Többen írtak már Cornwell Scarpetta-trilógiájáról, és mivel vérbeli, modern orvos-krimit még nem olvastam, így nagy örömmel konstatáltam, hogy ez a könyv is a karácsonyfa alatt van. Mivel már csak egy vizsgám volt, így kellő időt is szakíthattam rá.

Karácsony előtt néhány nappal Richmondban kivégzik Ronnie Joe Waddelt, akit egy tíz évvel korábbi brutális gyilkosság miatt ítéltek el. Dr. Kay Scarpetta, igazságügyi orvosszakértő boncolja fel a kivégzettet. Aznap este egy újabb holttestről érkeznek hírek: szemeteskonténernek támasztva találtak egy megcsonkított fiút. Scarpetta eleinte nem lát összefüggést a két eset között, idővel azonban rádöbben, hogy Waddel tíz évvel korábbi áldozatára hasonló testhelyzetben találtak rá. Napokkal később újabb rejtélyes gyilkosság történik. Az a kevés nyom, és bizonyíték pedig ahhoz az emberhez vezet, aki már semmiképpen sem követhette el a bűntényeket.

Amit a többi blogger már írt a könyvről, én csak ismételni tudom. Cornwell nagyon jól, párbeszéd és gondolkodásközpontú krimit írt. Az események kellően izgalmasak, és végig fenntartják az érdeklődést. Szinte minden második lapra jut egy új, és meglepő információ. Nagyon tetszett az orvosi vonal, érdeklődve olvastam a boncolás menetéről, és hogy milyen érdekes dolgok is derülnek ki az ember halála után. Azon már meg sem lepődtem, hogy az FBI-nak milyen jellegű nyomozati technikái vannak, amelyek gondolom azóta is csak fejlődnek. Szimpatikus volt Lucy, Scarpetta számítógépzseni unokahúga is, azonban néhol érződött, hogy talán csak azért került bele, hogy árnyalva legyen a doktornő munkamániája.:)

Igazándiból nem szeretnék kötekedni a könyvvel. Igenis tetszett, kikapcsolt, gondolkodásra serkentett, és esélyem sem volt rájönni a gyilkos kilétére. Ami a legnagyobb erénye azonban a regénynek, hogy trilógia, és nagy örömmel fogom a kezembe venni a következő két részt is. Valahogy fogadni mernék, hogy Scarpetta és valamelyik rendőrbácsi között mélyebb érzelmi szálak fognak kialakulni.:)

Csak nem bírom ki, hogy azért valamit szóvá tegyek. Ha valaki azt mondja nekem, hogy ez a borító szép, akkor falhoz megyek. Mit keres ott rajta az a nő? Kit akar megformálni? A szőke Scarpettat? Na ne már..

Ettől függetlenül hamarosan kezdem a második részt. 

Jópár hete olvastam a kiadó honlapján a könyv történetét, megspékelve az igenis dícséretes borítóval, nem volt kérdés, hogy nagyon szerettem volna karácsonyra megkapni. Úgy tűnik, kérésem meghallgattatott, és be is került szépen a fa alá. Reményekkel telve álltam neki az olvasásnak.

Brutálisan megcsonkított testet találnak egy sportpálya öltözőjében. A férfi hozzátartozóinak értesítése közben kiderül, hogy a gyilkos az egész család kiírtását tűzte ki célul. Azonban a tervbe hiba csúszik, ugyanis a kamasz fiú, Joseph túléli a támadást. Az üggyel megbízott Joona Linna nyomozó értesül, hogy távol a családtól él a legidősebb lány, ezáltal valahogy el kell érnie, hogy Joseph a válságos állapotban használható információt adhasson a hatóságoknak, hogy meg tudják előzni a gyilkost. A fiú vallomása érdekében segítségül hívják Erik Maria Barkot, a híres hipnotizőrt. Az orvos tíz éve felhagyott a hipnózissal, de a jó ügy érdekében megszegi fogadalmát. Joseph emlékei megdöbbentik Eriket és a rendőrséget is. A hipnotizőrnek rá kell döbbennie, hogy az ügy az ő életetét is mélységesen felforgatja, és utolsó lehetőségként a saját rég eltemett emlékei közé kell ásnia.

Na végre. Hosszú ideje várok egy hasonlóan színvonalas igazi krimire. Minden szereplőből olyan tipikus skandináv hideg-ridegség árad, nem beszélve a tájakról, a klímáról, az egész atmoszféráról. Valahogy a krimi műfaja nagyon jól áll ezen vidéknek. A történetről is csak áradozni tudok.

Nem nagyzolás, de az írópáros műve elérte azt, hogy egy nap alatt közel 500 oldalt akarjak olvasni. Egyszerűen nem hagyott nyugodni az események sorozata, néhol pedig még szabályszerűen a frászt is hozta rám. Ez csak is csodálatot válthatott ki belőlem. Beszélni a sztoriról erőteljesen spoiler veszélyes lenne, így inkább csak arról írnék, amin a hatása alatt gondolkodtam. Meglepő, hogy a jóléti fejlett államokban mintha erőteljesen elterjedne a fiatalkorúak által elkövetett erőszakos cselekmények száma. Kiváncsi lennék a valódi okokra, és ha valami, hát ez az ami megdöbbent A hipnotizőrben. Olyan szintű nyers erőszak mászik le minden egyes oldalról, megspékelve beteg elmékkel, kórképekkel, hogy igazat kell adnom Nima-nak, ez egy valódi kemény krimi.

De, hogy kicsit kötekedjek a könyvvel, annyit azért le kell írnom, hogy az Ek család körüli történéseket jobban ki kellett volna fejteni, valahogy már a regény felénél háttérbe szorulnak az ő mozgatórugóik, hátterük, és nem utolsó sorban a velük kapcsolatos események végső alakulása.

Végül írnék egy félelmemről, amit csak bizonyos könyvek váltanak ki belőlem. A legtöbb esetben örülök, ha meg akarnak filmesíteni egy általam kedvelt regényt, azonban vannak olyan sztorik, amiket igenis meg kell hagyni csak az olvasóknak. Sokaknak úgy tűnhet, egy kriminél van a legkönyebb dolga a direktoroknak, azonban be kell látni, hogy van az a könyv által teremtett feszültség, amit egyetlen mozgókép sem tud visszaadni. A hipnotizőrre többszörösen is vonatkoztatom az állításomat.

Na de inkább addig is olvassa el mindenki, aki egy tényleg hátborzongató, intelligens és sokrétű krimire vágyik. 

Arra gondoltam, ha már ott van a blog nevében, hogy Ádám néz, egy rendhagyó posttal kezdeném az évet. Ugyanis megnézve a bejegyzéseket egy, azaz 1 darab filmkritika szerűség jelent meg rajta. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem néztem filmeket, csak szimplán nem írtam róluk. Az ünnepek alatt átgondoltam ezt a dolgot, és arra jutottam, hogy nem rugaszkodok el a blog alapvetésétől, és minden évben legalább egyszer összegyűjtöm az adott évben látott filmeket, de csak azokat, amelyek könyvből készültek, vagy azokon alapulnak. Mivel a könyvek mellett nagyon sok filmet is nézek, így látható lesz, hogy olyan moviek is lesznek a felsorolásban, amit nem olvastam. A sorrend az teljesen random:

Sherlock Holmes (Guy Ritchie) - Már ennél a filmnél le kell írnom, hogy nem olvastam Sir Arthur Conan Doyle írásait, úgyhogy csak a filmre tudok hagyatkozni. Nekem nagyon tetszettek a korhű jelmezek, a korabeli London megjelenítése, és persze maga a törénet is rendkívül szórakoztató. Persze mindehhez kell egy Robert Downey Jr. A maga nemében kitűnő élmény.

Egek ura (Jason Reitman) - Szintén nem olvastam Walter Kirn regényét, azonban ennél a filmnél erősen belegondoltam, hogy az írott anyag is hasonlóan magas színvonalú lehet. George Clooney hozza a szerepét tökéletesen, kicsit olyan, mintha rá lett volna kitalálva a karakter. Ami viszont nagyon fontos, az a mondanivalója a filmnek. Gyökeret eresszünk, vagy maradjunk a levegőben?:) Nekem nagyon átjött.

Viharsziget (Martin Scorsese) - Már a Játék a könyvekkel bejegyzésemben írtam, hogy bizony Dennis Lehane adaptációja az idei kedvencem. Dicaprio tökéletes a szerepben, a képi világ hasonlóan erős a könyvben megjelenítetthez. A rendező nem változtatott semmit, sőt, még az álomjeleneteket is tökéletesen adaptálta. A kedvenc részem az, amikor a börtönjelenetben megjelnik a háttérben a felesége....Iszonyat komoly rész, kötelező látni mindenkinek. Ő az eddigi legjobb.

Komfortos Mennyország (Peter Jackson) - Nem olvastam a könyvet, de bár csak inkább azt tettem volna, ugyanis a Mennyországot abrázoló képi világon kívül igazán semmi nem ragadt meg bennem (mondjuk az gyönyörűre sikeredett). A karakterek nagyon gyengék, a történet kicsit bugyuta. Pedig igazán jó az alapsztori. Kár érte.

