Ha egy könyv elmondhatja magáról, hogy egy bizonyos nemzedék él-hal érte, az bizony nagy szó. Érdeklődő emberként bele akartam látni ebbe a tőlünk oly távoli világba, érzésbe, felfogásmódba. Az út végén meglepő dolgokat találtam. Magamban.
"A legenda szerint, melyet főként Allen Ginsberg terjesztett, Kerouac 1951 áprilisában három hét alatt, kábítószertől felpörögve írta az Úton eredeti változatát, egyetlen, a végtelen utat jelképező papírtekercsre, bekezdések és központozás nélkül.
A legenda egy része igaz, egy része túlzás. Mint ahogy Allen Ginsberg megjósolta ("valamikor, majd ha mindenki meghal, az eredeti őrült könyv is meg fog jelenni"). 2007-ben végre megjelent ez az ős-Úton."
Mikor letettem a könyvet, azt mondtam, hogy ennél rosszabbat idén még nem olvastam. Az elejétől a végéig szenvedtem, bajlódtam a lapokkal, amelyek egyszerűen nem akartak fogyni. Most is azt gondolom, hogy esélytelen, hogy valaha is újraolvasom. Bevallom, utáltam. Amint visszaraktam a polcra, elkezdett bennem motoszkálni valami, valami megfoghatatlan. Elkezdtem rokonszenvezni Jack-kel és Neal-lel. Főként Neal-lel. Talán beteg vagyok. Talán csak megtaláltam benne a magam kis mondanivalóját.
A történet nagy vonalakban annyi, hogy van pár fiatal, akik keresztül kasul átutazzák az USA-t, közben mindenhol szól a jazz és a bebop, a lányok kapatósak, az alkohol ömlik, a háttér pedig a benzedrin és a fű. A lényeg úgyis az, hogy úton legyenek.
Egy irodalomszakos biztos a 10 ujját megnyalja Kerouac stílusától, egy magamfajta egyszerű halandónak azonban csak az utánérzés, a beleképzelés marad. Az Úton esetében én meg is elégszem ennyivel.
Nagyon sok arc bukkan fel, rengeteg statiszta, de csak Kerouac-ot és Neal-t tekinthetjük "főszereplőnek". Kerouac-ról több olyan jelzőt is olvastam, hogy seggnyaló, Neal kutyája. Neal pedig a fertő, a valódi felelőtlen gazember, aki mindenkit csak kihasznál céljai érdekében. Ez egy érdekes pont, ugyanis ha valamit nem találtam a könyvben, azok a célok. A szereplők vannak, léteznek, de csak úgy, a békét és a boldogságot keresve. Ezek elérése sem tűnik azonban céljuknak, ugyanis a folyamatos változást óhajtó szenvedély mindent felülír.
Nem akarnak megállapodni, beállni a sorba, karriert építeni, sok pénzt keresni, naponta tisztálkodni, háborúzni.... Ők beérik a bérelt autóval, a stoppal, a rongyos farmerrel, az olcsó whiskyvel, az ismeretlen tájak és zenék szépségével. Biztos, hogy velük van a probléma?
Nagyon tetszik, hogy az Úton szereplői kíváncsiak hazájukra, szeretik, és nem tudnak nélküle élni. Erre a legjobb példa a Mexikóba való kiruccanás. Mexikóról jut eszembe: ez már a könyv utolsó részében szerepel, és ekkor vettem csak a fáradtságot, és az összes települést megnéztem ahol megszálltak, ami mellett elmentek, vagy csak említést tettek. Akit érdekel a könyv, az szerintem így olvassa, időt és internet hozzáférést nem kímélve. Élmény lesz.
Összességében tehát gyűlöltem végigolvasni, de szeretem az érzést, hogy bizony túl vagyok rajta Könyv fanatikusok úgyis olvasták, vagy olvassák, a többiek meg eldöntik. A lényeg, hogy tényleg le kell szarni a konvenciókat, szimplán boldognak, elégedettnek, és folyamatosan mozgásban kell lenni. Nem cserépnövények vagyunk.
