Lassan jó pár hete, hogy végeztem a könyvvel, azonban sem időm, sem energiám nem volt eddig, hogy összeszedjem a gondolataimat róla. Szerencsére nem nagyon kezdtem bele másba, így még mindig tisztán élnek bennem Amir szavai.

"Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette."

"Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet."

Valamilyen szinten ugyanolyan szélsőséges nézeteket vallok, mint a könyv első negyedében Amir, és könyve szereplői. Személy szerint szélsőségesen elhatárolódom az iszlám, a keresztény, a zsidó és mindenféle más fundamentalizmustól. A könyv legerősebb része pont az első negyede, ez idő alatt töltötte be a nekem szánt szerepét, hogy valahogyan megmagyarázza, hogyan is válik egy normális emberből egy fanatikus kretén.

Annak idején pont azért olvastam el Updike-tól A terroristát, hogy belelássak a vallási fanatikusok gondolat és érzelemvilágába. Mi is játszódik le egy ember fejében, mikor az elvont hit, és dogmatika hatására fizikai erőszakot alkalmaz? Mi motiválja őket, mi az a mozgatórugó, hogyan alakul ki, és hogyan gondolhatja valaki teljesen természetesnek, hogy a hitetlenek meg kell büntetni? Amir sok kérdésemre megadta a választ, azonban - akárcsak Updike - Ő is csak szimpla lenézést tudott kiváltani belőlem. Hiába, soha nem fogom én ezeket a dolgokat valójában megérteni.

Nagyon tetszett a könyv stílusa, könnyen olvasható, valódi blogszerű, persze az igényesebb író vénával ellátottak minőségében. Földhözragadt, hitetlen énem bár nehezen értette a szerelem tárgyaként az iszlámot, azonban talán ez a legjobb hasonlat. Az érzés nem tűr ellentmondást, és csak a szakítás gyógyíthat ki. Amir a szerencsések közé tartozik, akik időben otthagyták a rossz kapcsolatukat, belevágva egy addig ismeretlen, de békés, és valódi jövőbe.

Nem állítom, hogy a könyv felétől kezdődő hitfilozófiai, racionalista, empirikus gondolatmenetekkel tökéletesen egyetértek, azonban bármi, ami csak kicsit is hátat fordít ennek a bigott baromságnak, már félsiker. Amirt nyugodt szívvel tartom gyógyult függőnek, akinek mondanivalóját a világ összes fanatikusának olvasni kellene. Ezáltal vissza is térek az alapproblémámhoz, hogy ugyanis ez is egy olyan könyv, amit pont azok nem olvasnak, akiknek vénásan kellene adagolniuk.

Örömmel olvastam, hogy mekkora erő is lakozik az arab világon belül a blogolásban. Nem árulok el nagy titkot, az itthon megjelent közéleti-blogszerű publicisztikákat sokkal többre tartom a tényhíreknél. Ennél már csak a bejegyzések alatti kommenteket szeretem bújni. Persze nálunk ennek sincs kultúrája, mint sok minden másnak, azonban egyszer talán építő jellegű vitákat lehet majd olvasni.

Az Én és az iszlám egy látlelet korunk vallási fanatikusairól, akik fejébe talán csak saját maguk látnak bele. Szomorú kórképe ez a könyv modern világunk legtöbb bajának, de tökéletes példája annak, hogy van remény. Elég karcsú, és sokszor csak a szerencsén múló, de van.

A példányt köszönöm az Atlantic Press Kiadónak!