikus szereplőkkel. A történetben a leíró részek ha kiteszik a regény egy százalékát, sokat mondok. Amerikai krimiírókat megszégyenítő tempóban haladunk közel 30 főszereplő és több tucat "statiszta" asszisztálásával az oldalakon.

Érdemes kitérni a történet alanyaira, és nem csak a számomra megdöbbentő nagy számuk miatt is. Tipikusnak tipikusak bizony: találunk volt katonát, papot, újságírót, orvosokat, munkásokat, alkoholistát, kisgyerekeket, tiniket és még mindenkit, aki a valóságban is egy normális településen megtalálható. Innentől kezdve a tipikus jelző számomra nem szitokszó, King ugyanis annyira szerethető és gyűlölhető közembereket alkotott, hogy szabályosan velük féltem, menekültem, gondolkoztam, kétségbeestem, és persze baromira utáltam a rosszakat. Igen, a pozitív emberképek mellett leírva láttam mindazokat a személyiségtípusokat, akiket saját magam is megvetek, jobb esetben sajnálok. Erőszakos tinik, zsebdiktátorok, fanatikusok, rabszolgalelkűek, szociopaták mind helyet kapnak.

Nem tartom A búra alattot horrornak, pedig ennyi erőszak még a műfaj klasszikusaiban sem található. Az író nem kímél semmit és senkit, legyen szó gyerekről, állatról, civilekről. A részletekbe nem mennék bele, de tényleg minden egyes beteg perverziót megtalálunk benne. A rémisztgetés helyett számomra a lassan mániámmá váló emberi elállatiasodás és a vele együtt járó társadalomrkitikáé a főszerep. Akárhány könyvet is olvasok a diktatúrák kialakulásáról, a gyengék elnyomásáról, a szimpla erőpolitikáról, mindig megdöbbentenek és elszomorítanak fajunk embertelen tulajdonságai. Ebből a gondolatból kiindulva végképp nagyon tetszett a történet lezárása, tanulsága. Hibának egyedül a végjátszma gyorsaságát említeném, ugyanis én még lehet elhúztam volna egy jó 50 oldallal. :)

Talán kitalálható, hogy az olvasási idő drasztikus csökkenése a könyv érdeme, ahogy mondani szokás faltam a lapokat elalvás előtt-után-közben, tömegközlekedésen, órák előtt, sőt,  még a mosdóban is. :) Eddig nem tartoztam sem a King fanok, sem az ellendrukkerek táborába, azonban ha ma kéne választanom, talán még valódi ultra is lennék. Azért az ilyen elhamarkodott kijelentések előtt inkább most felkerül a várólistámra jópár kihagyott könyv az író tollából, és majd csak azután értekezünk erről a kérdésről.

Ádám barátom pár hete parafrázis-szerűen elmesélt Raymond Carver – Katedrális c. művéből egy-két novellát. Rögtön tudtam, hogy szükségem van az író könyvére, és ha a Katedrálist nem is, de a Kezdőket még aznap beszereztem.

A Carver prózai életműsorozat első kötetének szánt mű óriási hatást gyakorolt rám, nem tudom megmondani pontosan miért, talán a nyerssége, az őszintesége, az egyszerűsége, a velőssége, a minimalista stílusa, egyszóval az a ”szerzői eszközrendszer”, amivel zsigerekig hatol egy-egy novellában…

Az elbeszélő által megjelenített emberek sokszor csak stilizált alakként vannak jelen, nincsenek aprólékos, részletes személy-, tájleírások, illetve ha vannak is, azok többnyire csupán a késleltetés, az izgalomfokozás eszközeként hatnak. Szinte minden egyes novellában visszatérő elem az ital (ami kicsit bosszantó, mert a szereplők szinte mindig be vannak állva…), valamint az önreflexió hiánya. A szereplők legtöbbször nem értik, nem tudják mi történik velük, ha meg is értik, nem tudnak rá megfelelően reflektálni.

A korábbi poszt alapján én is vállalkozom pár kedvenc írás felsorolására, nekem leginkább - a Filagória, a Futó viszony, a Jól jön ilyenkor az a pár falat, valamint a Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk – tetszettek. A Filagória egy házaspár kiégett kapcsolatát, és az elhidegülés okának meg nem értését fogalmazza meg. A Futó viszonyban egy férfi meséli el apjának a takarítónőjükkel kezdődő kapcsolatát, illetve annak tragédiáját. A Jól jön ilyenkor az a pár falat, egy fiatal pár belső tusáját írja le, gyermekük kórházba kerülését követően. A Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk, két jó barát kapcsolatáról, illetőleg egy közös családi találkozás keretei között történő kiruccanás ”kalamajkájáról” szól.

A továbbiakban szinte biztos, hogy Carver másik két, a Magvető által kiadott művét is el fogom olvasni.

Igen, 2007-ben én is láttam a Ben Affleck által rendezett Hideg nyomon című filmet, azonban akkor még nem igazán voltam a könyvek rabja, így aztán nem tudtam, hogy a későbbi kedvenc krimiíróm könyvéből készült. A film természetesen nagyon tetszett. A könyv pedig az általam igencsak kedvelt Kenzie-Gennaro sorozat negyedik kötete.

