Az írónő könyve számomra olyan, amelynek nem érdemes elolvasni a történetét. Nem kell kritikákat, véleményeket keresni róla. Nem érdemes mások élményeire hagyatkozni. Ez egy személyes regény. Egy szomorú kórkép.

Elina Hirvonen egy egyre inkább megszokott élethelyzetet mutat be. Elrontott gyerekkor, és annak beláthatatlan következményei. A témából következhetne, de a regény mindenfajta giccset, túlzott drámaiságot nélkülöz, inkább valóságos életképeket, érzéseket, szagokat, hangokat látunk.

Tömör 160 oldalban egyfajta iránymutatást kaptam. Segítséget a jövőhöz. Sokan értetlenül kérdezik, miért is szeretem ez ilyen fajta irodalmat, és hogy nincs-e így is elég rossz a világban; de a válaszom most is, és mindig is az lesz, hogy az ehhez hasonló regények igenis erősebbé, felkészültebbé teszik az embert. Az átlag felnőtt képes homokba dugni a fejét, azt képzelve, hogy vele ez úgysem történhet meg, az ő gyereke más lesz, és ő a legjobb szülő, aki mindent megtesz. Mi történik, ha mégsem így alakul, és akaratlanul amit ő a legjobbnak hisz, az a gyerekének maga a pokol? Ebben az esetben sok szülő értetlenül fog állni, nemhogy megoldást tudjon találni. Pedig megoldást kell találni!

Számomra fontos vonulat a könyvben Anna és Ian kapcsolata. Ők többek annál, mint egy szerelmes pár, ők valódi lelki társak, akik az életüket, és boldogságukat csak egymásnak köszönhetik. Elválaszthatatlanok. Mindkettejük személyes tragédiája eggyé kovácsolta őket. Az olvasó bízik benne, hogy a szülők hibáit ők ki tudják javítani, és egy generációval később, már minden élhető, jó esetben boldog lesz.

A könyv címe előtt értetlenül álltam, de haladva a sorokon rádöbbentem, hogy tökéletesen illik a leírtakhoz, és a valódi tragédia benne van ebben az óhajban. Ha valakit igazán szeretünk, és boldog emlékek kötnek hozzá, folyamatosan reménykedünk, hogy ő is ugyanazokra a felhőtlen percekre emlékezzen. Ha valaki hisz ebben, akkor pozitív jövője lesz, ha nem, elveszett, magányos lélek marad....

Ezúton köszönöm bátyámnak és családjának a könyvet.