Az Út (John Hillcoat) - Cormac McCarthy-tól még semmit nem olvastam, azonban valahogy nekem a Nem vénnek való vidék sem érte el azt a szintet, hogy olvasni akarjam. Sajnos Az Út is ezen a szinten van nálam, persze itt éreztem azért, hogy a könyv mennyivel több, mélyebb lehet. Én szabályosan unatkoztam a film alatt. Persze lehet, hogy hangulatfüggő, de nekem ez akkor sem jött át.

Ha/Ver (Matthew Vaughn) - Képregényen alapul, de szerintem simán idefér, ugyanis nekem nagyon bejött. Iszonyat kemény akciók vannak benne, tökéletes, vicces karakterekkel karöltve, és nagyon komoly, ahogy a kislány lenyom minden rosszarcút. Oda meg vissza vagyok érte. Egyszer még képregényt is a kezembe kell vennem.

A tetovált lány (Niels Arden Oplev) - A svédek nem tököltek, két év alatt leforgatták Stieg Larsson Millennium-trilógiájának három részét. Az első számomra kicsivel csúszott csak le a Viharsziget miatt a dobogó első fokáról. Ugyanúgy nem vett el sok részletet a rendező az írott alapanyagból, sőt, a történetet megfejelte egy tökéletes Lisbeth Salanderrel. Noomi Rapace nagyon jól hozza a kissé beteg hacker szerepét. Imádtam.

A szellemíró (Roman Polanski) - Biztos vagyok benne, hogy a könyv hasonlóan magas színvonalú, mint a film. Polasnki rendkívül erős képeket használ, hiteles szereplőkkel, bár nálam Pierce Brosnan lassan a ciki kategóriája, de ezt a filmet még ő sem tudja lerontani. Nem túl gyors, de annál hatásosabb adaptáció, és ami üt, hogy mintha a rendezőről magáról is szólna, ugyanis a történet, és a bemutatáskor az ő élete is hasonló irányt vett.

Tolvajok városa (Ben Affleck) - Még friss az élmény, két hete sincs, hogy megnéztem volna, pont miután elolvastam a regényt, amiből készült. Be kell vallanom, hogy ez az egyetlen hibája Affleck rendezésének, ugyanis a könyv sokkal ütősebb, sokrétübb. Ha csak a filmet nézem, tökéletes kikapcsolódás, nagyon szép Boston alaprajzzal karöltve. Szinte megszeretteti a várost, és a benne élő embereket. Ami viszont nagy negatívum, az a film lezárása, ugyanis messze gyengébb a könyvnél, és nem a megjelenítés minősége miatt, hanem maga a törénet is máshogy végződik az írott anyagban. Szomorú vagyok emiatt, ugyanis körülbelül az utolsó 10 percet vártam a film alatt a legjobban....:(

Social Network - A közösségi háló (David Fincher) - A könyvet ebben az esetben nem is akarom elolvasni, ugyanis én tökéletesen megelégszem Fincher adaptációjának az eredményével. A másik ok, hogyha elolvasnám a könyvet, talán még a Viharszigetet is lemosná az élről. Ami még lényeges, hogy ez mint életrajz jó film, és nem mint facebook film.

+1 A tökéletes trükk (Christopher Nolan) - Bár nem 2010-ben adták a mozik, én idén olvastam a könyvet, és a filmet is csak most láttam, így joggal van itt. Nolan a tőle várható profizmussal állt neki Priest könyvének, azonban talán túl gyermeknek vette a nézőket. Folyamatosan utal a végkifejletre, még a poénokat is idő előtt lelövi, kicsit rontva a könyv által nyújtott mesteri tetőponton. Bár sok apróbb részletet kihagyott a könyvből, némely leírt tényeket meg is változtatott rendesen, ettől függetlenül rendkívüli élmény a film is, bár midenképpen előbb olvasni kell!

Ennyi lett volna 2010-ben az álalam megtekintett könyvből készült filmek sora. Zárásként egy videót rakok be a mostmár tavalyi év legjobb film zenéjéből.

Régóta pihent már a várólistámon ez a könyv. Aztán végül most karácsonyra megkaptam ajándékba. Gondoltam ez egy jel, hogy már illene elolvasni, úgyhogy az ünnepek alkalmával bele is kezdtem...

Egy fiatal anya, életükben először nyaralni viszi két kisfiát, az ötéves Kevint és a kilencéves Stant. A gyerekek már a busz indulásakor is feszültek, nem értve az okokat, hogy miért éppen az iskolaév közepén mennek nyaralni, amikor már lassan beköszönt a tél. Az anya azonban igyekszik mindent elkövetni, hogy gyermekei legnagyobb élménye legyen ez a pár nap. Az összes kedvenc tárgyukat megukkal viszik, minden ruhájukat, bízva abban, hogy a tengerparton egy új, boldogabb élet vár rájuk szenvedés nélkül.

Az elbeszélésmóddal kezdeném.  Az anya egy hosszú monológban meséli el a történteket. Azért is jó és hatásos ez így, mert ennek az egyes szám első személynek valódi célja van. Látatni akar velünk egy elmét, gondolkodásmódot, állapotot. Az írónő által használt stílus rendkívül lényeglátó, és néhol szinte már költői.

A történet maga rendkívül egyszerű. Nem árulok el titkot, hogy amikor odaérnek a tengerparti városkába, semmi sem olyan, mint amit reméltek: az eső szakadatlanul esik, az emberek barátságtalanak, a szállodájuk lepukkadt, és még a tenger is háborog, sötéten, dühösen, lelketlenül.

Igazándiból kétféle képpen szeretném értelmezni a könyvet. Az egyik, hogy nem rugaszkodok el a történettől magától, és próbálom szimplán a racionalitás talaján megélni az olvasottakat. Így nézve a történéseket én egy beteg, depressziós elme utolsó megpróbáltatásait láttam. Az első oldalakról ordít, hogy neki segítségre van szüksége. A józan eszem az mondatja velem, hogy nem szabadott volna elengedni a gyerekekkel, és ebben az esetben nagyon nem érdekel, hogy egyébként szereti őket. Nem a betegsége miatt, hanem a cselekedetei, a gyermekeihez való hozzáállása végett csak megvetést érzek a nő iránt.

A másik értelmezésem szerint messze elrugaszkodok a történettől, és próbálom alapjaiban megérteni a leírtakat. Az egész könyvet vehetem akár egy 130 oldalas társadalomkritikának. Szinte kiált az emberek egymástól való elidegenedéséről, a világ borzalmairól, és a benne élők nemtörődömségéről. Bizonyos oldalakon rendkívül látványosan jelenik meg, hogy mennyire nehezen vesszük észre, hogy valakinek segítségre van szüksége. Könnyebb kinevetnünk, más esetben elfordítani a fejünket. Talán nem is annyira elrugaszkodott, hogy például egy odafigyelő pszichiáter biztos nem engedhetné szabadon az efféle bomlott elméket. Jobb nem tudni hány, a Tengerpartban leírt eset történik meg napjainkban.

Van még egy gondolatsor, ami csak nem hagy békén a könyvvel kapcsolatban. Ugyanis talán a legtöbb józan, egészséges ember alapvető vágya, hogy a gyeremekei egy jobb, szebb, barátságosabb világban éljenek. Bevallom, el tudom képzelni világunk olyan féle alakulását, amikor nem szívesen szeretnék gyereket, inkább megkímélném a várható borzalmaktól, és ami a Tengerpart legnagyobb erénye számomra, hogy szinte ráripakodik az emberre, hogy igenis mindent lehet jobban, élhetőbben, szebben csinálni.

Veronique Olmi regényét olvasni kizárólag a szeretet ünnepén ajánlott!!!

"Az élet egy nagy katyvasz. Bárcsak minden darab a helyére kerülne, minden szó kedves volna, minden baleset boldogan végződne. De nem így van. Az élet katyvasz. Az emberek úgy általában rohadékok. Ebben az évben azonban a Magányos Karácsony parti Pine Cove-ban tiszta örömmel ért véget, ragályos jóakarattal, és olyan álalános lelki békével, amely sima, magas fénnyel ragyogott a vendégek arcán. Egy katyvaszmentes pillanat."

Ezúton is szeretnék mindenkinek örömmel, békességgel, és könyvekkel teli boldog karácsonyt kívánni. 

Ben Affleck 2007-ben megcsinálta Dennis Lehane egyik könyvének adaptációját. Hagy ne mondjam, hogy azóta bízok benne, hogy csakis jó érzékkel választ ki könyveket. Hogy mit tudtam a Tolvajok városáról előljáróban? Boston, bakrablók, romantika, akció. Ennél több nekem nem is kellett. Az összképhez hozzátartozik, hogy a filmet nem láttam, csak ugye a trailert.

Helyenként SPOILER veszélyes írás!

Négy maszkos férfi kirabol egy bankot Boston Charlestown negyedében. Biztosíték gyanánt menekülés közben magukkal viszik a csinos bankigazgatót, Claire Keesey-t. A munka elvégezte után, Doug MacRay, a csapat tagja különös érzelmeket kezd táplálni az elrabolt, majd szabadon engedett nő iránt. Később maszk, és fegyver nélkül megismerkedik a nővel, és hamar kiderül, Claire sem közömbös iránta. Dougnak életében először át kell értékelnie az életét, és talán a lánnyal való találkozás megfelelő alkalom arra, hogy szakítson múltjával, foglalkozásával, gyerekkori barátaival, és valahol távol új életet kezdjen. Az álmok beteljesülése előtt, ahogy lenni szokott, egy utolsó nagy balhét terveznek, mely egy elszánt FBI ügynök révén veszélyt sejtet Doug és barátai számára.