A történet szerint a négy éves Amanda McReady egy nyári estén nyomtalanul eltűnik a szobájából. Az egész város a kislány keresésével van elfoglalva, mindeközben Amanda nagynénje felkeresi a két magánnyomozót, hogy segítsenek megtalálni a gyermeket. A páros tudja, hogy nyomozásuk alatt mérhetetlen borzalom és mocsok vár rájuk. A felkérésre a válaszuk: igen.

Aggódtam, hogy ismerve a történetet -és természetesen a megoldást- nem fog annyira lekötni a könyv, azonban Lehane történetvezetésével, hús-vér karaktereivel (Bubba Rogowski még mindig a legjobb mellékszereplő), letisztult, könnyed párbeszédeivel, és a néhol igencsak intellektuális kérdésköreivel újfent maga alá gyűrt. Nem meglepő, hogy a könyv jóval összetettebb a filmnél, a rendező több szálat kihagyott a történetből, így már csak emiatt is érdemes elolvasni a Hideg nyomont.

A sorozat eddigi részei is bővelkedtek "kemény" kérdésekkel, azonban jelen kötetben több, az eddigieknél is súlyosabb morális és erkölcsi problémára hívja fel az olvasó figyelmét az író. Gyereknevelés, gyermekbántalmazás, gyermekvédelem, szülői felelősség, pedofília, családon belüli erőszak...Úgy gondolom, hogy ezeknek a témáknak folyamatosan napirenden kellene lenniük könyvekben, hírekben, a napi sajtóban, a mozgó képeken.

A könyv végi csavart és megoldást nem elárulva azért mindenképpen írnom kell róla. Az író egy olyan összetett erkölcsi kérdést tesz fel az olvasónak, amelyre szerintem nincs fekete vagy fehér válasz. Lehane okosan döntött, én is ezt a megoldást választottam volna. Megható az utolsó oldal, amikor Patrick is érzi, hogy igazándiból nincs a kezében a megoldás, de ő mégis döntött. Abban, hogy ez a kérdés felmerülhet egyáltalán, maga a társadalom által létrehozott rendszer a hibás, amelyet egyszerű polgár nem tud, egyedül nem tudhat feloldani. Itt jön a képbe a törvény, ami persze nem mindenható, de megváltoztatható. Akik olvasták tudják, hogy ez a véleményem főként a gyermekvédelmi rendszerről szól.

A Hideg nyomon  -ha nem is előzi meg nálam a sorozat legjobbjának tartott Sötétség, fogd meg a kezemet- van annyira erős és tartalmas könyv, hogy minden olvasni tudó ember polcán ott legyen a helye.

Ui.: kettő lefordítatlan Kenzie-Gennaro kötet van még, és az utolsó (Moonlight Mile), 2010-ben a tengerentúlon megjelent rész a Hideg nyomon történetének 10 évvel későbbi folytatása lesz. Szerintem imádni fogom. :)

A családom jó barátjával mindig megbeszéljük az éppen aktuális olvasmányainkat, bátran ajánlunk egymásnak, és persze amikor különböző alkalmakkor ajándékozunk, nem meglepő, hogy egyből a könyvekhez nyúlunk. Így kaptam meg tőle Carver Katedrálisát.

A fülszövegben szereplő "mocskos realizmus" irányzat képviselőjeként már éreztem, hogy az eddigi olvasmányaimtól eltérő világot tár elém a szerző. Belekezdve a rövidebb-hosszabb novellákba ez az érzés csak erősödött bennem, eleinte nem is sejtve, mennyire elevenembe fog találni ez a fajta irodalom.

A kötetben szereplő novellák mindegyike az átlagemberek poklát és lelki sivárságát  egy-egy esemény körül mutatja be, szenvtelenül, a minimalizmus legszebb eszközeivel. A történetek témái sajnos annyira hétköznapiak, legyen szó válásról, szülő-gyermek viszonyról, állástalanságról, előítéletekről, önpusztításról, kilátástalanságról, hogy az olvasó ha nem is saját magában, de a környezetében biztosan talál a leírtakra példát. Vannak az életben olyan problémák, élethelyzetek, amelyek nem ismernek földrészeket, határokat, kultúrákat, anyagiakat...

Az én személyes kedvenceim A fülke az Ég a házad ideki, a Láz és A kantár című novellák. A fülkében egy apa akarja meglátogatni a hosszú évek óta nem látott fiát, azonban egy váratlan esemény mindenről megváltoztatja véleményét. Az Ég a házad idekiben a feleség elhagyni készül a férjét, aki értetlenül áll a múltjuk és a jelenük előtt. A Láz egy olyan magára maradt apa megpróbáltatásait mutatja be, aki képtelen elszakadni a megtörténttől, az elmúlttól. A kantár című novella záró bekezdése pedig az egyik legnagyobb és legborzasztóbb igazság, amit valaha olvastam.

Raymond Carver olyan érzéseket, gondolatokat, kínokat tud akár képileg is ábrázolni, amiket a legtöbb ember meg sem tud fogalmazni, még csak gondolatban sem.

