A családom jó barátjával mindig megbeszéljük az éppen aktuális olvasmányainkat, bátran ajánlunk egymásnak, és persze amikor különböző alkalmakkor ajándékozunk, nem meglepő, hogy egyből a könyvekhez nyúlunk. Így kaptam meg tőle Carver Katedrálisát.

A fülszövegben szereplő "mocskos realizmus" irányzat képviselőjeként már éreztem, hogy az eddigi olvasmányaimtól eltérő világot tár elém a szerző. Belekezdve a rövidebb-hosszabb novellákba ez az érzés csak erősödött bennem, eleinte nem is sejtve, mennyire elevenembe fog találni ez a fajta irodalom.

A kötetben szereplő novellák mindegyike az átlagemberek poklát és lelki sivárságát  egy-egy esemény körül mutatja be, szenvtelenül, a minimalizmus legszebb eszközeivel. A történetek témái sajnos annyira hétköznapiak, legyen szó válásról, szülő-gyermek viszonyról, állástalanságról, előítéletekről, önpusztításról, kilátástalanságról, hogy az olvasó ha nem is saját magában, de a környezetében biztosan talál a leírtakra példát. Vannak az életben olyan problémák, élethelyzetek, amelyek nem ismernek földrészeket, határokat, kultúrákat, anyagiakat...

Az én személyes kedvenceim A fülke az Ég a házad ideki, a Láz és A kantár című novellák. A fülkében egy apa akarja meglátogatni a hosszú évek óta nem látott fiát, azonban egy váratlan esemény mindenről megváltoztatja véleményét. Az Ég a házad idekiben a feleség elhagyni készül a férjét, aki értetlenül áll a múltjuk és a jelenük előtt. A Láz egy olyan magára maradt apa megpróbáltatásait mutatja be, aki képtelen elszakadni a megtörténttől, az elmúlttól. A kantár című novella záró bekezdése pedig az egyik legnagyobb és legborzasztóbb igazság, amit valaha olvastam.

Raymond Carver olyan érzéseket, gondolatokat, kínokat tud akár képileg is ábrázolni, amiket a legtöbb ember meg sem tud fogalmazni, még csak gondolatban sem.

Remélem a családi jó baráttal sokáig megmarad a könyvek iránti rajongásunk, és hasonló értékes művekkel gazdagítjuk egymást.