"Lelke van itt minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz. Ott él bennük az írójuk lelke, és mindenkié, aki valaha is olvasta, élt, vagy álmodott velük."

READING IS SEXY

READING IS SEXY

Márai Sándor - Szabadulás

2010. augusztus 08. - Makranczos

Alapvetően szeretem a regényeit, így egy percig nem tartottam attól, hogy csalódni fogok. A Szabadulásnak már maga a címe is nagyon tetszetős számomra, és kiváncsi voltam Márai prezentálásában mit is jelenthet.

1944-45 telén Budapest ostromakor több ezernyi lélek bújkál a bombák, a nácik, a nyilasok elől. Abban a tudatban, hogy valami jobb, valami más, valami szabadabb következhet csak. Sós Erzsébetnek sikerül apját elbújtatnia a katonák elől, ő maga pedig hamis személyazonossággal próbálja átvészelni a háború vészterhes időszakát. Több száz emberrel egy alagsorban megbújva felmerül a kérdés: Van-e szabadulás?

Nem véletlenül állnak hozzám olyan közel Márai írásai. Nem tudok betelni a gondolkodásmódjával, józan ítélőképességével. Kerül mindenfajta idealizmust, inkább csak nemesen egyszerű szkepsziseket fogalmaz meg. Nem tör pálcát igazándiból senki felett. Az emberi érzéseket olyan mélyen, mégsem hivalkodóan jeleníti meg, legyen szó szeretetről, hitről, és jelen esetben szabadulásról. Márai sok esetben nem ad válaszokat, inkább jó filozófushoz méltóan kérdez. Olvasás közben az járt a fejemben, hogy előbb volt meg a téma, mint maga a háború, mint a megtörtént háttér. Ami pedig egy tökéletes háttér. Reménykedhetünk-e az ismeretlenben (oroszok)? Háború után hogyan lehetséges felszabadúlni szinte állattá degredálódott társadalmunkban? Mit is jelent a felszabadulás? Lehetséges-e?

Márai rövid regénye tökéletes tablója a bombázott Budapestnek, az emberi háborúfelfogásoknak és a remény fogalmának. Minden benne van a könyvben, ami miatt feltétel nélkül szeretni, tisztelni lehet Márai Sándort, aki számomra jó ideje a hazai kortárs irodalom nagyja. Ez a megjegyzés a Szabadulás elolvasása után csak nőtt bennem.

 

 

John Steinbeck - Egerek és emberek

A Moly-on bukkantam Steinbeck regényére, melynek meglepő címe csak nem hagyott nyugodni, és meg akartam tudni, mit is rejthet ez a meglepő párhuzam egerek és emberek között.

George eszes, alacsony, Lennie pedig egy valódi óriás, aki nehézfejű, gyermeteglelkű. A két barátnak van egy közös álma, méghozzá egy saját farm, önmaguk ellátása. Ennek érdekében Kalifornia kietlen síkságán új munkahelyükre sietnek, ahol pénzt, és ennek köszönhetően új életet remélnek. George-nak minden percben észnél kell lennie, hogy nehogy Lennie együgyüsége eltiporja közös terveiket.

A maga 100 oldalas terjedelméhez képest meglepően sokrétű, és sokatmondó. Más könyvek talán 1000 oldalon sem szólnak ennyi emberi érzésről. Talán a mű legfőbb motívuma a barátság, és a remény. Barátság olyan időkben, amikor mindenki csak magára számíthat, egyedül talán többre képes. Remény pedig ott, és úgy, hogy racionálisan átgondolva nincs is. Két rész van a könyvben, ami számomra a legszomorúbb, mégpedig Candy és az öreg kutyája, valamint a meglepő, tragikus végkifejlet. Ha valaki olvassa, talán még párhuzamot is talál a két esemény között.

Magányos, elnyomott emberek, kiüresedett táj és érzelmek, megragadó álmok, és elszalasztott esélyek története az Egerek és emberek.

 

 

 

Stieg Larsson - A kártyavár összedől

Nem haboztam sokáig a trilógia befejező részének beszerzésével és elolvasásával. Hogy összességében milyen érzéseim vannak?

Lisbeth Salander súlyos sérülésekkel az intenzív osztályon fekszik. Bár még kétséges, hogy életben marad, egy titkos társaság már lecsapni készül rá, a múltjára, és a titkaira. A szervezet a svéd közhatalom legmagasabb szintjéig hatol, onnan verbuvál tagokat. Céljaik eléréséhez minden eszközt megragadnak. Lisbeth barátja, Mikael Blomkvist a legújabb Millennium cikk kapcsán szintén a lehetséges áldozatok közt lehet. Közhivatalnokok, kormánytagok, rendőrök, újságírók fognak össze az ismeretlen agresszorok ellen.

Szomorú vagyok, hogy vége lett.  Amennyire ellenségesen álltam neki Stieg Larsson főművéhez, annyira hozzám nőtt. A zárórész miden várakozásnak eleget tesz. Izgalmas, kellően sokrétű, gondolkodtató, megragadó. Ha létezne, biztos előfizetője lennék a Millennium újságnak. A házamat a Milton Security-vel védetném. Szívesen értenék Lisbeth-hez hasonlóan a számítógépekhez, a memóriájáról nem is beszélve. Megnézném élőben Erika Bergert és Monica Figuerola-t:)

Amivel nem vagyok elégedett, az a történet vége. Nem, az nem zavar, hogy happy end, de valahogy nekem még egy fél könyvnyi rész hiányzik. Aztán lehet csak telhetetlen vagyok, és pont azért is nagyszerű a trilógia, mert a  csúcson ér véget.

Aki szereti a krimiket, a csavaros, rendkívüli képzelőerővel megírt történeteket nagy hibát követ el, ha kihagyja Stieg Larsson életének ha jól tudom első, és egyben utolsó trilógiáját. Tényleg szomorú, hogy nem élhette meg könyvei sikerét.

Zárásként igazat kell adnom az első és második rész borítóján található idézetnek:

"Több mint egy regény. Függővé tesz!"

Stieg Larsson - A lány, aki a tűzzel játszik

Ígéretemhez híven beszereztem a Millennium trilógia második részét. Sejtettem, hogy nagyjából mire számíthatok az írótól, de így utólag mást kaptam...

Új tényfeltáró riport kiadására készül a Millennium folyóirat. A téma a prostitúció. Hogyan kerülnek a külföldi lányok Svédországba, kik a futtatóik, kik használják a szolgáltatásaikat? A szexipar az ország minden szféráját áthatja. Rendőrök, politikusok, titkosszolgálatok és megannyi befolyásos ember élete változhat meg a kiadványtól. Egy váratlan, meglepő és brutális gyilkosság hatására Lisbeth Salandernek menekülnie kell a hatóságok, az alvilág, és még ki tudja kik elől. Mikael Blomkvist azonban kételkedik barátja bűnösségében.