Remélem a családi jó baráttal sokáig megmarad a könyvek iránti rajongásunk, és hasonló értékes művekkel gazdagítjuk egymást.

Az író újra egy olyan témát kedveltetett meg velem, ami eddig nagyon távol állt tőlem. Az indián mítoszok és történetek felé teljes érdektelenséget mutatok, azonban van valami, amivel Moore már jó ideje a nekem nem tetsző dolgokat is fogyaszthatóvá, mi több szerethetővé teszi. Ez a valami pedig a szerző őrült humora.

Bár korai műről beszélünk, a Prérifarkas blues nekem sok szempontból jobban tetszett, mint a későbbi regények. A nem túl terjedelmes oldaszámon kevesebb szereplőt mozgat, ezáltal ők jobban kiteljesedhetnek; a történt sem egyszerre három-négy szálon fut, így könnyebben nyomon követhetőek az események. A nevetési faktor nekem ugyan olyan magas szinten van, mint mondjuk a Mocskos melóban, ugyanakkor az tény, hogy az igazán idézhető, szakadva röhögős poénokat arra, és a Biff evangéliumára hagyta.

Prérifarkas, az indián istenség minden cselekedete és megszólalása engem annyira "kicsinált", mint Ráziel angyal a Biffben. Sajnos Sam, a főszereplő már inkább sablonos, Calliope pedig szabályosan idegesített. A lassan már megszokott cameok pedig újfent mosolygásra késztetik a Moore regények ismerőit és kedvelőit.

Még mindig azt állítom, hogy akinek nincs humora, az ne olvassa Christopher Moore-t.! :)

Ahogy decemberben írtam, márciustól próbálok újra visszatérni, minél többet olvasni és persze írni róla. A hónap elején újult erővel kezdtem bele Cronin 1000 évet átívelő poszt-apokaliptikus regényébe. Kedvenc könyves bloggereim már hosszú idő óta áradoznak róla, azonban a felismerés, hogy újfent igazuk van, nem ért meglepetésként.

Kísérlet, fertőzés, pusztulás, újrakezdés, reménytelenség, remény és a szabadulás.

Ezek azok a hívószavak, amelyekre én felfűzöm magamnak a regényt. A szabadulás számomra egyfajta emberiség-regény, bár tudom, hogy ilyen kategória talán nincs is, mégis a könyv olvasása közben végig az járt a fejemben, hogy bár van központi téma, mégis mintha néhány tucat emberrel be lehetne mutatni az emberiséget. Ezt a bravúrt eddig legjobban Merle Malevil című könyvében éreztem.

A szerző bátran nyúl a stílusokhoz, legyen az jelenkori drámai thriller, dokumentarista leírás, világégést követő társadalomkritika, éjszakai horror vagy misztikus kaland akár. Pont ezektől az éles váltásoktól lesz annyira izgalmas, letehetetlen, magával ragadó, hogy az olvasó nem tudja kiverni a fejéből azt az érzést, hogy egyszer márpedig vége lesz. Talán ez a legszebb az egészben, a félelem. A félelem bemutatása, hatása az emberi elmére. Félelem a végtől, a sötétségtől, az ismeretlentől, a "fertőzöttektől". Olyan nyomasztó hangulat uralkodik minden lapon, hogy az ember szinte könyörög a reményért, a szabadulásért.....

Amy az, aki miatt szerintem igazán érdemes elolvasni A szabadulást. Cronin elemi erővel ható hangulatot teremtett a kislány köré. Minden jelenet amiben felbukkan, olyan hatást váltott ki belőlem, amelyet a többi szereplő is érzett. Fényt, csodát, reményt, bizonytalanságot, szomorúságot...

Számomra eddig az év könyve A szabadulás. Remélem nem kell egy évnél többet várnom a folytatásra. Ha úgy nézzük,ez mondjuk még mindig kevesebb, mint amit a könyvben szereplőknek várniuk kellett valakire....

Amikor belekezdtem Merle Francia história sorozatába, nem gondoltam, hogy közel 2000 oldal után is érdekelni fog Pierre de Siorac történelmi tények közé szőtt élete.

A fiatal orvostanoncnak életben maradásához muszáj elnyernie a király kegyelmét, ehhez azonban a számára ismeretlen Párizsba kell utaznia fivérével és társaival. Nem meglepő módon számos kalandba keverednek, ártó és segítő kezek vezetik útjukat, megélve mindent, amit ez a lenyűgöző, megbotránkoztató és imádható nagyváros nyújthat.

Bár több hónapig tartott a könyv elolvasása -persze ez nem a könyv hibája- mégis úgy tűnik, mintha percek alatt végeztem volna vele. Ritkán érzem azt, hogy egy könyvet pont jókor olvasok, Merle-t azonban nagyon jó volt elővenni, -még ha csak oldalakra is- távol otthonról. Kicsit úgy éreztem magam olvasás közben, mintha nekem szólna, buzdítva a kalandra, az élet szeretetére. A francia história ízére rá kell érezni, azonban ha megtaláljuk benne azt a csodát, amit kevesen tudnak, akkor onnantól kezdve kétlem, hogy bárki is csalódhat. Lassan nagyon nehéz lesz írnom az író könyveiről, mert valahogy folyamatosan csak a pozitívumokat tudom ismételgetni. Így aztán most rossz indulatú leszek egy picit: szeretném, ha a következő 10! kötetben találnék hibákat, vagy csak részeket, amik nem tetszenek, netalántán fölösleges karakterterek, aránytévesztést, stíluszavart, unalmat, bármit.

