Régóta van a fejemben egy bizonyos kategória, amit talán úgy lehetne a legjobban körülírni, hogy  a benne szereplő könyvek - legyen szó klasszikus, vagy modern regényről - váratnak a tökéletes pillanatra. Olyan könyvekről beszélek, amelyekről az egyszerű, olvasni szerető ember tudja, hogy hatással lesz rá, és méltán szerepel a mű sokak kedvenceként a könyvespolcokon. Egészen addig várnak ezek a lapok, amég meg nem érzik, hogy nekik most küldetésük van. Igen, ezek a könyvek rátalálnak az emberre, lelkük van, saját akaratuk. Tudják, mikor kell az olvasóra találni. Nekünk pedig csak az a dolgunk, hogy engedjünk a csodának.

"A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez."

Miután a könyv rámtalált, rögtön az elevenembe is vágott. Na de ne ilyen gyorsan.

Bevallom, az első közel 100-150 oldalon még nem tudott magával rántani a történet. Lassan hömpölygő, sok kitekintést tartalmazó bekezdések követték egymást. Ennek ellenére volt valami, valaki, aki már az első oldalaktól kezdve nagyon tetszett. Ez a valami pedig a narrátor, a Főnök stílusa, szókészlete. A következő elem, ami kezdte a bennem épülő piramist összeállítani, a párbeszédek voltak. Az ápoltak egymás közötti diskurzusai egyszerre voltak viccesek, ütősek, találóak, és egészségesek. Ez az utolsó kitétel azért is fontos, mert McMurphy felbukkanásától kezdve én már nem beteg embereket láttam magam előtt.

Van a könyvben egy pont, ahol nemcsak az ápoltak érzik, hogy valami megváltozott, hanem az olvasó is, önmagában. A lázadó, a szabályokat megszegő, simlis McMurphy életet lehel sorstársaiba, és ezzel maga ellen fordítja a rendszert. Mondhatnánk azt, hogy dacos kisgyerekként, szabályok nélkül harcol az ellen a rend ellen, amely ő, és a hozzá hasonló betegekért lett felállítva. Ez azonban hazugság, az Üzem ugyanis rossz, a szabályok embertelenek, a módszer hibás. Ez ellen lázadni kell.

Túllépve a lapokon, a Főnéni - aki az egész intézet motorja - számomra egyet jelent elnyomó, eltorzult, valóban beteg  társadalmunkkal. A probléma az, hogy a valódi roncsok, az elvtelen, gonosz emberek az intézet falain kívül vannak. Aki nem áll be a sorba, általános értékrendünk alapján kapásból olyan, aki gyógyításra szorul. A téma messzire vezet, ugyanis ki tudná megállapítani, hol a határ az őrültség és az egyszerű másság között.?! Sajnos azok, akik arra vetemednek, hogy igenis kategórikusan tudják erre a választ, könnyen lehetnek ápolók, akiknek pontosan velük szemben kellene ülni....

A Száll a kakukk fészkére egy olyan piramis, amelynek csúcsán a megváltás van. Olyan szintű katarzis, ami az odavezető kis lépcsőkben ugyan benne érződik, de az ember bízik benne, hogy talán mást lát fentről és más lesz az út vége.

Köszönöm Ken Kesey-nek, hogy rámtalált.