Ahogy az a hasonló könyvekkel lenni szokott, már az első oldalakon beleszerettem, pedig csak egy "szimpla akciót" követhetünk végig, közben fokozatosan kibontva az érdekesebbnél érdekesebb karaktereket. A négy gyerekkori jóbarát hihetetlen erős a könyvben. Valahol olvastam, hogy csak Doug van kibontva, azonban látni kell, hogy ő a legösszetettebb figura, a többiek pedig szintén a helyükön vannak. Hogy úgy fogalamazzak, nem lehetett nehéz megfelelő szereplőket találni a leírtak után.:) A történet szépen fel van építve, kisebb csavarokkal megspékelve. A könyv stílusa már-már Lehane-hoz hasonló, csak talán egy picit még nála is összetettebb, azonban kevésbé feszes. Aggódtam a szerelmi száltól, azonban Hogan tökéletesen megoldotta ezt a fejezetet is.

Sőt, nem hittem volna, hogy az általam mindig hangoztatott pluszt, pont Doug és Claire kapcsolata fogja jelenteni. Egy hazugságban fogant kapcsolat talán eleve halálra van ítélve. A legnagyobb erénye a könyvnek, hogy elérte nálam azt, hogy talán életemben először látni akarjak egy szép és megindító happy endet. A történet pedig csak robog megállíthatalanul a véres, kiszámíthatalan végkifeljet felé.

A másik fő téma a barátság, a múlt, és a gyökerek. Két akció között jut elég oldal olvasni Doug őrlődését szülei, szerettei, barátai miatt. Valahogy annyira reális képet fest az emberről az író, hogy néhol komolyan elszégyelltem magam. Lehet új életet kezdeni a lejtőn? Van az embernek még egy esélye? Szabad álmokat kergetni? Ki tudunk bújni önmagunkból egy másik ember miatt?

Nem szokásom idézni könyvből, azonban van egy mondat, ami hihetetlenül magával ragadott, és talán jól példázza, miért is több egy tucatkriminél: "Amikor az ember valaki másnak a kezébe adja a lehetőséget, hogy megmentse, ezzel együtt a hatalmat is átadja neki, hogy tönkretegye." 

Mit is mondhatnék. Hálás vagyok a rendező úrnak, hogy megtalálhattam általa ezt az izgalmas, érzelemdús történetet. 

Szaniktól kaptam ezt a magas labdát, és ezúton is köszönöm neki.! Végigolvasva a kérdéseket, először azt hittem, bajban leszek, aztán jobban belegondolva, helyzetjelentésnek tökéletes. A "kedvencek" szerintem mindenkinek könyvről könyvre változnak, változhatnak. Mindenesetre szívesen visszaolvasom majd ezt a bejegyzést mondjuk 1-2 év múlva, megfigyelve mennyit is változott azóta a véleményem.

 01 - A múlt év legjobb könyve: Mivel igazándiből 2009 közepe-vége táján kezdtem el igazán sokat olvasni, így úgy gondolom nem nehéz a választás: Dennis Lehane - Sötétség, fogd meg a kezem

02 - Több, mint 3 alkalommal olvastad: Szégyen, nem szégyen, nincs ilyen könyv jelenleg.

03 – Kedvenc könyvsorozat:  Dennis Lehane-tól a Kenzie-Gennaro sorozat.

04 - A sorozat kedvenc része: Sötétség, fogd meg a kezem

05 - Boldog leszel ettől a könyvtől: Christopher Moore összes:)

06 - Szomorúvá tesz: Hemingway - Akiért a harang szól utolsó oldalai

07 - Leginkább alulértékelt könyv: Mivel általában keresem a felülreprezentált könyveket, így nem tudok erre válaszolni.

08 - Túlértékelt könyv: Suzanne Collins - Éhezők viadala

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis: Zafón - A szél árnyéka

10 – Kedvenc klasszikus: Talán Madách - Az ember tragédiája

11 – Ami nagyon nem tetszett: Philip Roth - Sabbath színháza

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem: Foggalmam sincs.

13 – Kedvenc író: Dennis Lehane, Robert Merle

14 – Kedvenc könyv az írótól: Lehane - Sötétség, fogd meg a kezem ; Merle - Védett férfiak

15 – Kedvenc férfi karakter: Mikael Blomkvist (Millennium-trilógia)

16 – Kedvenc női karakter: Jody (Moore vámpír-trilógiájából)

17 – Kedvenc idézet a könyvből: Nincs kedvencem

18 – Csalódtál benne: Hát volt jó pár ilyen. Mondjuk Roth Sabbath színházával  szívenütött, és Michelle Richmondtól A köd éve sem hagyott túl jó érzéseket bennem.

19 – Legjobb adaptáció: Dennis Lehane - Viharsziget

20 – Kedvenc romantikus: Ha annak vesszük, akkor Márai - Vendégjáték Bolzanoban.

21 – Gyerekkori kedvenc: Móra Ferenc - A Pál utcai fiúk, Erich Kästner - A két Lottie

22 – Kedvenc saját könyved: Mindegyik saját könyvemet szeretem, de talán Caleb Carr itthon megjelent két műve a kedvenc.

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra: Márquez - Száz év magány

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának: Mindegyiket, amelyik hozzám közel áll

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni: Talán Mikael Blomkvist az. Kellően ambíciózus, imádja a női nem képviselőit, emellett  talpraesett, és rendkívül megnyerő.:)

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben: Valahogy a legtöbb könyv hatással van rám. Ha mindenképpen ki akarok emelni, akkor Merle-től a Védett férfiakat mondanám, és főként a nőkkel szembeni gondolataimat változtatta meg.

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben: Szinte az összes Dennis Lehane, de bele venném még Priest-től A tökéletes trükköt, valamint Martel - Pi életét.

28 – Kedvenc könyvcím: Kín

29 – Mindenki utálta, kivéve te: Nem tudok ilyenről.

30 – Abszolút kedvenc könyv: Igazándiból nem lenne megválaszolhatatlan kérdés. Stílusonként igenis tudnék kedvencet mondani. Bár lehet, hogy ott is osztott első és második helyek születnének.:)

Nem szeretnék ünneprontó lenni, de elnézve a többi könyvesbloggert, máris új játék ütötte fel a fejét köztük, úgyhogy nem küldeném tovább senkinek.  

A legtöbb emberrel ellentétben nem láttam a  Christopher Nolan által rendezett filmet. Bár nem mondanám, hogy megjelenésekor nem keltette fel az érdeklődésem, azonban valahogy ennyiben is maradt. Aztán a napokban véletlenül a filmnek alapot adó könyvre bukkantam, és elérkezettnek láttam az időt, hogy hiányosságomat pótoljam. Persze a könyv tekintetében.

A történet a 19. századi Angliába kalauzolja el az olvasót, ahol is végigkövethetjük két egymással rivalizáló bűvész életútját. A halálos ellentét kettejük között egy hihetetlen trükk révén alakul ki. Mindketten felveszik műsorukba, azonban egyikőjük sem tudja, hogy a másik hogyan csinálja, mi is az illúzió valódi rejtélye. Talán nem is gondolják, hogy szembenállásuk családjuk több generációjára is kihatással lesz...

Nagyon régen éreztem ilyet. Bevallom, tanulnom kellett volna, de egyszerűen nem bírtam letenni. A történetvezetés, a megvalósítás, a trükk rejtélye, a szereplők kibontása, és különböző nézőpontokból való tálalása egyszerűen nem eresztett. Eddig nem igazán érdekeltek a bűvésztrükkök, de örömmel olvastam a háttérben zajló megoldásokról.

A korabeli Anglia ábrázolása is nagyon jól sikerült, az olvasó mintha tényleg ott ülne a színházban. A két főszereplő tökéletes ellentétei egymásnak, és ami a legjobb, hogy mikor Alfred Borden naplóját olvassuk vele azonosulunk, neki hiszünk, azonban mikor Rupert Angier részéhez érünk, már fordított a megítélés. Egyáltalán nem zavaró az időben való ugrás, talán még érdekesebbé teszi a mondandót. Napló révén eseményrészleteket látunk, de tökéletesen követik a főbb szálat, egy percig nem okoz gondot a megértés.

Engem egy szempontból A szél árnyékára emlékeztet. A tökéletes trükkben is markánsan jelennek meg különböző műfajok. Ami eleinte szimpla kriminek, rejtélynek, esetleg kalandnak indul, a későbbiekben már horrorisztikus, fantasztikus, drámai. Ez az ami nálam tényleg nagyon tud ütni. Egy gyors váltás, és a trükkökből felocsúdva egy családi dráma kellős közepébe toppanunk. Több helyen olvastam, hogy pont az élesváltás ront az összképen. Szerintem meg pont ettől lesz több, élvezetesebb, mint sok más regény.