Többször gondolkoztam már azon, hogy ki lenne az az író, akivel szívesen beszélgetnék, esetleg személyesen megismerkednék. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Robert Merle lenne ez a személy.  

Igazándiból szégyenlem magam, hogy közel 3 hónapja nem történt bejegyzés a blogomban. Azzal próbálok mentegetőzni, hogy bizony el voltam (vagyok) foglalva, így sajnos az olvasás rovására ment az időhiány. Az előnye a dolognak, hogy márciustól újult erővel állok neki a felgyülemlett könyveknek, melyekből szokásomtól eltérően most egy kis ízelítőt mutatok, hogy mi is várható a 2012-es évben. A lista persze változhat, és vélhetően változni is fog, ha valami kihagyhatatlant találok. Ezúton is boldog karácsonyt mindenkinek!

„Ez a könyv csak egyetlen gyermek története. Nem azért íródott, hogy sajnálatot ébresszen. Nem is azzal a szándékkal, hogy egy tanárt megdicsérjenek a munkájáért. Még kevésbé azért, hogy riogassa a békés és boldog tudatlanságban élőket. Nem. Ez a könyv csupán válasz szeretne lenni arra a kérdésre, vajon frusztráló dolog-e mentálisan beteg gyerekekkel dolgozni. Egy dal szeretne lenni, amely az emberi lélek tiszteletére íródott, egy kislány tiszteletére, aki olyan, mint valamennyi gyermekem. Mint mi mindannyian. Valaki, aki élni akar.”

Nem szeretek idézettel kezdeni egy bejegyzést, azonban Torey Hayden fülszövegben leírt szavai sokkal többet mondanak, mint amit én valaha is meg tudnék fogalamazni. Az Egy gyerekről nem lehet nem jókat írni. Félreértés ne essék, kritizálhatnám a megírás módját, a párbeszédek jellegét, a szereplők bemutatását, a felütést és a végkifejletet... Ha mindezt megtenném, azzal megmásítanám a valóságot. Szeretem az igaz történeteket, legyen az boldog, tragikus, vagy szimplán tanulságos. Az Egy gyerek törénete, mondanivalója sokkal összetettebb, mint amire számítottam. Tudtam, hogy hányattatott sorsú kiskölykök lesznek benne, bíztam benne, hogy Hayden még mindig az ideáltipikus tanár, és titkon reméltem, hogy a végén minden jóra fordul. Mindezek mellett kőkemény társadalomkritikát, drámát, reményt, csodát is kaptam...

Sheila élete egyszerre rázott meg, dühített fel és bizonyította újfent, hogy mennyi felelőssége is van a felnőtteknek tulajdon gyermekeikkel szemben. Ugyanis szomorú tény, hogy hasonló helyzetben nem lehet ott minden kiszolgáltatott gyermek mellett egy Torey Haydenhez hasonló humánus személyiség, egy valódi követendő példa.

Olvasás közben meglepődtem magamon. Ritkán fordul elő, hogy annyira magával ragad a történet, hogy egyszerre tudok aggódni, szomorkodni, és örülni a szereplőkkel. Ez nagyon jó érzés :)

Az Egy gyerek általános érvényű pozitív és negatív emberi tulajdonságokra világít rá, kellően kiélezve a konfliktusokat, megoldási javaslatokat kínálva szülőknek, tanároknak, kortársaknak.

Ahogy a Szellemlány bejegyzésemnél is írtam, még mindig csak bízni tudok benne, hogy a világban sok Torey Hayden él...

Az év legjobban várt könyve volt számomra; nap mint nap figyeltem a kiadó honlapját, mikor is kerül végre kiadásra. Miután megtudtam, hogy film készül belőle, már sejtettem, hogy a mozikba kerüléshez időzítik a megjelenést. Még ki sem rakták kedvenc könyvesboltomban a polcra, én már szinte erőszakkal segítettem megkeresni a kipakolásra váró könyvek között az én saját példányomat.

"A Tarantula különböző helyszíneken és idősíkokban játszódó cselekménye meghökkentő fordulatokon keresztül jut el a drámai végkifejletig. Vincent Moreau eleinte úgy gondolja, csakis valami fatális félreértésről lehet szó. Bizonyára összetévesztik valakivel. Mert mi oka lenne bárkinek is arra, hogy elrabolja és fogva tartsa őt? És főleg, hogy úgy bánjon vele, mint egy kutyával - valami szörnyű gaztettet elkövetett kutyával. Telnek-múlnak a hetek, hónapok. A sötét pincébe zárt, láncra vert, kutyakaján élő, a higiénia alapvető eszközeit is nélkülözni kényszerülő Vincent a fogva tartója - az általa Tarantulának elnevezett férfi - viselkedéséből lassan rájön, hogy félreértésről szó sincs, az őt csapdába ejtő "pók" valóban őt szemelte ki zsákmányául. Ahogy múlik az idő, a fiatalember rabságának körülményei fokozatosan javulnak: már rendes ételt kap, naponta tisztálkodhat, s hogy ne unatkozzon, olvashat és zenét hallgathat. Az addig szinte teljesen üres pincébe néhány kényelmes bútor kerül. Tarantula gyakran meglátogatja, beszélget vele, esetenként még néhány kérdésére is válaszol. A legfontosabb kérdésre azonban Vincent sosem kap választ: miért?"

