Az író újra egy olyan témát kedveltetett meg velem, ami eddig nagyon távol állt tőlem. Az indián mítoszok és történetek felé teljes érdektelenséget mutatok, azonban van valami, amivel Moore már jó ideje a nekem nem tetsző dolgokat is fogyaszthatóvá, mi több szerethetővé teszi. Ez a valami pedig a szerző őrült humora.

Bár korai műről beszélünk, a Prérifarkas blues nekem sok szempontból jobban tetszett, mint a későbbi regények. A nem túl terjedelmes oldaszámon kevesebb szereplőt mozgat, ezáltal ők jobban kiteljesedhetnek; a történt sem egyszerre három-négy szálon fut, így könnyebben nyomon követhetőek az események. A nevetési faktor nekem ugyan olyan magas szinten van, mint mondjuk a Mocskos melóban, ugyanakkor az tény, hogy az igazán idézhető, szakadva röhögős poénokat arra, és a Biff evangéliumára hagyta.

Prérifarkas, az indián istenség minden cselekedete és megszólalása engem annyira "kicsinált", mint Ráziel angyal a Biffben. Sajnos Sam, a főszereplő már inkább sablonos, Calliope pedig szabályosan idegesített. A lassan már megszokott cameok pedig újfent mosolygásra késztetik a Moore regények ismerőit és kedvelőit.

Még mindig azt állítom, hogy akinek nincs humora, az ne olvassa Christopher Moore-t.! :)