Az első részhez hasonlóan most is több szálon fut a cselekmény, még A tetovált lánynal is több szereplőt mozgat az író, meglepő fordulatokban bővelkedik. Ami zavaró volt, hogy az első 200 oldal valahogy lassú, vontatott volt. Azonban amikor beindul a történet, az akció, a nyomozás, az ember egy percig sem bírja letenni. Vagyis nekem nem sikerült.:) Várakozásomnak megfelelően ez a rész tisztán Lisbeth-ről szól, és szinte mindent megtudunk a múltjáról. Jó a régi szereplőket újra olvasni, és részletesebben megismerni őket. A könyv vége viszont meglepő volt számomra. Az első rész, önmagában is megállja helyét, kerek egész a történet, itt viszont más a helyzet. Nincs lezárva, rengeteg elvarratlan szál marad, kicsit talán otrombán az ember képébe vágva, hogy olvasd el bizony a trilógia záró részét is. Tökéletes marketing, csak tényleg aljas. Olyan érzésem van, mint bizonyos sorozatoknál. Várjál szépen holnapig...Kellemetlen. Na de ennyit a fintorgásról, ugyanis ha nem ez lenne, akkor is mennék a harmadik részért. 

Trilógiáról lévén szó, érdemes az első résztől kezdeni az utalások miatt, meg a fentebb említett végkifejlet révén. Összegzésképpen elmondhatom, hogy ma már teljesen megszerettem Stieg Larsson művét, főként a bonyolult, talán hihetetlen, de mégis roppant intelligens története miatt.

 

 

Suzanne Collins - Az éhezők viadala

Újfent nem tudtam ellenállni az egyik hazai könyvesbolt-hálózat akciójának, így 40% kedvezménnyel nem bírtam otthagyni a könyvet. Lehet előtte informálódnom kellett volna még.

A távoli jövőben Észak-Amerika romjain Panem országa áll. A központ a Kapitólium, amelyen kívül 12 körzet van, melyek között lehetetlen az átjárás. A szegénység, és az életfeltételek körzetszámilag romlanak. Az Éhezők Viadalát évenként megrendezik, melyben minden körzetből kisorsolnak egy 12 és 18 év közötti fiút és egy lányt, akiknek később élet-halál harcot kell egymással vívniuk. Katniss Everdeen húgával és anyukájával él a Tizenkettedik Körzetben. Miután 12 éves testvérét kisorsolják, önként vállalkozik helyette a "versenyre". Túl tudja-e élni a legszegényebb kerületből származó lány a megpróbáltatásokat? Ember tud maradni a mészárlások közepette? Tud-e győzni az Éhezők Viadalán?

Ilyen turmixot még sosem láttam, olvastam. Van itt kéremszépen minden. 1984, Szép új világ, Alkonyat, Survivor (reality-show), Rómeó és Júlia, Legyek ura...és még sorolhatnám. Ezáltal stílusilag is meghatározhatatlan. Sci-fi alapokon nyugvó romantikus-akció-fantasy-horror-kaland.

Na de hazudnék, ha kicsit sem tetszett volna. Pörgős, olvastatja magát, még a szereplők is csak-csak elviselhetőek (főleg Haymitch). Ami tényleg jó, az a leírt környezet, és leginkább a háttérsztori. Kellemes, de leginkább unalmas délutáni szórakozásnak kiváló.

Azonban. Rendben hogy stíluskavalkád van benne, de attól még legalább egyik vagy másik műfaj lehetne mélyebb, ütősebb. Sajnos ez kimaradt. A szereplők annyira furcsák, mintha nem is emberek lennének, kivéve a már említett piás Haymitchet, ő legalább vicces. A legnagyobb baja, hogy érződik, hogy tinilányoknak írták. Egy káromkodás, egy durvább jelenet, egy vérengzés részletes leírása, semmi. Tiszta Alkonyat és MTV feelingje van. Ha valahol az ember életére törnek nem lehet annyival elintézni, hogy jaj, meghalt szegény, és már viszik is a testét repülővel, így már csak 10-en vagyunk. Egyszerűen így nem lehet komolyan venni.

Nem valószínű, hogy a trilógia többi részét elolvasom, maximum, ha csak arról szólnak, hogy bemutatják mondjuk Panem politikai összetételét, esetleg a körzeteket részletezi. Bár attól félek ennél többről fognak mesélni.

Nem véletlen, hogy a borító hátulján egy Stephenie Meyer vélemény van. Tényleg jobban utána kell néznem a kipécézett könyveknek..

 

 

Paolo Giordano - A prímszámok magánya

Pár hónapja egy blogban olvastam róla, és már a cím is felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, hogy bizonyos érzéseket fog bennem táplálni, amikre az ember nem feltétlenül vágyik nyáron, melegben. De utólag úgy gondolom, hogy a legjobbkor olvastam.

A történet Alice és Mattia életét kíséri végig. Mindkettejük gyerekkorában szörnyű dolog történt, ugyanis Alice egy síbaleset következtében jobb lábára lesántul, Mattia pedig fogyatékos ikertestvérét "veszíti" el. Egy iskolaváltást követően kapcsolódik össze kettejük élete, melyből már az elejétől kezdve látni lehet, hogy ők a matematikában  az ikerprímeknek nevezett számok, akik közé egy nem prímszám mindig befurakodik, és talán soha nem lesznek egymás mellett.

Egy 27 éves fizikus doktorandusz hogy tud ilyen mély, depresszív gondolatokat és történéseket papírra vetni? Mi történhetett vele gyerekkorában? Ennyire jó ismerője lehet az emberi magánynak? Vagy csak szimplán jó érzéke van az íráshoz? Végig ezek a kérdések jártak a fejemben.

A történések párhuzamosan zajlanak a két szereplő között . Ez a szerkesztési mód talán Jodi Picoult-ra emlékeztetett, és már ott is magával ragadott. Az eseményeket tekintve vétek lenne bármit is írni, ugyanis felérne egy fejbekólintással. A múlt, a kiközösítettség, az egyedüllét, és a magány enciklopédiája mindez. Olyan feszültséggel van minden érzés, párbeszéd bemutatva, hogy az ember szabályszerűen egyedülivé válik. Olyan minden mindegy érzés fogja el. Átérzi, sőt megérti a szereplőket.

Lehetne hibáztatni Mattiat és Alicet, hogy önnön hibájukból lettek egyedül, és hogy meg sem próbálnak ezen változtatni, de ők, mint sokan mások talán olyanok, akik még párkapcsolatban, társaságban, családban is örökké magányosak lesznek, és inkább egyedül maradnának.

Paolo Giordano könyve nem sajnálatra próbál ösztökélni, hanem megértésre. Megérteni, hogy vannak dolgok az életben, melyeket szinte nem tudunk befolyásolni. Ez lehet egy gyerekkori trauma, vagy bármi más. Nem kell fetétlenül befolyással lennünk a másik emberre, elég ha csak tudjuk, hogy létezik, ott van valahol a világban.

Büszke lennék magamra, ha 27 évesen hasonló színvonalú könyvet tennék le az asztalra.

 

Daniel Silva - A Moszad ügynöke

Anyukám ingyen (valami kedvezmény miatt) hozta el nekem Daniel Silva regényét. Bevallom, nem akartam volna elolvasni. Végülis más könyv híján kinyitottam A Moszad ügynökét. Jelenleg meg vagyok lepődve...

Gabriel Allon izraeli kémnek, titkosügynöknek, bérgyilkosnak és szabadidejében restaurátornak Amszterdamba kell utaznia, egy holland kém rejtélyes meggyilkolásának okán. Felgöngyölítve a szálakat egy végzetes terrortámadás előkészületeire bukkan Londonban, ahol nemsokkal később elrabolják az amerikai nagykövet lányát. Az izraeli ügynöknek vallási fanatikusok által, ártatlan emberek százainak halálát okozó terrotámadásokat, egy nő kivégzését, és saját életét is kockára kell tennie, hogy megállítsa az országokon és földrészeken is átívelni készülő intifádát.