Hibátlan remekmű, ez volt az első gondolatom mikor becsuktam a könyvet.

Több könyvismertetőben olvastam a Tarantuláról, ahol is elfelejtettek spoiler feliratot kirakni (gratulálok ezúton is), ezáltal idő előtt megtudtam a slusszpoént. A hibátlan remekmű jelzőt ennek ellenére adtam, ugyanis Jonquet olyan lehengerlő, beteg, meghökkentő könyvet írt, amit egyszerűen nem lehet félvállról venni. Olvasás közben az ember hajlamos leizzadni a leírt borzalmakon, sejtjük, hogy valami nagyon aberrált eseménysorral van dolgunk, azonban mikor a több szálon futó cselekmény összeér, rájövünk, hogy a valódi rettenet nem is a mindössze 130 oldalon szerepelt.

Senki és semmi nem az, aminek látszik, beteg emberek halmazát kapjuk csodálatos képekkel a háttérben. Horror és szépirodalom kéz a kézben járnak, lélektani dráma és akció szintén megfér a sorok között.

Megszállottság, mánia, erőszak, kínzás, önbíráskodás. Ezek a szavaink rossz érzetet keltenek, teljes joggal. Azonban a Tarantulát olvasva is megbizonyosodhatunk róla, hogy maguk ezek a szavak kevesek egy esemény megítélésében. Sokkal többről van itt szó, mint kegyetlenkedésről, leállatiasodásról. Ok-okozati összefüggésekben gondolkodva ráébreszt, milyen is az emberi természet és, hogy igenis különbséget lehet tenni bűn és bűn között. Ettől függetlenül, aki olvassa majd a könyvet, próbáljon meg igazságot tenni. Rémisztő belegondolni, hogy fordulhat úgy az élet, hogy senki nem akar, és nem is tud döntőbíró lenni...Mert vannak események, amik meghaladják a józan ítélőképesség határait, és talán igazságot sem tudunk soha tenni.

Thierry Jonquet regényét garantáltan nem fogom elfelejteni, szinte belevésődött az a nyers, de mégis szépen leírt borzalom, mellyel elkalauzol bennünket az emberi természet legaljára.

A bőr, amelyben élek című Almodóvar feldolgozást biztos meg fogom tekinteni, azonban már a trailerből kitűnik, hogy bizony sokkal nézőbarátabb, feldolgozhatóbb, sokszor inkább csak viccesnek ható képsorokat alkotott, mint amit a Tarantula regény megkívánt volna. Kár érte.

Már amikor az írópáros (továbbiakban Lars Kepler) első könyvét olvastam tudtam, hogy bizony kelleni fog nekem a többi regényük is. Ezt a tényt tetőzte, hogy Papolczy Péter, a könyv fordítója írt nekem A hipnotizőrről írt bejegyzésemhez már februárban, hogy bizony érkezni fog hamarosan Joona Linna újabb kalandja. Bevallom, ebből a dátumból kiindulva egy sokkal korábbi kiadásra számítottam, azonban végre múlt héten ténylegesen a kezembe vehettem.

"Joona Linna bűnügyi felügyelő A hipnotizőr című krimiben a sivár, reménytelen skandináv télben eredt egy elrabolt kisfiú nyomába. Ezúttal az üde stockholmi nyárban kell megoldania élete egyik legnagyobb rejtélyét, és megküzdenie a legveszedelmesebb férfival, akivel valaha összehozta a sors. Hogyan fullad vízbe valaki egy hajó fedélzetén? Miért akasztja fel magát egy kiváló egészségnek örvendő, magas rangú köztisztviselő a csillárra?
Joona Linna ezúttal is bízik a megérzéseiben, de ezeket derekas rendőri munkával alá is támasztja. Nyomokat keres, nézi, hol poros a könyvespolc, törölt e-maileket állít vissza, hogy lassanként összeálljon a történet, ami egyre inkább a svéd fegyverexport körül látszik forogni. De vajon mi rejtegetnivalójuk van a fegyvergyáraknak? És miért bukkan fel lépten-nyomon a "rémálom" szó? Talán azért, mert vannak szerződések, amiket a halállal sem lehet felmondani..."

Így kellett nekem befejezni a nyarat. Tökéletes választás volt az egyetem kezdete előtt, kellőképpen kikapcsolt, szórakoztatott, de néhol még sajnos szájhúzásra is késztetett.

Akaratlanul is össze fogom hasonlítani A hipnotizőrrel, ugyanis mind a különbségek, mind a hasonlóságok jobban megvilágítják számomra, hogy jó irányban halad-e Lars Kepler a jövőre nézve.

