Olvastam már könyvet, ami nyíltan realisztikusnak vallotta magát, mégsem volt köze a való élethez. Volt szerencsém olyan kitalált történethez is, ami szinte átültethető a valóságba. Sokan sokféleképpen képzelik a realizmust és talán a legtöbb író feltett szándéka, hogy átadjon valamit a saját életéből, tapasztalataiból. Nem tudom, hogy Ammaniti a saját könyvét hogyan is írja le, de számomra - habár csak egy napra is - de visszahozta a gyermekkort.

Michele, a 9 éves dél-olasz kisfiú egy nap rémisztő felfedezést tesz. Egy elhagyatott ház pincéjében egy mélyedésben fekvő kisfiút talál. Eleinte próbálja titokban tartani, csak édesapjának akar beszámolni felfedezéséről, de ő elfoglaltságai miatt nem hallgatja meg. Naponta visszajár hozzá, ételt-italt visz neki titokban. Barátjának kezdi érezni, akin segítenie kell. A leláncolt kisfiú azonban nem szökhet meg onnan.

Régóta nem volt ilyen őszinte olvasmányélményem. Az előző bejegyzésemben pont említettem, hogy ilyenkor nyáron milyen könyvet is kell, szeretek olvasni. Az Én nem félek fullasztó olasz melege az udvarunkra,  a közelembe helyezte a cselekményt. Utoljára ilyet Doris Lessing A fű dalol című regényénél éreztem.

A történet bár nem bonyolult, az esetenkénti narráció (a kisfiú mesél 20 évvel később) és maga az egész mű úgy ahogy van tökéletes. Sok mindenre nem emlékszem 9 éves koromból, de valahogy a zsigereimben éreztem, hogy a hasonló traumákat, örömöt, várakozást csak így lehet megélni. Ammaniti pedig ezt könnyedén papírra vetette. Ott játszottam én is srácokkal, sorsot húzva büntetésért. Vártam a szüleimet, az ebédet, a lefekvést. Ezt az érzést csak köszönni tudom.

Van az a bizonyos fordulópont, amikor felbukkan az ismeretlen gyermek. Michele-nek felnőtt módjára kell viselkednie, ha nem akarja, hogy baj legyen tetteiből. Ő természetesen gyermekként áll az eseményekhez. A felnőttek miatt azonban idejekorán neki is fel kell nőnie, és ezzel elveszíti gyermekkorát. Na ez az a pont, ami sokkolja az olvasót.

Tragikus, drámai, szívszorító, és mégis csodálatos az a hangulat, a párbeszédek, a korrajz, a szegénység és minden más amit az író ábrázolni akart. A könyv végi katarzis pedig bizonyítja, hogy vannak, akik nem félnek, akiknek nem szabad félniük, és vannak azok a felnőtt emberek, akiknek egész hátralévő életükben félniük kellene.

Niccoló Ammaniti, ahogy a bekezdésben is említettem, visszahozta a gyermekkor legszebb részeit. Az olvasottak után valóban szerencsésnek tartom magam, és boldog szívvel gondolok vissza az elmúlt és félelmek nélküli közelmúltra.