Ez volt aztán a szórakozás. A történet 200 százalékon zakatol megállíthatatlanul, rengeteg főbb, és mellékszereplővel, ahogy fentebb írtam országokon, földrészeken át. Mondhatnám, hogy túl sok az összeesküvés, a szereplők nem elég kidolgozottak, de valahogy mindez A Moszad ügynökének esetében hidegen hagyott. Az elejétől a végéig magávalragadott. Imádtam a csavarokat, a történetvezetést, az akciókat, a párbeszédeket, a hősöket. Ami miatt pedig végképp beleszerettem, az a nemkevés mondanivaló terrorizmusról, dzsihádistákról, a közel-keleti folyamatos válságról, az amerikaiak szerepéről, az izraeli ügynökök talán nem is annyira fiktív ügyködésiről, hősiességről, bajtársiasságról.

Biztos vagyok benne, hogy az Izraellel szemben bármilyen irányban is elfogult olvasók már a cím alapján mágjára vetnék a művet. A Moszad tetteit, módszereit a valóságban el lehet ítélni, azonban számomra a terrorizmus sokkal kártékonyabb a világra nézve. Ártatlan emberek halálát okozni vallási megyőződésből pedig maga a társadalom tragédiája. Van egy rész a könyben, amikor Gabriel úgy jellemzi a vallási fanatikusokat, és a velük való párbeszédet, mintha azokkal kéne beszélni, akik állítják hogy a kettőször kettő az öt, és hogy a Föld lapos. Milyen igaznak tűnik ez nekem.

Jelenleg tényleg meg vagyok lepődve, mégpedig azon, hogy mennyire jól sült el a nem akart és várt könyv elolvasása. Várólistámra ezennel Daniel Silva összes itthon kiadott regénye felkerült.

 

 

Iain Banks - A darázsgyár

A darázsgyár megosztja az olvasóközönséget. A The Independent szavazása alapján benne van a huszadik század 100 legjobb regénye között. A The London Times szerint "Egy rakás szemét!" Ennél jobb PR szerintem nem is kell egy könyvnek. Engem könnyedén megvettek vele.

A 18 éves Eric megszökik egy jól őrzött pszichiátriáról, és úton van a skót falucskában élő apjához és öccséhez. A 16 éves Frank meséli el saját, és bátyja életének fontosabb történeteit, melyben kiemelkedő szerepet játszanak a gyilkosságok, állatkínzások, különös névekkel ellátott helyszínek, tárgyak, köztük a padláson található titokzatos Darázsgyár. 

Végre egy könyv, aminél elmondhatom, hogy nem teljesen értem. A fő, és tulajdonképpen egyetlen konkrét szereplő Frank. Mindent az ő visszaemlékezéseiből, gondolataiból tudunk meg. Rajta keresztül látjuk a világot. Ez a világ azonban nagyon beteg. A 16 éves fiú 6 éves korától kezdve gyilkos. Az áldozatok közt eleinte kisgyerekek voltak, rokonok, miután "érettebb" lett, állatok kínzásával tölti hátköznapjait. Előzményként megemlíthető, hogy nemiszervével bizonyos "problémák" adódnak. Bátyját kutyák kínzása miatt kezelik. Apja szinte semmit nem beszél, csak különös kísérleteket végez az emeleti szobában. Frank legjobb barátja egy törpe. Mi ez ha nem groteszk, és őrültség? Sajnos vártam a könyv végét, remélve, hogy a csattanó felvilágosít minden történés okáról, motivációjáról, átértékelve minden korábbi lapot.

Végül valahogy nem áll össze a kép. Ha csak egy szimpla őrült családtörténetként veszem, teljesen rendben van. Azonban a végső meglepetés más színezetet nyújt az olvasottaknak, amit nem feltétlenül tudok hova tenni. Vagyis pont a végső magyarázat nem ad válaszokat nekem. Persze értem én, hogy szó van itt férfiakról, fajfentartásról, elvárásokról, az alapjaiban elrontott életről, jóslásról, esélytelenségről, harcról. De mindezt egy ennyire beteg elme alapján?:)

Lehet hamarosan adok mégegy esélyt A darázsgyárnak. A post minősége árulkodik a könyvvel kapcsolatos gondolataimról. Ezt fel kell dolgoznom.

Stieg Larsson - A tetovált lány

Kevés könyvnél tapasztaltam Magyarországon ekkora médiatámogatást. Az egyik vezető kereskedelmi csatorna folyamatosan betelefonálós játékok nyeremenyékent hirdette. Féltem, hogy ezáltal csak egy tucatkrimi, egy nagy átverés lehet a Millennium trilógia. Mire fel a csodálat? Végül beszereztem.

Mikael Blomkvist egy jóhírű gazdasági tényfeltáró újság társtulajdonosa, szerkesztője. Legújabb cikke révén, rágalmazásért elítélik. A lap érdekében háttérbe kell szorulnia. Henrik Vanger 40 éve elvesztette unokahúgát. Egy családi rendezvény alatt tűnik el a 16 éves Harriet. Az agg milliárdosnak jól jön az állását vesztett Mikael, és megbízza, hogy írja meg a Vanger család élettörténetét, valamint próbálja laikusként a 40 éve történt eseményeket megoldani. Lisbeth Salander, egy furcsa, pircingelt, tetovált, csontsovány lány, egy biztonsági cég alkalmazásában azt a feladatot kapja, hogy minden titkát fejtse meg Mikaelnek. Azonban a lányt megismerve rájövünk, hogy senki, és semmi nem maradhat titokban előtte.

Ezt a könyvet vélhetően nekem találták ki. Sokszereplős, több szálon futó cselekmény, folyamatos csavarok, az elején még kis skandináv politika, korrupció, gazdasági bűncselekmények. Mindezen témák mégis olyan jól fúzionálnak a könyv elejétől a végéig, hogy csak kapkodtam a fejem örömömben. Bizonyos dolgok azonban nem hagynak nyugodni. Amilyen sok szereplő van, annyira sablonosak. Vagyis nem, inkább kevésbé jellemzettek. Még a főbb szereplőket is nehéz magamelé képzelnem. A másik kicsit nagyobb probléma, hogy nekem nagyon hihetetlennek tűnt. Vagyis nem élethű. Persze létezhet minimum 50 tagú család, meg 24 éves hacker, meg náci rokonok, meg 40 oldalas tényfeltáró cikk egy gazdasági vezetőről, de így együtt nekem sok volt. A magyar cím valami pocsék. Ha jól tudom az eredeti úgy hangzik, hogy a férfiak, akik gyűlölik a nőket. Na arról már tényleg szól is. Remélem azért trilógia, mert a többi könyvben végre meg is tudunk valamit a "tetovált lányról."

Mindent leszámítva, A tetovált lány nem okozott csalódást. Még a kritikáim ellenére is szórakoztatási faktora a maximumon van. Mégsem csak egy tucatkrimi, ahogy az elején feltételeztem. Heteken, vagy napokon belül kezdem a trilógia második részét.

 

 

Ernest Hemingway - Akiért a harang szól

Vannak írók, akikbe akarva-akaratlanul is belebotlik az ember. Filmekben idéznek tőlük, társaságokban emlegetik a nevüket, kvízkérdések szeretett tárgyai; minden családban van olyan ember, aki olvasott már tőlük. Szerintem Hemigway-re mind igazak az állítások.

