Hosszú idő óta tervezek olvasni az írótól, azonban a végső lökést egy kedves olvasóm adta meg, aki konkrétan a Marsbéli krónikákra hívta fel a figyelmem. Talán ha nincs ez az ajánlás, még sokáig halogattam volna, főként addig, amég a Fahrenheit 451 nem kerül újra kiadásra.

"Az emberiség a pusztulás szélén álló világát elhagyva a Marsra költözik. Az új kezdet reménye hívja, csakhogy ő magával hozza a régi félelmeit és vágyait is. Azonban a különös, új világ az ősi, kihalófélben lévő marslakókkal és a hatalmas, vörös-arany sivatagokkal teljesen megbabonázza, beleszivárog az álmaiba, és örökre megváltoztatja."

Igazándiból nem voltak elvárásaim a könyvvel szemben, azt sem tudtam, mire számíthatok, mit fogok esetlegesen kapni. Az ajánló révén azonban nyugodt szívvel álltam neki, ugyanis azt az információmorzsát kaptam, hogy bizony a felszínen scifi, a mélyebb tartalam azonban időtálló és emberi.

A cím árulkodó, de pont nem a Mars miatt, hanem, hogy bizony tényleg krónikát olvas az ember. Rövid, velős történeteket kolonizációról, reményről, magányról és igen, az emberi társadalomba való hitről. Szégyenlem, de szeretem azokat a könyveket, ahol az emberiség, mint faj leáldozóban van, természetesen önhibájából. Bradbury nem mond ilyen értékítéletet. Sőt, a legtöbb novellaszerűség pontosan az emberi természet pozitívumait mutatja be. Olyan értékekről ír, amelyek megtalálásához a Marsra kell mennünk. Vágyódás és tevés egy jobb élet okán, a Föld bolygó tisztelete, szeretteink hiányának érzete, akarása egy jobb, élhetőbb politikai, kulturális világnak. Az író mindezt gyönyörű nyelvezettel fogalmazza meg. A lapokból áradó melankólia, depresszió, elidegenedés tökéletesen mutatja be, milyen lehet eltávolodni a Földtől és önmagunktól.

Az előbb említett emberi pozitívumokat én ki akartam olvasni a könyvből, de nem hallgatom el, hogy bizony, bár nem ítél a szerző, érezhetővé teszi, hogy a Földtől való eltávolodás bizony nem elégséges a változáshoz. A hódítás, leigázás, az ismeretlen kultúrák lenézése, megismerésének elutasítása úgy tűnik, örök lenyomata az emberi fajnak.

Nagyon tetszett, hogy a Marsbéliek fegyverének nem puskákat, késeket, bombákat adott a szerző, hanem az emlékeinket. Aki olvasta tudja, hogy mennyire igaz, és érthető lefegyverzési mód ez. Nekem talán pont ez a rész tetszett a legjobban, amikor is szeretteik társaságában nyugodt szívvel minden ember álomra hunyja a szemét (A harmadik expedíció).

Konklúzióként én nem akarok a Marsra költözni. Nem akarok új bolygókat meghódítani, és reprodukálni bolygónkat és kultúránkat. Nekünk ez a kicsi, Föld nevezetű játszótér jutott, ahol ha nem tudunk megfelelően jó életkörülményeket teremteni magunknak, máshol sem sikerülne. Ha belehalunk itthon, magunk miatt tesszük.

Ray Bradbury több mint 60 éve íródott műve örök igazságokat fogalmaz meg, lenyűgöz, magába zár, új ablakokat nyit gondolatainkban. Talán ezt éreznénk a Marson is. Talán nem.

Köszönöm az ajánlást!