Az iskolai lövöldözések témakörében eddig nekem Jodi Picoult Tizenkilenc perc című regénye volt az etalon. Miután lassan két napja letettem Shriver könyvét állítom, hogy a Picoult által leírtak csak a felszín kapargatása, egy leegyszerűsített eset feldolgozása, ahol azért könnyen ki mertem jelenteni, hogy ki miért felelős, ki, hol, mit rontott el. Kevin esetében bizonytalan vagyok.

Kevin Khatchadourian két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt iskolájában megöli hét iskolatársát, egy tanárát, és egy menzai alkalmazottat. Két évvel az események után Eva, -Kevin anyja- levelek formájában írja le gondolatait családról, házasságról, karrierről, szülőségről, és a tragikus végkifejlettről férjének, Franklinnek.

Szokásomtól eltérően azzal kezdeném, ami nem tetszett. Az első közel 70 oldalon szinte unatkoztam, ami talán férfiúi egomnak köszönhető, ugyanis valahogy a házasok -és főleg Eva- megismerkedésének, karrierjük alakulása-kibontakozása, jellemük ábrázolása túl vontatottnak tűnt. Utólag ezekről az oldalakról is csak azt tudom írni, hogy így teljes a történet; valójában csak a szülőket megismerve tudjuk Kevint magyarázni, vagy pontosan, hogy nem...

Elérve Kevin megszületésének időpontját olyan kellemetlen érzés fogott el, hogy szinte nem akartam folytatni a regényt. Innentől kezdve Eva kendőzetlenül, olyan mérvű nyers őszinteséggel ír le minden érzést, hogy az átlag emberek ezekre még gondolni sem mernének, főleg nem tulajdon gyermekükkel szemben. A történet számomra annyira felfoghatatlan, ok-okozati összefüggések nélküli, hogy bizony el kellett jó mélyre helyeznem minden nemű racionalitásomat. Kevin ugyanis megszületésétől kezdve mindenhogy, csak nem normálisan viselkedett. A Picoult párhuzam azért sem jó Shriver regénye mellett, mert Kevin nem az a tipikus iskolában bántalamazott, tróger szülők gyermeke. Tetteire nincs markáns válasz, hogy ezért, vagy azért cselekedte.

Eva számomra hibát követett el akkor, amikor addigi változatos, utazásokkal és exhibicionizmussal teli életét feladta, csak hogy gyermeket várjon, amit persze nem is várt eléggé. Ezen a ponton az ő felelősségét nem is firtatom, az oldalakról kiderül, hogy miért nem. Franklin, az apa egy valódi balek, a maga jólelkűségűvel, mindent a gyermekemért felfogásával, aki talán túlzott szemellenzőssége miatt nem érezte, hogy valami baj van. Kevint 400 oldalon keresztül szociopatának gondoltam. Utánaolvasva ennek a kórképnek szinte mindennek megfelel, és valahogy semminek sem.

A Beszélnünk kell Kevinről nagyon megterhelő mű, legyen az olvasó anya, apa, Kevin korabeli fiatal, bárki. Tökéletessége számomra abban rejlik, hogy nincsenek válaszok szinte semmire, csak az örök kérdés, ami a könyvet végigkíséri:

Miért?  

Vannak esetek, amik nem tipizálhatóak, nincs rájuk válasz. A legborzasztóbb, hogy így elkerülni, megelőzni sem lehet őket, csak beletörődni. Az utolsó oldalak olvasásakor borsódzott a hátam, szinte lehűltem, de emellett valahol mégiscsak megértettem sok mindent a szülő-gyermek viszonyról.

Kötelező alapmű.