Joona Linna nyomozó végre tényleg főszerepbe került, jobban megismerhetjük szokásait, természetét, és A hipnotizőrben meglévő megérzéseit jelen könyvben már inkább a racionális nyomozati technikákra, a bűnjelek feltérképezésére cserélte, persze meghagyva magában az örök kétkedés képességét. A múltjáról még mindig nem tudunk meg sokat, azonban valódi karakter, akivel könnyen szimpatizál az olvasó. A mellékszereplők száma a Paganini-szerződésben is számos, és végre az összes mellékszál tökéletesen ki lett bontva, és le lett zárva. A kedvencemet meg is említeném: Axel Riessen múltja, jelene, egyénisége számomra a legjobb mellékszereplőnek járó oscart érne. :)

A legnagyobb különbség számomra a történetben van. A hipnotizőr már-már pszicho-thriller keménységét egy klasszikusabb, néhol noiros krimi vette át sok akcióval, és meneküléssel. Eleinte hibaként akartam felhozni a borzongás hiányát, azonban ha az író folytatja ezt az utat, és mindig másfajta "krimivonalat" erősít, az bizony nagyon pozitív, és változatos. Ha igazam lesz, akkor már most nagyon is kíváncsi vagyok a sorozat harmadik részére. A történetről nem is írnék többet spoiler veszély miatt, azonban jobb előre tudni, hogy ebben a könyvben nem a csattanó, hanem az azt megelőző jelenetek a mérvadóak.

A Paganini-szerződés letehetetlen. Ezt muszáj leírnom, ugyanis sok krimit az ember könnyedén másnapra halaszt, míg Lars Kepler könyvét garantáltan egy, legfeljebb két nap alatt elolvassuk.

Egy engem zavaró problémát nem fogok elhallgatni. Már Jeffery Deaver-nél is feltűnt (nála Lincoln Rhyme ellensúlyoz), de itt jött ki igazán, hogy valahogy az írók túlzottan felistenítik a rosszakat, ezzel degradálva a rend éber őreit. Valamiért a gyilkosok mindig okosabbak, gyorsabbak mind üldözőik. Persze a végén mindig fordul a kocka, csak néhol már tényleg nagyon irritáló, hogy egy hadsereget egyedül kilő, kivégez egy főgonosz, végül simán egy pisztolylövéssel leterítik. Ne már, igenis küzdjünk meg vele, szenvedjünk mi is, legyenek igenis tökösebbek a nyomozók.

Ennyi probléma úgy gondolom nem változtatott a véleményemen. A Paganini-szerződés egy teljes mértékben élvezhető, szerethető, téma választása miatt tisztelhető regény, amelynek minden krimi rajongó polcán bérelt helyen kell lennie.

Az írónő könyve számomra olyan, amelynek nem érdemes elolvasni a történetét. Nem kell kritikákat, véleményeket keresni róla. Nem érdemes mások élményeire hagyatkozni. Ez egy személyes regény. Egy szomorú kórkép.

Elina Hirvonen egy egyre inkább megszokott élethelyzetet mutat be. Elrontott gyerekkor, és annak beláthatatlan következményei. A témából következhetne, de a regény mindenfajta giccset, túlzott drámaiságot nélkülöz, inkább valóságos életképeket, érzéseket, szagokat, hangokat látunk.

Tömör 160 oldalban egyfajta iránymutatást kaptam. Segítséget a jövőhöz. Sokan értetlenül kérdezik, miért is szeretem ez ilyen fajta irodalmat, és hogy nincs-e így is elég rossz a világban; de a válaszom most is, és mindig is az lesz, hogy az ehhez hasonló regények igenis erősebbé, felkészültebbé teszik az embert. Az átlag felnőtt képes homokba dugni a fejét, azt képzelve, hogy vele ez úgysem történhet meg, az ő gyereke más lesz, és ő a legjobb szülő, aki mindent megtesz. Mi történik, ha mégsem így alakul, és akaratlanul amit ő a legjobbnak hisz, az a gyerekének maga a pokol? Ebben az esetben sok szülő értetlenül fog állni, nemhogy megoldást tudjon találni. Pedig megoldást kell találni!

Számomra fontos vonulat a könyvben Anna és Ian kapcsolata. Ők többek annál, mint egy szerelmes pár, ők valódi lelki társak, akik az életüket, és boldogságukat csak egymásnak köszönhetik. Elválaszthatatlanok. Mindkettejük személyes tragédiája eggyé kovácsolta őket. Az olvasó bízik benne, hogy a szülők hibáit ők ki tudják javítani, és egy generációval később, már minden élhető, jó esetben boldog lesz.

A könyv címe előtt értetlenül álltam, de haladva a sorokon rádöbbentem, hogy tökéletesen illik a leírtakhoz, és a valódi tragédia benne van ebben az óhajban. Ha valakit igazán szeretünk, és boldog emlékek kötnek hozzá, folyamatosan reménykedünk, hogy ő is ugyanazokra a felhőtlen percekre emlékezzen. Ha valaki hisz ebben, akkor pozitív jövője lesz, ha nem, elveszett, magányos lélek marad....

Ezúton köszönöm bátyámnak és családjának a könyvet.