Spanyolország. Polgárháború. Robert Jordan amerikai robbantásszakértő új megbízást kap a Spanyol Köztársaságiak oldalán. A Pablo vezette gerillacsapat segítségével fel kell robbantania egy hidat. A feladat végrehajtására három napja van. Ebben a 72 órában az amerikai partizán egy újfajta közösségre, szerelemre, valamint az élet korábban ismeretlen értelmére talál.

Hemingway művét a nyárnak köszönhetően nagyon lassan olvastam. Szinte fejezetről- fejezetre haladtam csak. Így utólag szerintem máshogy nem is szabad. Egyszerűen monumentális. "Három nap alatt" rengeteg információval szolgál az Akiért a harang szól. Magunk előtt látjuk a polgárháború partizánjainak hétköznapjait; mintha az olvasó is velük lenne a barlangokban, hegyszirteken. Egy idő után éreztem az említett spanyol ételek ízét, elképzeltem a spanyol nőket, a madridi szállodákat, a bikaviadalokat, és hogy a kevésbé pozitív dolgokról is írjak: a háború nyers borzalmait, az emberélet semmisségét.

A viszonylag kevés szereplő hihetetlen precízen van ábrázolva. Tényleg mintha a tábortűz mellett ültem volna én is. Ami nagyon tetszett, hogy igen férfias regény. Rövid, tömör párbeszédek, bár sokszor felszínesnek tűnnek, de a finoman adagolt belső monológok, melyek megszakítják a főbb történetszálat rendkívül érzékletesek. A Maríá és Jordan közötti szerelem kibontakozásából, leírásából, és végkifejletéből pedig minden író, olvasó ember csak tanulhat. Talán ilyen a legszebb, és egyben legszomorúbb szerelem.

Igazándiból lehetne oldalakon át írni még a könyv politikai vetületéről, a személyiségváltozásokról, a közösségi lét fantasztikumáról, a háborúk értelmetlenségéről, a heroizmusról és még megannyi témáról, melyet Hemingway érint, azonban sokkal hasznosabb, ha néha hiszünk az úton útfélen emlegetett írók nagyságában, és megismerkedünk magunk is életművűkkel. 

Torey Hayden - Szellemlány

Több általam olvasott blogban is láttam ezt a könyvet. Maga az a tény, hogy valós esetet ír le, már egy jel volt, hogy kell nekem. Aztán meg is szereztem.

Torey Hayden új állást vállal el egy vidéki iskolában, a speciális csoportban. Négy gyerek fejlődését kell segítenie. Reuben autista kisfiú, aki viszonylag szépen elboldogul az élet dolgaival. Philip visszahúzódó, magánakvaló, aki hirtelen agresszióra hajlamos. Jeremiah szinte nevelhetetlen, káromkodik, hiperaktív, figyelmetlen, így teljes okkal vált a speciális osztály tanulójává. Jadie szelektív néma. A szülei állítása alapján otthon beszél, cserfes, mint a többi 8 éves kislány, ám az iskolában senkihez nem szól, bezárkózik, kétrétgörnyedve közlekedik, mintha fizikailag is sérült lenne. Torey érdeklődését már az első pár napban felkelti a furcsa kislány. Úgy tűnik, neki végre sikerül megtörnie a csendet, és lassan, fokozatosan szórabírja a lányt. Jadie történetei tanárnőjének egyre feldolgozhatatlanabb, rémesebb, hihetetlenebb. Vajon az egészet csak kitalálta? Mentálisan sérült lehet? Megtörténhettek a mesélt borzalmak?

A szomszéd lány után megfogadtan, hogy óvatosan bánok a valós történetekkel. Úgy tűnik, mégis sikerült kifognom egy hasonlóan megrázó esetet. Itt azonban nincs tipikus mesélő, nincs kimondottan happy end, ez tényleg maga a rideg valóság. Torey Hayden saját maga által megélt eseményeket dolgoz fel. A könyv nem ad válaszokat, csak bemutat, a végén sem tudunk meg sokkal többet, inkább csak kérdések maradnak. Megtörténhetett mindez? Akár a saját szomszédunkban? Ki lehet használni egy kisgyereket? Meg lehet gyalázni őket? Élhet teljes értékű életet?....

A megrázó gyermeksorsok bemutatása nem éppen könnyed szórakozás. Magukat normálisnak, valamirevalónak tartó szülők vélhetően -és teljes joggal- felháborodnak. De nem szabad abbahagyni az olvasást. A befejezés megnyugtató, de sajnos az élet nem mindig szívetmelengető. Talán ha több Torey Hayden élne.... 

Christopher Moore - Vérszívó démonok

Nem bírtam sokat várni a következő Morre adagommal. Egyszerűen vonzott a bolt polcain. Elgyengültem miatta. Sebaj.

Jody-t egy este megtámadják, majd két nappal később egy konténer alatt ébred, karján égési sérülések. Hazafelé tartva furcsán erősnek érzi magát, és különös szomjúságot érez. Rá kell döbbenie, hogy bizony akaratán kívül vámpírrá változtatták. Mivel tudja, hogy a vámpír lét nem egy leányálom, hamarosan útnakindul segítséget találni. Pont kapóra jön neki a San Francisco-ba frissen felköltözött vidéki fiú, Tommy. Az ifjú írópalánta megrészegülve a lány szépségétől, hirtelen össze is költözik vele, nyakába véve egy vámpírlány minden előnyét és hátrányát. És hogy ebből mi sül ki?

Moore még mindig nagyon vicces. Bár be kell látnom, hogy csökkenő tendenciát mutat a Biff és a Mocskos meló után. Nagy öröm, hogy régi szereplők bukkanak fel könyvről könyvre. Cavuto és a Császár irtó jófejek. Már a Mocskos melónál is feltűnt nekem, hogy a mellékszereplőket valahogy mindig viccesebbnek találom. A humoros statiszták száma a Vérszívó démonokban számomra egyre csökkent, ő pedig Peary, aki egy halott csöves a fagyasztóban. A történet talán az eddigi legegyszerűbb, egyenes vonalvezetésű. Ajánlanám minden elvakult Alkonyat rajongónak. Ha vámpíros történetre vágyom, ezekután tuti ilyesmire gondolok...:)

Szórakoztató-faktor csökkenése miatt, nem tudom melyik Magyarországon kapható Moore könyvet olvassam el még.?! Nagyon nem szeretnék csalódni. Mindenesetre az eddigi három általam olvasott művével Christopher Moore örökre belopta magát a kedvenceim közé.

Agatha Christie - Tíz kicsi néger

A krimi műfaj szerelmeseként régi tartozásomat róttam le, ugyanis sokak szerint szégyen Agatha Christie-t kihagyni a könyvespolcról. Hogy miért pont a Tíz kicsi néger lett a kiszemeltem, az csak a puszta véletlen következménye.

Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap a Néger-szigetre egy modern villába. Kezdeti baljóslatú esemény, hogy a tulajdonos nincs a szigeten, azonban az üzenetét a vendégek már az ebédnél meghallgatják. Ők ugyanis mind a tízen "ítéletre" jöttek korábbi bűneik elszámoltatása végett. A lakókat napról napra egyre erőteljesebben fogja el a rettegés. Félelem az ismeretlentől, egymástól. Vajon hányan hagyják el a szigetet?

Tényleg klasszikus. A szó pozitív értelmében. Minden megvan benne amit a krimi műfaja megkíván. Kellően emberiek a szereplők, pörgő cselekmény, nyomasztó légkör, csattanó a végén. Nálam már nyert ügye is volt. Nem is bocsátkoznék további fejtegetésekbe; minden bűnügyi regénykedvelőnek meg kell ismerekednie Agatha Christie-vel. Bár lehet, hogy tényleg én voltam az utolsó, akinek ő kimaradt.