A trükk valódi értelméről szintén csak szuperlatívuszokban tudok írni. Mindkét bűvész megoldása, titka fantasztikus. Legyen az misztikus, hihetetlen, megvalósíthatatlan, én akkor is oda meg vissza vagyok érte.

Nem akarok elsiklani a könyv talán legmarkánsabb mondanivalója fölött. Láthatjuk, hova vezethet a célok észnélküli hajszolása, a rivalizálás mivé süllyesztheti az egyént, és egy igazi tragédia, hogy két ember, akik barátok lehetnének, mivel pazarolják el a tehetségüket, és józan ítélőképességüket.

Christopher Priest A tökéletes trükkel engem könnyedén megvett magának. Nálam csillagos ötöst érdemel. Ezek után már tényleg illene megnéznem Nolan feldolgozását.

Nem tudom miért, de újfent le kell írnom, hogy gyenge vagyok, és nem tudok ellenállni Moore-nak. Lassan 4 hónapja, hogy itt porosodott a polcomon a vámpír-trilógiájának második része, azonban a Vérszívó démonok annyira nem vágott földhöz, úgyhogy tényleg csak a leküzdhetetlen rajongásom miatt vettem a kezembe a Totál szívást.

Jody és Tommy már boldogan élhetik a vámpírlétüket. Persze ez túl szép lenne, ugyanis több problémát is felvet új életük. Meg kell oldaniuk a vérellátásukat, persze szigorúan éjszaka. Az ősvámpír alig várja, hogy kiszabaduljon bronzbörtönéből, és bosszút álljon. Tommy volt munkatársai főállású vámpírvadászokká válnak, oldalukon egy dühös, megalázott, kék (hehe) színű prostituálttal. Persze a rend őrei sem unatkoznak. Ez így már tényleg szívás.

Mennyire is szeretek kellemesen csalódni. Ahogy az elején említettem, az első rész után nem vártam sokat ettől a résztől, azonban minden várakozásomat felülmúlta. A történet ugyanúgy sokrétű, sokszereplős, mint általában az eddigi Moore könyvek.

A szereplők külön bekezdést érdemelnek. Nekem messze Jody a kedvencem. Tökös, szexi, vagány. Tommy tökéletesen életképtelelen lúzernek van megírva, de valahogy nagyon megkedveli az olvasó. A gonoszok, munkatársak inkább csak kretének, kevésbé kidolgozottak. Feltűnik ebben a részben egy igenis hangsúlyos szereplő, Abby, a goth- punk-rocker-EMO-s tini, és az ő homokos haverja, Jared. Abby eleinte engem irritált, azonban minél több szóhoz jut, annál inkább beindul a kiscsaj arca, és lenyom dumával mindenkit. Jared szimplán Tommy társa lehetne vesztesversenyben. El is felejtkeztem Chetről, a drabális macskáról, és a csöves gazdájáről, Williamről. Szerethetőek. A mellékszereplőket most nem boncolgatnám. Azonban egyet mégis. Akik olvasták a korábbi regényeket, egy igen találó, és vicces cameo szereplőt találhatnak.:)

Az egész könyvről elmondható, hogy Moore ismét nem spórol a groteszk, vulgáris, abszurd helyzetekkel, történésekkel, és főleg humorral. A poénok mellett Abbyn keresztül Moore beszól kb. a teljes mai tinitársadalomnak, a trendinek hitt agymenéseknek, legyen az öltözködés, hajszín, zene, ivási szokások, példaképek. Így kell ezt csinálni. Egy szebb új világban Moore trilógiájának sokkal ismertebbnek és népszerűbbnek kellene lennie, mint az Alkonyat...:) 

Beigazolódott, hogy nem véletlenül rajongok a szerzőért. Nem kérdés, hogy hamarosan beszerzem a trilógia -sajnos- zárórészét, a Csak egy harapást. 

Nagy rajongója vagyok a velem  nagyjából egyidősekről szóló regényeknek, történjenek az események akár 20 évvel korábban, és egy óceánnal arrébb. Sejtettem mire számíthatok Ellistől, és bíztam benne, hogy legalább fele annyira fog tetszeni, mint A vonzás szabályai.

A történet Clay-ről szól, aki az egyetemi szünetben hazalátogat Los Angelesbe szüleihez és barátaihoz. Ekkor aztán elindulnak a napokig tartó bulizások, a féktelen szeretkezések, napokat, heteket kitöltő drogos mámorok. Visszautazása előtt Clay abban sem biztos, hogy ő valaha is elment volna innen...

Félelmetes. Annyira hiteles, megtörtént, a kőkemény valóságot ábrázoló művet tett le Bret Easton Ellis 20 évesen az asztalra, hogy csak kapkodom a fejem. A Nullánál is kevesebb tényleg egy tökéletes társadalomkritika. Sőt nem, ilyen az igazi kritika. A szereplők gazdag amerikai fiatalok, rendezők, producerek gyerekei, akik eltávolodtak szüleiktől, a valóságtól, a felelősségtől, és igen, talán még a társadalomtól is. Ugyanolyan elszigetelt életet élnek ők sokan együtt, mint más teljes fizikai magányban. A szöveg nyers, sallangmentes, fiatalos, lendületes. Élvezet olvasni. A szereplők úgy vannak ábrázolva, hogy szinte csak nevük van, egyéniségük, érzéseik nulla. Az erőszak félelmetes jövőképe, megjelenítése nem egy oldalon figyelmeztet minket, sőt kiált azért, hogy ezekkel a fiatalokkal valami baj van.

A mérhetetlen kábítószerfogyasztás is talán csak egy menekülés valami elől, amit még a szereplők sem ismernek fel. Elbújni a világ szeme elől, ezt talán a legjobban a napszemüvegek használata példázza. Egyedül talán Clay-en, és Julian-en érződik, hogy ki akar törni ebből a világból amibe csöppent, a hogyanra azonban nem válaszolnak.

Ha az okát keresném a kialakult "X-generációnak", vélhetően a szülőket találnám meg. Ők nem fordítanak elég időt rájuk kiskoruktól fogva. (Clay visszaemlékezései is mintha ezt támasztanák alá).  Egy rossz szülő-gyermek viszony általában az idősebbtől, a nevelés elhibázásából fakad.

Ha esetleg valaki nem hisz a leírtak valódiságában, és csak egy hatásvadász regénynek gondolja Ellis művét, nyugodtan menjen el mondjuk egy magasabb színvonalú budapesti szórakozóhelyre, és az olvasottakhoz hasonló, megdöbbentő dolgokat fog tapasztalni. A szemünket és a fülünket be lehet csukni, attól még a Nullánál is kevesebb jelen korunk problémáiról is szól. Mondhatni örökérvényű. A problémám az, hogy akiknek tényleg el kellene olvasni a regényt, vélhetően nagyon távol vannak a guttenberg galaxistól.

Hamarosan megjelenik magyar fordításban is a Királyi hálószobák című Ellis mű, melyben megtudhatom, mi történik Clay-el és barátaival napjainkban. 

Valmiért simán be tudok dőlni a PR és marketing elemeknek. Minette Walters könyvére ez határozottan igaz, ugyanis rendkívül megtetszett a borító; felkeltve az érdeklődésemet, és persze az étvágyamat a könyv iránt. Kiváncsi voltam, hogy ha már ennyire bekajáltam a dizájnt, vajon a bensőségekkel is jóllakom-e?

Charles Acland hadnagy 2006-ban súlyos sérülést szenved egy terrorista támadás közepette Irakban. Két bajtársa meghal, neki pedig szétroncsolódott az arca, és az egyik szemét is elveszti. A kórházban ébredve hamar kiderül, hogy komoly lelki sebeket is szerzett. A civil életbe való visszatérése után egy idős embert majdnem halálra vernek az utcán. A rendőrség a támadást egy sorozatgyilkossággal teszi párhuzamba, a volt katona pedig hamar gyanúsítottá válik furcsa, erőszakos vislekedése, titkozatos múltja révén. Egyedül egy leszbikus, súlyemelő orvos akar segíteni rajta, de ő sem biztos pártfogoltja ártatlanságában.

Többször előfordult már velem, hogy mást kaptam, mint amire számítottam. Ez azonban most pozitívan hatott. A kaméleon árnyak ugyanis egy nagyon jól megírt, sokrétű, soktémakörös krimi(!). Féltem, arról lesz szó, hogy az eltorzult arcú áldozatot miként kezeli a társadalom, felerősítve persze az emberek negatív attitűdjét, aztán kapok egy jó adag háború ellenes propaganda-szöveget. Azonban számomra egy vérbeli krimi volt "csupán". Ahogy ennél a műfajnál már korábban is írtam, alapvető elvárásom, hogy legyen benne valami plusz, valami más, ami kiemeli a tucatból. A kaméleon árnyékában ez a plusz maga a címben említett emberi tulajdonság, és annak tökéletes ábrázolásmódja. A kaméleon egyéniség rendkívül érdekes, és a legtöbb esetben hasznos. Krimi esetében rendkívül találó, ugyanis itt senki nem az, akinek látszik, és mindenki más arcot mutat. Ennek megfelelően szerintem tökéletesek a szereplők. Acland oldalról oldalra változik, azonban sok hozzá hasonló "egyéniség" tűnik fel a regényben.