Szeretem, hogy egyre több olvasni szerető ismerőst találok. Az egyik híresen könyvimádótól kaptam kölcsön a Tisztogatást. Bár hozzá kell tennem, hogy annak idején az én ajánlásomra vette meg, ugyanis nagyon jó kritikákat olvastam akkoriban a műről, és azóta is csak dícsérik.

"1992 egyik reggelén az észt Aliide Truu egy ismeretlen csapzott fiatal lányt talál a kertjében - ezzel a jelenettel kezdődik a regény. Az asszony szigorú, szikár és mániákusan paranoiás. A lány gyűrött, valami titka van és gyanús észt szókincse. A két nő nem beszél sokat, filmszerű flashbackekből derül ki lassanként, kik ők, miért vannak ott, mit tettek."
 

Jogos volt a könyv dícsérete, bár korántsem volt rám akkora hatással, mint vártam volna.

Oksanen történetvezetése nagyon tetszett. A folyamatos tér, és időváltások már az elején sejtetik, hogy valahogy, valahol össze fog érni az először egymástól teljesen eltérő események halmaza. A két nő élete, mégha két generáció is választja el őket, felemelő végkifejletben olvad eggyé. A történelmi háttér is nagyon találó, kevés könyvet olvastam még a keleti blokk országaiban élő vidéki emberek megpróbáltatásairól, nem beszélve a rendszerváltásokat követő nőkkel szembeni visszaélésekről.

Így el is jutottam ahhoz, amit talán az írónő a legérzékenyebben tudott visszaadni az oldalakon: a nőkkel szembeni erőszak természetét, amely kortól, politikai berendezkedéstől független. Csak a módszerek változnak. A szereplők lélekrajza tökéletesen kézzelfoghatóvá válik, a hatás nem marad el.

Ami nekem annyira nem tetszett, hogy bizonyos táj, és emlékfoszlány leírásoknál sokszor erőltetetten szépirodalminak hatott. Ez így furcsán hangozhat, de számomra sokszor gyengítette a realitást, a fizikai eseményeket. Több helyen olvastam, hogy pont emiatt a kettősség miatt annyira jó könyv, ettől függetlenül én kihagytam volna sok hasonlatot, és nem egy rovaros jelenetet.

Férfiközpontú világunkban igenis szükség van a Tisztogatáshoz hasonló könyvekre, nélkülük kevésbé érthető meg a történelem, a szerepek; és a valódi áldozatok sem biztos, hogy békére lelnek.

Sofi Oksanen jól döntött, hogy nem csak egy színművet alkotott a történetből.

Animal Kingdom

-Beteg oroszlán-

  It’s a crazy, fuck’n world. Mondta a beteg oroszlán mieltt megölte őt a hiéna.

   Az Animal kingdom az erdő rendjéről szól. Nincsenek jók, vagy rosszak, mindenki azt teszi, amihez ért. Nem örülünk senkinek. Nem érzünk elégedettséget a végén. Minden úgy van jól, vagy rosszul, ahogy van. 

   Anyja előrelátható vége miatt a kis hiéna egyedül maradt a dzsungelben. Mivel nem tudta hová menjen, hozzácsapódott az oroszlánok falkájához. Az oroszlánmama gondjaiba vette és a többiek is szívesen játszottak vele. Békében éltek volna hát, csak időközben hazajött a bujdosó, beteg oroszlánkirály. Nem értette, mit keres a kis hiéna a falkában, de mivel a többiek már befogadták, nem mutatta ellenszenvét azonnal. De kereste az alkalmat, hogy leszámoljon vele.

   Az erdő rendje tehát felborult. A vadászok követték a beteg, sebzett, bujdosó oroszlán nyomait, és ezen az úton eljutottak a falka barlangjához. Vártak a bejáratnál. Amint kilépett egyikük a barlang száján, elejtették azt. Fogyatkozott a falka. A beteg oroszlánnak ez épp jól jött. Végre ráemelhette nagy, véres mancsát a kis hiénára és azt mondhatta: a te hibád, miattad van minden! A hiéna kitűnik közülük, felhívja a figyelmet rájuk, mivel még fiatal, és esetlen. Ráadásul idehozta a barlangba a hiénalányt is.

  A többiek tudták, hogy a vadászok a sebzett oroszlán nyomait követték csak, és úgy jutottak a barlang elé, mégsem szóltak. A természet már csak ilyen. Lerendezik egymás közt majd, és visszaáll a rend. Hogy ennek mi lesz a vége, az már nem az ő dolguk.

  Persze…ha előre tudnák hány falkatag hullik el közben, vagy sebesül meg, biztos közbeszólnak még az elején. Biztos tesznek valamit. Megakadályozzák a vérengzést. Egészen biztosan. De hát, nem tudhatták. Az erdő pedig… az erdőben így vagy úgy, mégis csak rend marad a végén.

  Azt természetesen nem gondolta a sebzett oroszlán – ösztönösen nem gondolhatta- hogy ez a vég ez majd az ő vége. Hogy egy hiéna legyőzze az oroszlánt, és ő legyen a falkavezér? Ugyan! És, hogy a megmaradt, sérült falkatársak ezt egyenesen így éljék meg?   Mert az életben maradtak bizony jól látják, ezt már valakinek régen meg kellett volna tennie a béke érdekében. A nyugalom érdekében. A rend érdekében.