Azért a végére egy apró megjegyzést még, miszerint életkoromból fakadóan egyenlőre az amerikai hard-boiled, és noir stílusú krimik nálam nyerőbbek, de ez a  fentebb említett könyv értékéből semmit nem von le. 

Jonathan Safran Foer - Rém hangosan és irtó közel

Film fog készülni belőle. Ez volt az egyetlen információm az íróval és a könyvvel kapcsolatban. Ami első látásra feltűnt, hogy bizony elég különleges a borítója, majd kinyitva a könyvet, még nagyobb meglepetések értek...

Oscar Schell New Yorkban él, és mint a legtöbb vele egykorú kilencéves rendkívül nagy fantázával van megáldva. Ő egyszerre feltaláló, régész, számítógépzseni, szenvedélyes gyűjtő...2001. szeptember 11-e óta nem látta a papáját. Egy véletlen folytán az apja szobájában eltör egy vázát, amiben egy borítékot talál, Black felirattal, és egy kulcsot. Remélve, hogy közelebb kerül édesapjához felkerekedik, hogy felkutassa, hogy mit nyit a kulcs, és ki a titokzatos Black. A probléma ott kezdődik, hogy New Yorkban 2777 másodercenként újabb zárak nyílnak, és 216 lakáscímen van Black nevű ember.

Hát nem könnyű róla írni több okból is. Az első 100 oldalon Oscaron kívül nem nagyon értettem ki kicsoda. Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, megvilágosodtam. Oscar nagymamájának, és nagypapájának a levelei, emlékei, gondolatai tördelik meg a fő szálat. A nagyszülőkön keresztül megismerhetjük a teljes Schell család élettörténetét, a drezdai bombázást, az emigrációt... A másik ok, hogy miért is nehéz írni róla, maga a főbb téma, vagyis valakinek az elvesztése, annak feldolgozása, és mindezt egy kilencéves gyerek, valamint a nagyszülők szempontjából. Ebben a történetben valaki az apját, valakik pedig a gyereküket vesztették el. Nem érzelgősségből, de így együtt tényleg megüli az ember lelkét.

Kell hozzá egy bizonyos alaphangulat, hogy az ember ne akarja becsukni Foer könyvét a történet végkifejlete előtt, amit előre lehet sejteni, hogy nem happy end lesz. Emberi. Talán ezzel az egy szóval lehetne jellemezni az egészet. Egy történet, ami rém szomorú, és irtó emberi.   

Christopher Moore - Mocskos meló

A Biff evangéliuma után evidens volt, hogy fogok még Moore-tól olvasni. Hogy melyik műve legyen, abban egy igen egyszerű szempont döntött: minél több oldalból álljon. Hogy csalódtam-e?

Charlie Asher egy valódi bétahím. Egyszerű, mégis szerethető életet él csodálatos feleségével, és minden úgy tűnik, hogy az idill soha nem érhet véget. Kislányuk születésekor azonban Charlie körül feltűnően elkezdenek hullani az emberek, köztük szeretett felesége is. Noteszében napról napra újabb nevek kerülnek, akik mint kiderül, meg fognak halni, vagy már meghaltak. San Francisco utcáin járva bizonyos tárgyak sötéten izzanak körülötte. A csatornákból félelmetes hangokat hall. Charlie kis idő után megtudja, hogy használtholmi kereskedése mellett új állása is van. Ő lesz a Halál. És hogy ebből milyen kalandok sülnek ki?

Mondhatnám azt, hogy jobb vagy rosszabb mint a Biff, de nem akarom hasonlítgatni. Egyszerűen imádtam a Mocskos melót is. Elmebeteg, de imádnivaló karakterek (Alvin, Mohamed, és a két szomszéd öregasszony a legjobb) , iszonyúan vicces szituációk, kalandok. El kell felejteni a történet esetenkénti megbicsaklásait, következetlenségeit. Szimplán nevetni kell (mert igenis lehet) minden egyes párbeszéden, monológon. Sőt, néhol még el is lehet érzékenyülni, ha valaki arra vágyik. Christopher Moore bebizonyította, hogy a halál nem feltétlenül csak valaminek a vége, hanem esetünkben egy hihetetlen humorforrás, melyet vétek lett volna kiaknázatlanul hagyni.  

Egyetlen hibája van a műnek, hogy abba kellett hagyni. Többet és többet szerettem volna olvasni, de úgy tűnik, mégsem volt kellőképpen vastag. Ennek következtében további Moore könyvek várhatóak a kívánságlistámon.

 

Ui.: Ezúton is köszönöm a Moly.hu és a konyv.miner.hu szimpla létezését is, nemhogy  a hasznukat. Csak így tovább!

Ámosz Oz - Hogyan gyógyítsuk a fanatikust

Az idei Könyvfesztivál kapcsán láttam meg a nevét. Aztán utánanézve leltem rá erre a kis 70 oldalas könyvre. Olvashatunk benne két esszét, egy előadást, és egy interjút az íróval. A témái pedig az izraeli-arab, izraeli-palesztin konfliktus, valamint a fanatizmus. 

Izrael leghíresebb írójaként és a Peace Now (Békét most) mozgalom alapítójaként megismerhetjük a közel-keleti konfliktusról kialakult véleményét. Bevallom, sokféle megközelítésből hallottam már az okokat, a múlt és a jelen helyzetét, de eddig talán Oz álláspontjával tudok a legjobban egyetérteni. Izrael és Palesztina a jó és a jó közti háború esete. Nem lehet kategórikusan egyik vagy másik félnek igazat adni. Talán ami a legnagyobb ellenszenvet váltja ki vele szemben, hogy a fanatikusoktól eltérően ő vallásháború helyett egy területvitaként látja a konfliktust. "Kinek a földje?"

Van egy kis ház, ahol az egyik szobában palesztinok, a másikban izraeliek alszanak, és van közös fürdőszoba, nappali. Vagy mint egy társasház. Valahogy így képzeli el a jövőt Oz. Ehhez azonban súlyos kompromisszumokra van szükség. Ennek eléréseképpen meg kell gyógyítani a fanatikusokat. Erre több megoldást is ajánl Oz. A humor erejét, hogy tudjunk magunkon nevetni. Módszer lehet még a másik "elképzelése", vagyis beleélni magunkat az emberek gondolataiban, érzéseibe. Végül valamennyiünk "félsziget-jellegének" felismerése. Vagyis mindenki egyszerre tartozik a kontinenshez, és az óceánhoz. A kontinens jelképezi a családhoz, barátokhoz, nyelvhez, kultúrához stb. való kötöttséget, míg az óceán maga a szabadság.

Erről, és ezeknél szerintem sokkal többről is szólnak az esszék, az interjú, és az előadás. Akit érdekel egy más perspektívából a közel-keleti konfliktus, és szívesen tanulmányozná a fanatikus jellemet, valamint az izraeli lelkületet, nyugodtan szánhat rá egy órácskát az életéből. Szerintem nagyon megéri.

Ui: Nem akarok politizálni, de legszívesebben elküldeném Morvai Krisztinának, és a Jobbik vezetőségének is a könyvet. Kíváncsi lennék a reakciókra.