Nagyon tetszik a könyv természetessége, valóságossága. Nincs belezés, trancsírozás, lélekbúvárkodás. A gyilkosságokat is "szimplán" puszta kézzel követik el. Hatásos, hogy bizonyos történéseket emailek, újságcikkek formájában tudjuk meg. Olyan életszagú az egész.

Negatívumként annyit írnék, hogy hamar vége lett. Talán még jobban kibontottam volna a szereplők motivációit, gondolatait.

Összességében elmondhatom, igenis nagyon jól laktam a könyvvel, kis időre csillapítva a krimik iránt érzett szükségleteimet.

Annyit hozzátennék még, hogy nagyon örülnék neki, ha ezek után minden könyvre igaz lenne, hogy a külcsín találkozik a belbeccsel. Sok kiadónál nem értem, miért nem fordítanak sokkal nagyobb szerepet a borítóknak. Igenis nagyon fontos a szép és igényes külső, ami esetleg beindítja az ember fantáziáját. Arról már nem is beszélve, ha mondjuk kapcsolódik a kép, vagy akár a szín a könyv tartalmához... 

Philip Roth-tól először a Düh című kisregényt olvastam. Már akkor írtam, hogy bizony akarok tőle még más művet is beszerezni. Főként a fülszövegre hagyatkoztam a kiválasztásnál, ugyanis a Sabbath színházáról eddig nem sok vélményt láttam, hallottam.

A történet Mickey Sabbath-ról szól, aki egy, a társadalomtól elidegenedett, szélsőségesen erotomán valaki, a megbotránkoztatás királya, és nem utolsó sorban egy rendkívül tehetséges bábjátékos. Az egész élete egy valódi műalkotás, az élvezetek és élvezések végeláthatatlan sorozata, felölelve helyeket, nőket, barátokat, rokonokat, emlékeket.

Csalódott vagyok. Könyv még ennyire nem terhelt le. Nem tudott magával ragadni. Bizonyos oldalakon szabályszerűen szenvedtem, és sajnos nem a vulgáris, megbotránkoztató jeleneteknél. Egyszerűen nekem sokszor érthetetlen, csapongó hatást ért el. Valahogy nem akart A pontból B-be jutni. Ami a legnagyobb szívfájdalmam, hogy a főszereplő Mickey nem túlzottan vált szimpatikussá, nem tudtam vele igazán együtt érezni. Persze hazudnék, ha a könyv lényegi mondanivalójával nem értenék egyet. Az élvezeteknek való élés igenis nagyon fontos, sőt... Meg tudom érteni, ha valaki eljut arra a pontra, hogy élete főműve, az élvezetek habzsolása már a végét járja, és ezért őrült dolgokra képes, hogy mindent visszaszerezzen, megtartson, folytasson.

A karakterek nekem felszínesek, talán csak Drenka vált elképzelhetővé, szerethetővé. Néha úgy éreztem, a mondatok, a szavak, csak lógnak a levegőben, és nincs kibontva a valódi értelmük. Talán Roth direkt írta így, ezt nem tudhatom.

Talán napok, hetek múlva jó érzéssel fogok visszagondolni Sabbath színházára, de újraolvasni biztos nem fogom. Nagyon szerettem volna, ha nem kell nemleges fejet ráznom Philip Roth-ra, de sajnos megtörtént. Mindenféleképpen szeretnék még adni neki esélyt, ugyanis látok potenciált a gondolkodásmódjában, a történeteiben, a mondanivalójában, de csak és kizárólag ajánlott (!) könyvei formájában.

Lassan egy év telt el azóta, hogy olvastam a Drogháborút. Mondanom sem kell, akkor nagyon bejött mind a történet, mind Don Winlow írásmódja. Örömmel láttam, hogy megjelent az új könyve, így gondoltam felelevenítem a közös élményeinket a szerzővel.

Chon és Ben a Dél-kaliforniai drogtermesztés királyai. Ennek megfelelően megvan mindenük: pénz, tengerpart, csajok. Egy nap videoüzenetet kapnak a Baja Kartelltől. Vagy rajtuk keresztül árulják a füvet, vagy, ahogy a felvételen látszik, lefejezik őket. Megpróbálnak egy másik, harmadik utat találni, azonban nyomatékosítás gyanánt a kartell elrabolja O-t, közös barátnőjüket. A fiúk vagy beállnak a hierarchiába, feladva elveiket, vagy fizetnek 20 millió dollárt a lányért. Ben és Chon merész tervet eszel ki, melynek során visszaszerezhetik a lányt, és a pénzük is megmarad. Azonban a tervbe ahogy lenni szokott, hiba csúszik.

Bárki, aki kedvet érez, hogy elolvassa Winslow művét, előbb informálódjon jelenünk mexikói drogháborújáról. Ha ezt megtettük, teljesen más szemmel olvassuk a könyvet. Persze a történet akkor is feszes és laza lesz, a szereplők kellően őrültek, az események abszurdak, mindennek leírása pedig hihetetlenül egyedi és szórakoztató. Az író olyan szavakat, mondatokat használ, mintha ő is körülbelül 20 éves lenne, rendkívül elnyerve ezzel a tetszésemet. Nem csak azért, mert van benne szex, drog, káromkodás meg akció, hanem mert mindez úgy leírva, mintha egy régi barátunk mesélné épp az aktuális élményét, vagyis közel áll hozzánk. 10-15 év múlva talán már nem fog tetszeni ez a fajta irodalom, de jelenleg igen nagyra értékelem.:)

Nem véletlenül írtam, hogy olvassunk utána az amerikai-mexikói eseményeknek. Interneten böngészve és híradót nézve rádöbbenhetünk, hogy ez az úgynevezett szórakoztató irodalom véresen komoly, és igenis megtörtént eseményeket mutat be. Információkkal lát el minket a drogleszámolások hátteréről, a bandaháborúkról, a korrupcióról, a drog ellenes küzdelem nehézségeiről, és kilátástalanságáról. Ha így vesszük a Barbár állatokat, már nem is annyira vicces, és jópofa. Igenis komolyan kell venni, mégha nem is akarja annak beállítani magát.

Én imádtam Winslow regényét. Ami hiba lehet, az maximum a könyv rövid terjedelme, bár ennek kiküszöbölésére már megalkotta ugyebár a Drogháborút, ami tényleg kötelező midenkinek. Ezentúl nem akarok éveket várni az újabb könyveire, amint lehet le kell fordítani és ki kell adni őket. Én biztos az elsők között szerzem be mindet.

Zárthelyik és vizsgák előtt a legjobb kikapcsolódás szerintem egy jó krimi. Slaughter nevével először talán a Molyon találkoztam, majd egyre több blogban is olvastam a könyveiről. Sokan elismerően nyilatkoztak róla, így gondoltam tökéletes választás lesz nekem is.

A Dél-amerikai Heartsdale egy békés kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. A város kórboncnoka, Sara Linton ebédjét tölti az egyik főutcai étteremben, majd a mosdóba kimenve egy holttestet talál, aki a helyi főiskola vak tanárnője. Mellkasára egy keresztet vágtak. A nyomozást Sara exférje vezeti, akinek segítségére van a halott lány ikertestvére, Lena is. Néhány nappal később újabb fiatal diák tűnik el. Majd mégvalaki...

Először a pozitívumokról. Tetszett a könyv atmoszférája. Szeretem ha már az első oldalak felkeltik az érdeklődésemet. A három főszereplő gondosan kidolgozott. Krimik esetében egyáltalán nem zavar a túlzott naturalizmus. Mivel Sara halottkém, így el is vártam, hogy részletesen kielemezze a sérüléseket, sebeket. A feszültséget rendkívül jól adagolja a szerző. Egy percig nem válik unalmassá, nincsenek "holtszezonok". A párbeszédek lényegretörőek, nem akarnak többet mondani, hallatni mint amit ilyenkor elvár az ember.

Na de nem akarom túlzottan ajnározni a Nadragulyát, ugyanis több sebből vérzik, akárcsak a könyvben szereplő holttest(ek). A legfőbb gondom, hogy nem felelt meg a krimi műfaj számomra alapvető elvárásának. Körülbelül a 70-dik oldaltól sejtettem, hogy ki lesz a gyilkos, és igazam is lett. Nem lepődtem meg, hogy egyszerűbben fogalmazzak. Kimaradt a katartikus "jééé, nem is gondoltam volna, hogy ő az" élmény. Ez pedig igenis nagy baj. A másik, kisebb probléma, hogy a cselekmény vége valahogy nagyon hamar lett lezárva, egy jó iparosmunka érzetét keltve, és hiányjeleket hagyva az olvasóban. Egy jó alapsztori, hihető szereplőkkel még nem elég. Kellett volna valami plusz, valami több, akármi.

Szomorúan kell konstatálnom, hogy nem Karin Slaughter lesz az, aki megelőzi nálam a trónon Caleb Carr-t és Dennis Lehane-t. Pedig bavallom, nagyon szeretnék egy újabb krimi alapművet találni magamnak. Ha pedig nem találnék, még mindig újra és újra elolvashatom az előbb említett zsenik műveit.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyetemi tanulmányaim alatt, révén fogok olyan könyvet olvasni, amit a blogomba is szívesen beleírok. Tanárom beharangozója alapján nem volt kérdés, hogy ebből a könyvből akarok kiselőadást tartani.