  De természetesen ez abszurdum! Egy hiéna? Aki még a vadászokkal is összeáll félelmében? De nem ítélhetjük el őt sem. Csak ösztönösen cselekedett. Oda ment mindig ahol nyugodtan alhatott. Ahol enni kapott. Ahol maradt valami döghús.

  És végül, mégiscsak rend lett. Rendetlen rend. Az erdőben az utolsó pisztolylövés után újra csend van. A hiéna újra az oroszlánok barlangjában alhatott, és a megmaradtak tudták, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

  Az Animal kingdom jó film. Megérdemli az elismerést. A történet nem túl nyakatekert, nem is ez viszi a prímet, sokkal inkább az alakítások. A karakterek remekül vannak kidolgozva. Minden hiteles volt. A beharangozások alapján valamiért kicsit több képi naturalizmust vártam volna el, aztán rá kellett jönnöm, hogy ennél meztelenebbek már nem is lehetnének. Viszonylag kevés dialógussal is olyan mélyen látunk bele pucér agyukba, amennyire csak lehet. Minden érthető, minden látható. Ez a nagyszerű színészi munka gyümölcse. Ez a zseniális rendezés érett almája.

  Az emberek is állatok. Talán ennyi konklúziót lehetne levonni. Nem akarnak többet lenyomni a torkunkon. Nem kell eget rengető filmet várni. Ez csak színtiszta, természetes, ösztönös cselekedetek jól fűzött megjelenítése. Az állatvilág ösztönös viselkedése, ami ott van minden emberben. Az ember padig csak annyira állat, amennyire hagyja magán eluralkodni a zsigeri cselekedeteket.

Három érv is szólt amellett, hogy ne várjak Deaver következő regényének beszerzésével. Először is, még friss élmény A koporsótáncos. Másodszor, imádtam Christopher Priest hasonló témájú könyvét. Végül pedig, az Alexandra akciójának következtében 50%-kal olcsóbban juthattam hozzá.

"Lincoln Rhyme, a világ legjobb kriminológusa munkatársával és szeretőjével, Amelia Sachsszel ezúttal egy megállíthatatlannak tűnő gyilkos után nyomoz. Olyan rafinált gyilkost keresnek, akinek mindig akad egy újabb borzalmas trükk a tarsolyában.
A Varázsló a nagy Houdini mutatványait másolva iszonyatos gyilkosságokkal próbálja becsapni őket, s minden egyes bűncselekménye során mind ördögibb fordulatokkal rukkol elő.
Egyre nő az áldozatok száma, az óra kíméletlenül ketyeg, és az idő ellenük dolgozik. Rhyme-nak és Sachsnek minden tudásukat össze kell szedniük, hogy megakadályozzanak egy őrült bosszút, amelyről kiderülhet, hogy csupán egy nagyszabású eltüntető mutatványhoz szolgál díszletül.
A tét nem kicsi: vajon képes-e a nyaktól lefelé bénult Lincoln Rhyme a tiszta logika segítségével felülkerekedni a misztikusnak, titokzatosnak ható, de valójában csupán szemfényvesztésen alapuló illúzió világán?"

Ebben a bejegyzésben nagy általánosságokat fogok lejegyezni. Persze ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy Az illuzionista átlagos mű lenne.

Az ehhez hasonló könyvek miatt szeretem annyira a krimi műfaját. Valahogy nem tudok csalódni. Deaver nem akar több, jobb, szebb lenni, mint mások ebben a műfajban. Szimplán kihozza a maximumot. Nem keringünk a bűnözők lelkivilágában, kimarad a moralizálás, politizálás, kritizálás. Egyszerűen csak kapunk egy közel lineáris történetet, amely kellően szimpatikus szereplőivel, izgalmas cselekményével, hétköznapi tőmondatokba szedett párbeszédeivel, és a folyamatos meglepetésekkel könnyedén az olvasni szeretők kedvencévé válik.

Deaver bár a műfajt nem újítja meg, azért én innentől kezdve ha pörgős, valódi nyomozós, és igazán tényleg szórakoztató irodalomra vágyom, bátron nyúlok a szerző további könyveihez.

Amit még mindenképpen szeretnék megemlíteni, az a krimikben sokaknál (és köztük nálam is) elvárt csavar. Imádok könyvön meglepődni, és már az első lapoknál figyelem, hogy mivel próbál elterelni az író. Legdühítőbb olvasmány élményeim közé tartozik, amikor a záráshoz betervezett meglepetést idő előtt kitalálom. Na ezt a hibát Deaver nem hogy nem követte el, hanem egyből fel is állítottam idei "csavarrangsoromat". Osztott első helyen szerepel A koporsótáncos és Az illuzionista. Az előbbi egy, de annál nagyobb, az utóbbi több kisebb meglepetéssel szolgál.

Többet ér talán minden zárómondatnál az, hogy hamarosan kezdem Lincoln Rhyme és Amelia Sachs következő közös rejtélyét.