 

Christopher Moor - Biff evangéliuma

Kicsit besokalltam a krimikből, drámákból, szépirodalomból. Ennek eredményeként gondoltam megpróbálkozok egy vígjátékkal. Így esett a választás Biff evangéliumára. Hogy jól döntöttem, az nem kifejezés.

Jézus történeteit, tanításait mindenki jól ismeri. A gyerekkoráról azonban keveset tudunk. Ennek orvoslására egy angyal feltámasztja Biffet, hogy írja meg a saját evangéliumát. Ő volt ugyanis Józsua gyerekkori legjobb haverja. Így aztán egy szállodai szobában Biff, a maga sajátos stílusában beszámol közös élményeikről. Lehet nem véletlenül törölték az eddigi evangéliumokból?

Nem hittem volna, hogy könyvön lehet hangosan nevetni. Azt meg végképp nem, hogy ilyen mennyiségben. Biff karaktere hibátlan, de Jézus sem marad le tőle semmiben. A rengeteg mellékszereplő is tökéletesen van ábrázolva (Bertalan utánozhatatlan). Nem is szeretnék a történet részleteibe belemenni, mivel úgy gondolom, hogy ezt a könyvet tényleg midenkinek el kell olvasnia. Vallásra, nemre, korra való tekintet nélkül. Aki a Biff-ben leírt poénokat nem találja viccesnek, az csak egy savanyú barom lehet, már elnézést. Azonban nem szabad azt gondolni, hogy mindez egy Biblia, Tóra, buddhizmus, hinduizmus paródia lenne. Christopher Moore úgy tudott mosolyt csalni az arcomra, hogy nem kifordította az eseményeket, csak találékony módon feltárta az összes lehetséges helyzetkomikumot. Ami azért valljuk be, nem egy egyszerű feladat. A poénokon kívűl mély barátságnak lehetünk szemtanúi. Szerintem mindenki szeretne egy saját Biff-et magának.:)

Az a baj, hogy órákik tudnék mesélni Jozsó és Biff kalandjairól, élményeiről; kapcsolódjanak azok jetihez, teveszarhoz, ágyasokhoz, nyuszikhoz, teknősökhöz, gyógyításokhoz, leprásokhoz stb....

Szimplán kötelezővé tenném mindenkinek. Ennyi és nem több:)

Azért egy párbeszédet leírok, csakis magam miatt:

-Odanézz, Jozsó! A golyóit akarja nyalogatni. Mint Bertalan, a falubolondja otthon.Ez az én népem, Jozsó.Ez az én népem.Megtaláltam az otthonom.

Sajnos nem találtam meg.A fickó csak valami szellemi fegyelmi gyakorlatot végzett (a "jóga" ezt jelenti szanszkritül:fegyelem), és nem volt hajlandó tanítani engem, mert a szándékaim nem voltak tiszták, vagy mi a szar.

 

Chuck Palahniuk - Cigányút

A Harcosok klubja írójának negyedik könyve. Mást nem is nagyon tudtam a Cigányútról. Azonban a borító hátlapján lévő idézet nem kis érdeklődést váltott ki belőlem. A túlzott vulgaritása (Bret Easton után szabadon) miatt ebből most nem is idéznék.

Victor Mancini szexuális függőségben szenved. Ennek orvoslásakánt szexmániások terápiáira jár szükségleteit kielégíteni. Mivel nincs pénze Alzheimer-kórós anyja kórházi számláit fizetni, esténként különböző éttermekben akasztja torkán a falatokat, hogy a megmentésére siető emberektől -akik később hősnek vélik magukat- utólag pártfogói csekkeket csikarjon ki.  idővel nemvárt érzelmeket kezd táplálni a kórház egyik orvosa iránt... 

Az első pár oldal után azt hittem, hogy ez a könyv egy beteg agymenés. Igen, nincs mit szépíteni. A leginkább meglepő az írói stílus volt. Minimalista leírások, egyszerű tőmondatokban. Szimpla gondolatfoszlányok. Belső monológok egymás utánja. Eleinte mindez nem akart kerek egész lenni, de ahogy fogytak a lapok, teljesen ráhangolódtam. Egy idő után nem is annyira a történet maga érdekelt, hanem az egy-egy nagy elméleti "bölcsesség". Mindezt persze főként a szexről, a nőkről, az érzelmekről, az egyházról. "Az alkalmi szex varázsa: a gyarapodás a birtoklás terhe nélkül. Nem számít, hány nőt visz haza az ember, sohasem lesznek raktározási gondjai." A történet maga kellőképpen abszurd, groteszk, cinikus. A főszereplő Victor maga a megtestesült nihilizmus. A párbeszédek kellően irónikusak, szatírikusak.

Rendkívül sok áthallás van a Harcosok klubja, és a Cigányút között. Azonban a végkicsengése mégis más. A rombolás itt más értelmet nyer. Van kiút. A függőség lehet építő is. Egy örök biztos pont az életben.

Kevés olyan könyvet olvastam eddig, amiből idézni tudnék, azonban a Cigányútnak minden oldalára jut egy igen erős mondat. Nálam talán így utólag jobb is, mint a Harcosok klubja. Meglepő, nem megszokott, különös, de mégis nagyon szerethető könyv.

Ui.: 2008-ban Sam Rockwell főszereplésével, Choke címmel film is készült belőle, mely ugyan teljesen jó, de azért mégsem ugyanaz az élmény.

Jodi Picoult - Tizenkilenc perc

Szimpla interneten való böngészés közben leltem rá Jodi Picoult életművére. Ami már az elején megragadott vele kapcsolatban, hogy bizony a leírások alapján igen kényes témákhoz mer nyúlni. Az olvasás előtt többször átfutott az agyamon, hogy biztos csak a ténylegesen jó témaválasztásai miatt ennyire felkapott. Hogy beigazolódott-e a gyanúm?

Peter, a szemüveges, egyszerű kamasz fiú egy átlagosnak mondható napon késve érkezik meg a középiskolájába, majd kíméletlen ámokfutásba kezd a vele együtt tanuló diákok közt. 10 embert lelő, 19 ember súlyos sérüléseket szenved, és valószínűleg több százan mély, lelki sebeket kapnak. Hogyan és miért történhet meg mindez?

A történet nem kronologikus sorrendben íródott, hanem a múlt és a jelen eseményei között ugrálva. De mindez mégsem zavaró, sőt, talán jobban is érzékelteti a cselekmények motivációit. A szereplők tökéletesen létező személyek. Tehát minden keret adott az élményhez.

Apumnak fevázolva a történetet, kapásból mélységesen elítélte Peter cselekedetét, és szimplán (elme)betegnek titulálta. A legtöbb ember vélhetően ugyanígy nyilatkozik, mondjuk mikor a tv-ben hasonló esetet hall az USA-ban. Mert ugyanis ez egy létező probléma. Már nem csak amerikában, hanem ha jól emlékszem Németországban is történt hasonló merénylet, és még ki tudja hol.

Amit azonban a felnőttek hamar elfelejtenek, az a gyerekkor maga. Ahogy a történetben is, az iskolákban vannak menők, és lúzerek. Ha valakit a felsőbb évesek kipécéznek, azt még a felnőtteknél is kegyetlenebbül tudják kínozni. Mind fizikailag, de talán főként lelkileg. Ez persze senkit nem jogosít fel a tömegmészárlásra. Tény, hogy Peter bűnös és felelős. De kérdezem én: ha például egy 5 éves korától lelki és fizikai terror alatt tartott gyerek, aki még a szüleitől sem várhat segítséget, gondol egyet, és felakasztja magát, akkor ki lesz a felelős? Ki fog bíróság elé állni? Peter esetében vajon ki hibázott? Vétkesek-e a szülők? Esetleg a diáktársak? A társadalom? Folytathatnám a sort órákon át. A Tizenkilenc perc nem ad tényleges válaszokat, inkább bemutatja a valóságot, újabbnál újabb kérdéseket generálva az olvasóban.  