Robert T. Kiyosaki lerántja a leplet a szegénység, a középosztály, és a gazdagok kialakulásának okairól. A történet egy kisfiúról szól, akinek az egyik (az édes) apja tanult, több diplomás, a maga szakterületén sikeres ember, idővel mégis adósságai lesznek, és nem tud kikerülni a "mókuskerékből". A másik papa (a barátja apja) az egyetemi alapképzést sem végezte el, mégis dollármilliók birtokosa, és a gazdagok felhőtlen, titokzatos életét éli. A gyereknek el kell döntenie, hogy melyik szülőre hallgasson, hogy folytassa életét, mit tanuljon, mit kerüljön el. Anyagi biztonság, vagy kockázat? Szakszervezet, vagy saját cég? Egyetemi szakoktatás vagy a pénzügyi intelligencia megszerzése? Ő csak gazdag akar lenni.

Jól döntöttem, amikor a Gazdag papa, szegény papát választottam. Nagyon sok tabut döntöget mind a vezetéselméletben, életvitelünkkel kapcsolatban, és nem utolsó sorban az oktatásban. Egy magyar ember számára például teljesen hihetetlen jövőképet és célokat vázol fel. Bár alapjaiban nem rengette meg a terveimet, céljaimat, azonban egy teljesen új perspektívát láthattam. Megtudtam mi a különbség az eszközök és források között. Kíváncsivá tett, vajon a valóságban a leírtak hogyan működnének. Abban talán mindenki egyetért, hogy a pénzügyi intelligencia megszerzése a mai globalizálódó, pénz- és bankközpontú világunkban elengedhetetlen, bár félek, hogy Kiyosaki életútja csak 1 a milliók közül, ezáltal semmiképpen sem szabad biankónak venni a gondolatait.

Ami kicsit elvesz a nagyfokú tanácsözön hatásából az a történet maga. Sokszor ismétli önmagát az író, általában felszínesek az említett emberi, megtörtént példák. Irodalmi értékét inkább nem is említeném, de nem is ez a célja szerintem. Szimplán tanácsokat ad,  személyes sikerek alapján.

Gondolkodásra serkent, és elbizonytalanít az eddigi megrendíthetetlennek vélt középosztálybeli létemben.

Valami megmagyarázhatatlan, mélyről jövő perverzió vezetett engem A festett madár elolvasására. Tudtam, hogy nem egy könnyed nyári történet, sejtettem, hogy nem egy happy end regény, és azzal is tisztában voltam, hogy kicsit sem fog megmosolyogtatni.

1939 őszén egy hat éves kisfiút a szülei a háború elől egy távoli lengyel faluban rejtenek el. Nevelője hamarosan meghal, így a kisfiú magára marad, és kezdetét veszi közel négy évig tartó megpróbáltatása. Faluról falura járva-üldözve korán megtapasztalja az emberi kegyetlenség számtalan formáját.

Teljesen le vagyok taglózva. Ilyen nyers, zsigerekig hatoló "könyvélményben" még talán nem volt részem. Nem hittem volna, hogy szépirodalmi mű alapján el tudok borzadni. Tudom, hogy nem illik ilyet írni, gondolni, de ennyire gyönyörűen leírva ennyi borzalmat talán nem is jelenítettek még meg. Kosinski csodálatosan fogalmaz. Minden szó és mondat valami hihetetlen írói képességről, teljesítményről árulkodik.

A festett madár történetéről csak annyi véleményt szeretnék írni, hogy minden porcikám ellene van, hogy mindez akárcsak elvétve megtörténehetett. Nem akarok hinni a bigott vidéki keresztények szadista, agymosott cselekedeteinek létében. Az emberi butaság, gonoszság, a babonák világa felfoghatatlan. Milyen szintig tudunk elállatiasodni?

A kisfiú magatartása, jellemfejlődése borzasztóan hatásosan jelenik meg előttünk. Egyszerű, jól nevelt 6 éves kisfiú, aki a testi és leki kínzások hatására még az emberi kommunikáció alapjait is elfelejti, vagy el akarja felejteni. A tudatallattija alakít már csak ki védőhálót felé. Vajon meddig tudunk egy embertelen környezetben, világban élni? Meddig tud ember maradni valaki az állatok között?

A festett madár eddigi rövid életem legelborzasztóbb szépirodalmi regénye. Talán emlékezni sem akarok rá. Ez egyszerűen túl sok, túl embertelen. Óvatosan, felkészülten álljon neki bárki az olvasásának. 

Névnapi ajándékként kértem Merle művét, tudva, hogy az eddig tőle olvasottak alapján nem csalódhatok, sőt, tanulhatok, szórakozhatok.

1940. júniusában Dunkerque tengerpartján francia csapatok állomásoznak. Felettük és melletük vészterhesen közeledik a német hadiflotta. Egy francia katona, Maillat túl akarja élni a háborút, el akar menekülni. Céljának eléréséhez meg kell járnia a poklot, megtapasztalva a háború embertelenségét, kilátástalanságát.

Bajban vagyok. Merle-től valahogy nem ezt szoktam meg. Eddig valamivel mindig lenyűgözött, meglepett. Félreértés ne essék, egyáltalán nem rossz könyv a Két nap az élet, azonban valami nekem hiányzik belőle.

Tetszik a tempója, a szereplők tipikus Merle "hősök". Alapvetően szeretem a világháborús regényeket, bár fentartásokkal kezelem a mondanivalójukat. Ami miatt jó könyv, az pont az, hogy nem akar idealizálni. Nincs szó nácikról, meg demokratákról. Szimplán az élet szeretetéről ír, és persze a háború borzalmairól, értelmetlenségéről. Elgondolkodtam, vajon én mit tennék hasonló helyzetben? Főznék a társaimra? Milliókról szövögetném álmaimat? Lőnék mindenre ami mozog? Vagy szimplán csak menekülnék, lebegtetve magam előtt a boldog jövő reményét? Nem tudom, de nem is akarom soha megtudni, milyen lehet háborúban az élet. Nagy általánosság, de igenis addig kell ehhez hasonló könyveket írni, még egy fegyver is eldörren a világban. Nem kell egymást szeretnünk, de teljesen értelmetlen felgyorsítanunk az amúgy is bekövetkező végzetet -előbb utóbb úgyis mindeki meghal magától-, és ebben Merle megint fején találta a szöget. Normális emberiség esetén senki nem szólna bele az élet rendjébe. Na de ennyit a naivitásomról.

Ami miatt mégis valahol kevésnek érzem, az a rám gyakorolt hatása. Nem lesz annyira maradandó számomra, mint például a Védett férfiak. Egyszeri történelmi regénynek tökéletes, de valószínűleg nem fogom újraolvasni. Hamarosan kezdem a Malevil-t, remélem pótolni fogja ezt a minimális hiányérzetemet.

Christopher Moore-ral szemben elfogult vagyok. Negatív kritikák ide-oda, én akkor sem bírom ki, hogy ne olvassam el az összes művét. Már a Biff evangéliumában is szétröhögtem magam Raziel angyalon, így gondoltam nem lehet rossz egy teljes könyv az ő szereplésével.

Josh Barker, a 7 éves Pine Cove-i lakos egy este hazafelé sétálva meglátja, hogy egy balta áll ki a Télapó fejéből. A kisfiú nem akarja, hogy emiatt elmaradjon a karácsony. Szerencséjére pont arra jár Raziel angyal, hogy egy újabb csodát hajtson végre, így nem kérdés, hogy szellemi szintjéhez mérten mindent elkövet, hogy teljesítse a szomorú kisfiú kívánságát. Raziel ténykedése a boldog karácsony helyett alapjaiban rázza meg a békés kisváros lakóinak életét.

Nem tudom mitől tartottam. Christopher Moore számomra még mindig a legviccesebb író. Hihetetlen szereplőivel, abszurd történéseivel, lehengerlő, nyers, hétköznapi humorával nem tudok betelni. Ami átverős, az pont a cím, és Raziel szerepe. Jobb előre tudni, hogy bizony ő csak egy ritkán felbukkanó mellékszereplő. Aggodalomra azonban semmi ok, ugyanis megannyi vicces, abszurd "főszereplő" kap helyet a könyv hasábjain. Valamiért nekem mindig Moore állatszereplői a kedvenceim. A leghülyébb angyalban a legjobb fej Roberto, a Ray-ban napszemüveges denevér. Az író könyveiben eddig is mérhetelen káromkodás, nem éppen polkorrekt megjegyzés, angol-kisasszonyokat sértő hozzászólás volt jelen, azonban mintha ebben a kötetben erre méginkább rárakott volna egy lapáttal. Elhiszem, hogy van, akinek ez a vulgáris agymenés nagyon nem tetszik, de számomra a legtökéletesebb délutáni kikapcsolódás. Nem csak azért imádom a stílusát, és a könyveit, mert tele van káromkodásokkal (tény, hogy irtó vicces), meg ocsmány-groteszk poénokkal, hanem talán mert annyira emberközeli. Valljuk be, mindenki káromkodik, ki többet-ki kevesebbet, mindenkinek vannak fura gondolatai, nem beszélve a cselekedeteinkről. Ha saját magunkon pedig nem tudunk nevetni, akkor ott komoly problémák vannak, ami pedig semmiképpen sem Christopher Moore hibája.

Azt leszámítva, hogy nem Razielről szól a könyv, méltó helyet foglal el a könyvespolcomon. Szomorúan veszem tudomásul, hogy már csak egy kötet van hátra Moore itthon megjelent regényeiből. :(

Nehéz feladat olyan könyvről értekezni, amiről már rengetegen írtak. Ennek köszönhetően sok újdonság vélhetően nem fog kitűnni az én véleményemből sem. Próbáltam mindig csak látni, hogy igen, újra A szél árnyékát dícsérik, és nem olvastam el egyetlen egy véleményt sem róla. Így aztán még a történettel sem voltam tisztában, és most először örülök ennek. Be kell vallanom, hogyha csak a borítón lévő szövegre hagyatkozom, talán ki sem nyitom soha, nemhogy elolvassam. Szerencsére nem így tettem.

A tíz éves Danielt az apja egy korai hajnalon elviszi Barcelona talán legkülönlegesebb helyére, az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Szabadon kiválaszthat egy könyvet, mely utána végigkíséri az életét. Daniel megrészegülve az általa választott könyvtől, felkerekedik, hogy mindent megtudjon a könyv múltjáról, és írójának életéről. Lassan kirajzolódik, hogy a fiatal fiú életét mennyire is befolyásolja a könyv. Neki köszönheti első szerelmét, csalódását, barátait, és ellenségeit. A könyv, és szerzője utáni nyomozás során Danielnek rá kell döbbenie, hogy vannak, akik mindent képesek elkövetni, hogy a múltra soha ne derüljön fény.

Bevallom, rendkívül rosszul indult a kapcsolatom Zafón művével. Kétszer álltam neki, és hagytam abba. Valahogy nem akartam elolvasni. Amikor másodjára belekezdtem, 20 oldal után megint letettem. Aztán néhány napja erőt vettem magamon, és túljutva az első oldalak nehézségén, már nem akartam abbahagyni. Valahogy be tudott szippantani a történet, köszönhetően talán Fermín-nek. Attól a fejezettől kezdve lenyűgözött. Rájöttem, hogy szeretem, sőt imádom az ehhez hasonló történeteket. Több síkon zajló cselekmény, rengetek szereplő, a múlt és a jelen összekapcsolódása...Amit viszont ezeken kívül mégjobban imádok, ha oldalról oldalra nem tudom eldönteni, milyen stílusú könyvet is fogok a kezemben. Szépirodalmi monológok váltakoznak ponyva elemekkel. Az erotikus jeleneteket könnyedén felváltja egy misztikus, horrorisztikus rémkép. Egyszer sima krimi, máskor lehengerlő erejű családi dráma. A szél árnyékának még a történetvezetése is meghökkentő volt számomra. Daniel mesél, majd további szereplők mesélnek, olykor levelekből értesülünk az eseményekről.

El kell hogy áruljam, minden stílus igenis megfér egymás mellett. Nem tudom, hogy én is mért keresem mindig a skatulyákat. Talán abban a tévhitben vagyok, hogy kategorizálva maradandóbb egy könyv. Nem így van. A jó könyv, az jó könyv, szóljon az bármiről, és bárhogyan. Így kell ezt csinálni.

Szerintem könnyedén el lehetett volna szúrni az egész művet, de Zafón szerencsére nagyon is ért a dolgához. Egy könyv a könyvekről, azok szeretetéről, életeket befolyásoló voltáról. Tényleg remekmű, és mostmár nyugodtan fogom elolvasni mások véleményét róla. Engem már biztosan nem befolyásolhatnak.:)

Ha van könyv, amiről régóta minden véleményt, kritikát elolvasok, az bizony a Pi élete. Teljes bizonytalanságban voltam, nem tudtam milyen lesz, nem tudtam mit fogok érezni közben, igazándiból semmit sem tudtam. Aztán belekezdtem az olvasásba...

Pi Patel Indiában él szüleivel és testvérével. Apja egy állatkert igazgatója, ezáltal Patel hamar az állatvilág rajongójává válik, ugyanis a munka által ott is élnek. Patel a nevét egy uszodáról kapta. A fiú rádöbben, hogy egyszerre akar keresztány, hindu és moszlim lenni. Mindezen különös furcsaságok után bekövetkezik a fordulat, amikor is az állatkertet be kell zárni. A család új életet tervez Kanadában. Egy teherhajóval indulnak útnak Észak-Amerikába, és a hajó rakományaként néhány megmaradt állat is velük tart. A hajó azonban egy este a Csendes-óceán közepén elsüllyed. Pi Patel a mentőcsónakban egyedül marad egy zebrával, egy orángutánnal, egy hiénával, és egy bengáli tigrissel. Együtt lehet élni ilyen szélsőséges körülmények között vadállatokkal? Meg lehet oldani az élelemszerzést? Ki lehet bírni őrület nélkül? Mit lehet csinálni 200 napig a tengeren? Meg lehet-e valójában menekülni?

A történet legelején megijedtem. Nem vagyok feltétlenül ateista, de valahogy megrémít a vallás témaköre egy regényen belül. Azonban Yann Martel hamar eloszlatta minden előítéletemet, amikor is egymásnak ütköztette a főbb vallásokat. Akkor már sejtettem, hogy nem egy szájbarágós hittankönyvet olvasok. A zoológiai fejtegetések rendkívül élvezetesek voltak számomra. Az igazi kaland azonban csak mindezek után következik. A hajótörést követően valahogy nem tudtam letenni a könyvet. Ha jobban belegondolok, rengetek történetben megtalálhatjuk a hasonló eseményeket, példál Bounty lázadás, Robinson Crusoe, vagy említhetek filmet is: a Számkivetett. A történet pikantériája a bengális tigris és az ember "együttélése". Olyan érzékletesen van bemutatva kettejük szolíd, kimért, óvatos kapcsolata, mintha ez teljesen természetes volna. Igazándiból mérhetetlen rokonszenvet éreztem irántuk. Egy fantasztikus mese, mely viszontagságai ellenére is megható, szerethető. Más, mint a fentebb említett történetek, és talán személyesebb is. Nem lesz belőle divat, nem fogják úton útfélen emlegetni, azonban akik olvasták, nehezen szabadulnak tőle.

Rá kell döbbennem, hogy hinni akarok ebben a történetben. Igen, akik olvasták, tudják miért írom ezt így le. Nem akarok általa, miatta Istenben hinni, de igenis hinni akarok a kalandokban, az ismeretlenben, az emberi-állati kapcsolatok határainak feszegetésében. Igenis megtörténhetnek ilyen események, mégha a képzelet sokszor gátol is bennünket, és legtöbbször csak a valóságos, a megélt dolgokban hiszünk. Legtöbben azt mondják, hiszik ha látják. A Pi élete után valahogy ez a kijelentés nekem kevés. Hiszek, mert hinni akarok.

Most érzem azt, hogy időt fogok hagyni egy könyvnek. Nem kezdek bele egyből egy másikba. Ki fogom élvezni minden egyes percét az aktív emlékeimnek a Pi életéve kapcsolatban. Sokkal de sokkal előbb kellett volna elolvasnom. Csak köszönni tudom Yann Martelnek.

Szinte minden könyves fórumon találkoztam már a nevével. Rengetegen dícsérik írói magatartását, nyersességét, realitását. Mindezt megfejelve olvasom, hogy Pulitzer díjat is kapott már Philip Roth. Először egy rövid regényével akartam nekivágni az életművének, ugyanis ha csalódok, mégis innkább kevesebb kellemetlen percet okozzon.

1951-ben, a koreai háború alatt, Marcus Messner, a törvénytisztelő, tisztességes amerikai fiatal élete fenekestül felfordul. Apja szinte mániákusan kezdi félteni a fiút, óvja mindentől, és mindenkitől, félve, hogy a háború az ő fiát is elveheti. Marcus kénytelen ezáltal egy, az apjától távol lévő konzervatív-keresztény egyetemen tanulni. Minden idejét a tanulásnak szenteli, hétvégenként dolgozik, hogy segítsen szüleinek, azonban az emberekkel valahogy nehezen jön ki. Beleszeret egy csoporttársnőjébe, és ezzel végleg felbomlani látszanak a tervei, jövője.

Nagyon tetszett az elbeszélés módja. Marcus mesél az elején, azt hihetnénk, hogy szinte jelenidőben, aztán a mű felénél, egy hatásos váltással megváltozik a narrálás időben és térben. Olvastam egy blogban, hogy pont ez a váltás az, ami elrontja a könyv hatását, ugyanis kiderül általa a végkifejlett. Nekem pontosan, hogy  a váltás után kezdett tetszeni a Düh. Valahogy ütősebb lett az által, hogy tudtam mi lesz a vége, na persze megértem, ha valaki szerint ez rombolja az élményt.

Témáját tekintve nehéz mit mondani. Adott egy valóságos háttér, a háború, a maga értelmetlenségével, abszurditásával. Szól a szülői szeretetről, és annak eltorzulásáról. A főbb jelenség azonban Marcus egy év alatt végbemenő változása. Megtapasztalta a szexualitást, a bigott katolicizmus rögeszméjét, a konvenciók bilincsét, és hogy mindezekkel szemben ésszel, érvekkel, fiatalos hévvel, hogyan is lehet küzdeni, és hogy megéri-e küzdeni.