Több blogban is írták, hogy kötelezővé kéne tenni a tanároknak, diákoknak, szülőknek. Talán ha minél többen elolvasnák a könyvet, lehetne esély egy kicsivel jobb világban élni, ahol sokan magukba néznének őszintén, és talán emberibben viselkednénk. 

A gyanúm nem igazolódott be. Jodi Picoult letaglózott. Kőkemény történet, tökéletesen leírva, amely rendkívül meg- és talán felrázza az olvasókat.

 

 

 

Dan Brown- Az elveszett jelkép

Szájba rágott összefüggések, sötét titkok, vonzalom, ősi szimbólumok, modern tudomány, 21 gramm és egy félisten - mindent megkapunk Robert Langdon újabb kalandjait olvasva.

Professzorunk e „részben” Washington jelképes helyszíneire vezet minket: a Capitolium titkos zugaiba, templomokba, terekre, alagutakba, miközben barátja életét igyekszik megmenteni egy szabadkőműves jelkép megfejtésével. Két ellensége is van: a gonosz félisten, s az FBI, egy elvetemült, kis japán parancsnok személyében. A mű mellékvonalának főszereplője az elrabolt barát lánytestvére, aki egy új tudományt igyekszik megalkotni, képzeletet felülmúló kísérleteivel. Általa kerül a történetbe egy számomra kevésbé élvezhető, és talán már túlzó vonulat, amelyről annyit elárulnék, hogy az élet nagy kérdéseit feszegeti.

 Aki ismeri a szerző stílusát, tudhatja, csak úgy élvezheti művét igazán az ember, ha átadja magát az általa kitalált bűvös vonalnak. Nem szabad komolyan elgondolkodni a leírtakon, hisz számos hiányosságra, ellentmondásra találhatunk, ha tudományos igénnyel szemléljük a történéseket. Kikapcsolódni annál inkább lehet vele, „lebegni” a misztikumban. Sajnos ebben a műben talán kicsit több is a „lebegés”, a filozófia, mint kéne, ám a szimbólum-thriller vonulat hozza az elvárt izgalmakat, plusz (a háromnegyedénél) egy nagyon merész és (a végén) egy kevésbé ütős fordulatot.

 

Natsuo Kirino - Kín

Régóta szemezgettem a könyvesboltok polcain lévő Kínnel. Valószínűleg a borító miatt, bár a történetleírás sem tűnt túlzottan megszokottnak. Így végül rászántam magam a megvételére és olvasására.

Japán. Jajoi egy este megelégelve férje megaláztatásait, erőszakosságát, megöli a férfit. Azonban a holttest eltűntetéséhez segítséget kér az éjszakai műszakban vele dolgozó Maszakotól. Miután az irányítást átveszi az intelligensebb, keményebb Maszako, kénytelen-kelletlen bevonni másik kettő kollégájukat, az idősebb Josie-t, és Kuniko-t. A gyilkossággal azonban előre nem várt dolgok veszik kezdetét, kíméletlen macska-egér játékot űzve a szereplőkkel.

 Ez egy más világ. Olvasás közben végig ez járt a fejemben. A keleti embereket vélhetően teljesen más mozgatórugók hajtják az életben. Az önmagában is nyomasztó történetet még hihetetlenebbé teszi ez a másság. Máshogy viszonyulnak a családhoz, a pénzhez, az érzelmekhez, a munkához. Európaiként talán ezért is találom "szenzációs"-nak a Kínt. A történet mindvégig lekötött, a szereplők kellőképpen ki lettek dolgozva, nincs üresjárat. Sokan egyes részeket gyomorforgatónak találnak, ezzel elletétben pl. a feldarabolós jelent szinte csak tényleges leírás, mellőzve a hatásvadász elemeket. A legjobb az egész könyvben, hogy az üldözőből üldözött kategóriája számomra új értelmet nyert. Hibának igazándiból a terjedelmét rónám fel, és az ebből következő dolgokat. 400 oldal, mégis kevésnek érzem. Mind a nők, mind a japán alvilág részleteibe jobban bele kellett volna merülni. A motivációk néhol nagyon felszínesek. Sok az elvarratlan szál. Úgyhogy befizetnék egy második részre is!

150-200 oldal többlettel Kirinot akár Caleb Carr-hoz is hasonlítanám. Azonban így is egy kellőképpen jól megírt, lebilincselő, és megrázó történetet kaptam.

Doris Lessing - A fű dalol

Irodalmi Nobel-díj. Afrika. Rasszizmus. Talán ezek a kulcsszavak voltak számomra a fő motiválók Doris Lessing könyvének irányába.

A történet egy gyilkossági hírrel veszi kezdetét, melyből megtudjuk, hogy bizonyos Mary Turnert holtan találták. A gyilkos feltehetően a háziszolga. A felütés után a múlt történéseit fetérképezve megtudjuk, hogyan érhettek az események ilyen tragikus véget a Turner család életében.

Sikerült átvernem magam. Számomra sok mindenről szólt a könyv, de elsősorban nem a rasszizmusról. A fiatal Mary elszakadva a nyomorúságos gyerekkortól igazi angol nagyvárosi életet él Dél-Afrikában. Társasági emberként leányegyletbe jár, moziba, irodai munkát végez. Vannak barátai, vagy legalábbis annak látszó emberek az életében. Azonban nem tud szabadulni a társadalmi elvárásoktól, és behódol a konvencióknak, amikor hozzámegy Dick Turnerhez, a szegény farmerhez.

A történet innen válik könyörtelenné. Mary szemszögéből a házassággal kapott élet olyan mint maga a kietlen táj, sivár, unalmas, perzselő. Viszolyog a testi kapcsolattól, igy nem tud megfelelni férje legalapvetőbb elvárásainak sem. Dick pedig próbál mindent megtenni felesége szerelméért, de legbelül érzi, hogy gyenge, és szintén nem tud megfelelni a kor elvárásainak: a végletekig szegény, a munkában szerencsétlen. Házas életük totális lesüllyedése után, egyfajta tisztítótűzként jelenik meg Moses, a fekete rabszolga...

Lessing valami hihetetlen atmoszférát teremtett. Szinte ki voltam száradva a táj és az emberi érzések leírásától. Talán a legszebb A fű dalolban, hogy a végén mindenkinek mást fog mondani. Személyre lehet szabni. Mindenki hozott már rossz döntést az életében. Sokan rettegünk a változásoktól. Meg akarunk felelni az elvárásoknak. Emellet mindenkiben van ilyen vagy olyan irányú rasszizmus.

Minden tiszteletem Doris Lessingé. Nagyon erős történet, nem kevés mondanivalóval, és mindez hibátlanul leírva. Csak jelent valamit az a Nobel-díj:)

Jack Ketchum - A szomszéd lány

A legjobb történeteket az élet írja. Sokszor elcsépelt mondás, de amennyire sok esetben igaz is lehet, olyannyira nem értek most egyet a "legjobb" jelzővel.

A események egy amerikai, csendes, külvárosi környéken játszódnak. Minden feltétel adott, hogy a gyerekek békésen, boldogan nőjenek fel. Meg és mozgássérült húga egy baleset következtében elvesztették szüleiket, így az anyukájuk testvéréhez -akinek van már három fia-, Ruth-hoz kerülnek gyámság alá. A szomszéd fiú, David a család báratja, és csakhamar megtetszik neki az új "testvér", Meg. A gyeremekeit egyedül nevelő Ruth a két lánytestvért válogatott megaláztatásoknak, kínzásoknak veti alá, majd saját fiait, és az utcában lakó gyerekeket is feljogosítja, hogy "segíthetnek" nevelő szándékú tetteiben. Egyedül David nem találja a helyét a két lány, és kínzóik között, végül rájön, hogy az ő döntése adott esetben végzetes lehet.

A történet valós eseményeken alapul. Az író megváltoztatta a helyszínt, a szereplők nevét, a dátumot, azonban a leírtak nem fikció. Tényleg nem az. Bárcsak az lenne. Annyira mélységesen elborzaszt az egész, hogy írni is nehéz róla. Lehetne magyarázatot találni Ruth és a gyerekek tetteire - hidegháború, apa lelépett, öregedés, féltékenység - , de a könyv végeztével csak mélységes utálatot, megvetést érzek. Az ember tényleg a leveszélyesebb állat. Utoljára ilyet az Eden lake című angol film megnézése után éreztem.

A szomszéd lány egyébként tömören, szlengesen, a történésekre kihegyezve van megírva. Tökéletesen célbatalál. Még a sok gyomorforgató jelenet sem tette hatásvadásszá. Belőlem inkább drámai, mint horrorisztikus képeket váltott ki.

Aki hisz az emberi jóságban, szeretetben és hasonló fennkölt mondatokban, messziről kerülje el. Újraolvasni már csak azért sem érdemes, mivel elég csak bekapcsolni a híradót, és premier planeba követhetjük az újabbnál újabb hasonlóan elmebeteg, gusztustalan emberek (pl.amstetti rém) cselekedeteit.

Zárásként Jack Ketchum őszinte gondolata, amivel én csak egyetérteni tudok: "Zokon veszem, hogy olyan görényekkel kell osztoznom bolygónkon, mint Bundy, akik úgy néznek ki, mint én, úgy beszélnek, mint én, és akik nagyon bájosak és elragadóak, kivéve, hogy van egy icike-picike baj velük - igazán semmiség, például szeretik leharapni az emberek mellbimbóit."

Richard Morgan - Valós halál

A Libri 30%-os kedvezményének fényében kaptam kedvet életem első sci-fi regényéhez. Na persze az ár még kevés lett volna, de valahogy a leírása, és a borítója is irtóra bejött. A történetet magát tényleg csak vázolni fogom, ugyanis oladalakon át lehetne leírni, annyira sokrétű a cselekményszál.

Az ember tudata egy koponyaalapba épített tokba van tárolva, és a test elpusztulása után a tokot egy másik testbe újraburkolhatják (persze akinek van rá keret). Ha azonban a tudattok megsérül, bekövetkezik a valós halál. Laurens Bancroft közel 300 éves üzletember még a tudattokját is lemásoltatja, így felbérel egy nyomozót, hogy ugyanis  mi értelme lett volna kiloccsantania az agyát, ha másnap újra életre keltik. Takeshi Kovacsnak jut a feladat, hogy utánajárjon, tényleg öngyilkosság történt, avagy valaki segített Bancroft életének megrövidítésében.

Sokáig viszolyogtam a science fiction regényektől. Irdatlan képzelőerő kell a sok gép, android, mandroid, sugár fegyverek stb. puszta leírásához is, nemhogy a felfogásához. Azonban Morgan Dennis Lehane-t megszégyenítő stílusa sokat segít a megértésen. Feszes, tömör párbeszédek, megfejelve mindezt olyan akciójelenetekkel, amik láttán Vin Diesel is elszégyellné magát. Meglepően sok benne a szexjelenet is. A szereplők tökéletesen ki vannak dolgozva, bár az újraburkolások következtében az olvasó inkább csak az egyéniségüket látja. A nyomozgatós és akciójelenetek mellett nagy örömömre magvasabb gondolatok is helyet kapnak. Ha az ember tudatát tároljuk, és más testbe újraélesztjük, vajon ugyanaz az ember lesz? A mesterséges intelliganciák hálózzák be az egész univerzumot, ahol a legsúlyosabb bűncselekmény a rendszer vírusokkal való megfertőzése. Ebben a jövőben az ember csak alapanyag, mindent a gépek irányítanak. Ha van elég pénzed, játszhatsz Istent.

Azonban jópár hibája is van a regénynek. Sajnos nem letehetetlen. Be lehet sokallni a sok fotoreceptor, szuborbitális járat, virtuális tér, légiautó, paranoid esszencializmus szimpla említésétől is. Lehet, hogy ezt takarja a cyberpunk stílus, de számomra néhol felfoghatatlan. De meg tudom érteni, ha valakit pont ez nyűgöz le. Emellett nekem 100-150 oldallal túlírtnak tűnik. Kevesebb szereplővel, még pörgősebb lehetett volna.

Mivel a könyv trilógiává érett, idővel biztos nekikezdek a második résznek, de jelenleg valami sokkal földhözragadottabb történetre vágyom, amit nem közel két hét alatt olvasok el.

Linda Castillo - Néma eskü

Újfent nem bírtam magammal, úgyhogy ajánlások nélkül, szimplán a megérzéseimre hagyatkozva, meg persze a fülszövegben leírtak alapján vásároltam meg a Néma esküt.

Painters Mill-ben látszólag idilli ohiói állapotok uralkodnak. A településen nagyszámú amish közösség él. Tizenhat évvel korábban brutálisan meggyilkoltak négy amish lányt, és az elkövetőt azóta sem találták meg. Kate Burkholdernek sikerült annak idején túlélnie a gyilkos támadását, de annak hatására otthagyta az amish családját és a közösséget, majd idővel a város rendőrfőnöke lett. Tizenhatévvel a gyerekkorát rombadöntő "élmények" után a településen hasonló gyilkosságsorozat kezdődik....

Linda Castillo jól ír. Ez nem vitás. Okosan fűzi fel az eseményeket. Újfent sikerült meglepődnöm a gyilkos kilétén. Ennyit a pozitívumokról, ugyanis több szempontból is csalódnom kellett. A történetleírás alapján azt hittem sok érdekességet meg fogok tudni az amish közösségről, azonban rá kellett jönnöm, hogy a wikipédián többet írnak róluk. Pedig mekkora plusz is lett volna. Oké, legyen, ha már nem kapok kis plusz műveltséget, akkor legalább egy filmszerű élményt szeretnék. Nekem valahogy a karakterek kidolgozása nem jött át. Valahogy túl sablonos volt mindenki. Ennek köszönhetően igazán aggódni, izgulni sem tudtam túlzottan senkiért, nemhogy azonosulni bárkivel is. Pedig szerintem ez alapvető kritériuma a krimiknek, meg mindennek amiben emberek szerepelnek...

Mindent összevetve nálam egy közepeske. Nem hinném, hogy a közeljövőben elő fogom venni, az ajánlásával meg szintén így vagyok.

A végére pedig csak egy kérdést tennék fel. Kinek a fejéből pattant ki, hogy a borítón lévő Linda Castillo felirat (rózsaszín) csodás színével lássa el a lapok szélét?? Hihetetlen.

süti beállítások módosítása