A végére akartam hagyni a történet mondanivalójának lényegét. Az apai óvás a mű egészén végbemenően tényleg irritáló, dühítő, azonban az utolsó sorokból idézve látszik, hogy miért is annyira jó Philip Roth könyve: "az ember legbanálisabb, legesetlegesebb, sőt legnevetségesebb döntései milyen szörnyen és felfoghatatlanul aránytalan következményekkel járnak."

Az igazi mondanivaló számomra ugyanis a következmények. Érett fejjel gondolhatnánk, hogy cselekedeteink urai vagyunk, pont azért, mert gondolunk a következményekre. A Düh-ből pontosan kirajzolódik, hogy mi történhet, ha nem vesszük számításba a jövőt, vagy rosszul értelemzzük a lehetséges következményeket. Bizonyos esetekben pedig be kell látnom, hogy nem tudunk számolni a következményekkel, nemhogy befolyásolhassuk őket.

Philip Roth engem meggyőzőtt, stílusa kicsit Palahniukra emlékeztet, valószínűleg az esetenkénti nyersessége révén.

Mindenképpen fogok még tőle olvasni.

Ahogy ígértem, több Silva regény is felkerült a kívánságlistámra. A moszad ügynökének egyenes folytatása lett a nyári unaloműzőm.

Gabriel Allon neves restaurátor, és mellékállásban titkosügynök épp nászútját tölti Olaszországban, mikor idős munkaadója felkeresi. A francia üdülőövezetben megölnek egy orosz újságírót, aki titkos információkkal tudna szolgálni az új orosz oligarchák tevékenységéről. Az izraeli kémnek Moszkvába kell utaznia, és kideríteni, mire készül Ivan Harkov, a volt KGB-ügynök, iparmágnás, milliárdos, és fegyverkereskedő. Allonnnak elemi érdeke, hogy az Al-Kaida ne tudjon fegyverekhez jutni, azonban ehhez neki is a "moszkvai szabályok" szerint kell játszani.

Ami miatt az előző Allon regényt szerettem, itt most fakulni látszik. Talán túl sokat vártam. Sajnos ami az előző részben a terrorizmus témaköre volt, itt most Oroszországnak kellett volna lennie. Sajnos csak elejtett részleteket tudunk meg az egykori keleti nagyhatalomról. Ahogy korábban 200 százalékon pörögött az akció, itt most olyan 70 csak. Ami miatt mégis szerethető, az a rendkívül intelligens összeesküvés, és végrehajtás. Tervezés-szervezés alapján csillagos ötös. Jóleső érzés a korábbi szereplőket újraolvasni, azonban mit sem változott a kétdimenziós egyéniségük. Kevés új szereplő van, és a többiek is mintha ugyanolyanok lennének, kivéve talán Allont és Samront.

Igazán volt potenciál a témában is. Egy új hidegháború víziója, esetleg a harmadik világ felfegyverzésének története. Vagy mondjuk tényleges számokkal kimutatni a 90-es évektől likvidált újságírókat, ezáltal bemutatni az orosz demokráciát. Mindegyik érdekes, és szerintem izgalmas téma. Sajnos ezeknek valami leegyszerűsített B kategóriás koktélját kapjuk csak. Panaszkodás helyett bízok inkább benne, hogy Gabriel Allon következő küldetése ütősebb lesz.

Nyári unaloműzőnek tényleg tökéletes szórakozás, aki ettől többet, jobbat, nagyobbat, hosszabbat vár, az messze felejtse el.

Nem tudom miért vártam eddig ezzel a könyvvel. Talán féltem a csalódástól. Rossz megérzésem volt. Gondoltam biztos nem lesz az igazi. Most, hogy a végére értem leírhatom, imádom Merle könyvét!

A 80-as évek amerikájában ismeretlen kór üti fel a fejét. Nemzőképes férfiak hirtelen gyorsasággal elhaláloznak. Martinelli doktor figyelmezteti a hatóságokat a közeledő veszélyre, azonban a politika más érdekeket szolgál. A betegség eltejedése után a doktor és néhány ivarérett férfi egy biztonságosan őrzött körzetbe kerül. Feladata, hogy kifejlessze az ellenszert. Mindeközben a világban drasztikus változások történnek: az élet minden területén a nők veszik át a hatalmat, a férfiak másodrendűvé válnak, sokan kasztráltatják magukat, és mindennek a tetejében az USA elnöke egy férfigyűlölő nő lesz. Martinelli doktornak rá kell döbbennie, hogy az emberiség férfi tagjainak élete múlik a vakcinán, és a hatalomnak nem feltétlenül az az érdeke, hogy visszaálljon a régi rend...

Valamiért abba a tévhitben kezdtem neki az olvasásnak, hogy Merle biztos jól oda fog csapni a női nemnek. Utólag elmondhatom, hogy korántsem igy néz ki az ő utópiája. Az író mindenkinek odacsap. Társadalmunknak, a feministáknak, a hímsovinisztáknak (fallokraták), a politikusoknak, a konvencióknak. Mindezt egy olyan hihetetlenül szeretnivaló történetben, hogy csak ámulni tudok. A szereplők hibátlanul kidolgozottak, viccesek, valódi karakterek.

A téma pedig nem is tűnik nekem annyira hihetetlennek. A mai orvostudomány sem biztos, hogy meg tudna akadályozni egy hasonló vírust, melynek következtében igenis megfordulhatna civilizációnk eddigi bevett gyakorlata. Merle olyan finom iróniát ad mindkét nem szereplőinek szájába, hogy nem tudunk igazságot tenni. A diktatúra akkor is embertelen, ha nő vezeti. A gazdaság nem biztos, hogy rosszabul teljesítene, ha mondjuk az olajvállalatok vezetői nők lennének. Van abban valami, hogy túlzottan a nemiségre koncentrálunk. Be kell látni, hogy sok szempontból én is a könyv szerinti fallokrata vagyok. Merle azonban nem hogy növelte, inkább csökkentette a nőkkel szembeni tévképzeteimet. Be kell látni, hogy mind a nő, mind a férfigyűlölet fölösleges, mivel a férfi és a nő összetartozik, elválaszthatatlan.

Az író megdöbbentő lényeglátással mutatja be mind a férfitársadalom, mind a nők gondolkodásmódját, problémáit. El tudnánk képzelni mi férfiak, hogy másodrendűek legyünk? Ugye, fel sem merül ez a kérdés bennünk, mert természetesnek tartjuk, hogy ez nem így van. De ha így lenne?:)

Megint abba a hibába esek, hogy fölöslegesen írok oldalakat (pedig úgy érzem órákig tudnék róla beszélni). Robert Merle számomra mostmár végképp az abszolút kedvencek között van, a Védett férfiak pedig nyugodt szívvel lett az egyik legmaradandóbb könyvélményem, melyet bármikor újraolvasnék.

Szeretek akár órákon át kutatni a többi könyves blogon. Valamiért megnyugtat, ha egy általam kinézett könyvről jókat írnak. A legtöbb esetben azonban a blogokra hagyatkozom, onnan szedem a könyvinformációimat. Így találtam rá A köd évére is. Többen is pozitívan nyilatkoztak róla, így nem volt kérdés, hogy én is tudni akartam a sikere titkát.

Abby egy ködös San Franciscó-i reggelen, vőlegényének kislányával sétál az óceánparton. Alig egy percre félrenéz, hogy egy fókatetemet lefotózzon, mire a kislányt már nem is látja a tejfehér levegőben. Emma eltűnt. Vízbe fulladhatott? Elrabolták? Láthatta valaki? Mi történhet egy perc alatt? Abby az egyetlen, akinek az emlékei által bármi nyomra bukkanhatnak. Az idő előrehaladtával azonban halványulnak a történtek darabkái, és képtelen megtalálni a megoldást. Csak néhány ember, egy sárga furgon, és egy szörfdeszka áll az emlékképek tengerében.

Egyes szám első személyben íródott, amit én annyira nem kedvelek, ugyanis így főként egy aspektust látunk. Nagyon jó könyvnek kell lennie, hogy ez az elbeszélési mód hatásos, és számomra hiteles maradjon. Michelle Ritchmond részben megfelelt az elvárásaimnak. Abby karaktere, személyiségjegyei tökéletesen kirajzolódnak az oldalakból. A mellékszereplők talán hanyagolható tényezők is, mivel a fő sodor pont Abigail személyiségváltozásáról, gondolatairól, cselekedeteiről szól.

Az emlékek, az emlékezés. Rendkívül tetszett a főszereplő által olvasott szakirodalmi elmélkedések a témáról. Imádom a könyv a könyvben hivatkozásokat. Nagyon sok igazság, és elgondolkodtató dolog van leírva múltról, elfeledett történetekről, megmásított emlékekről. A legnagyobb igazság az, hogy az ember a múltat vagy elfelejteni akarja, vagy emlékezni rá. Ez a kettősség nálam telibetalált. Magas röptű gondolatok vannak kifejtve a jó, és rossz emlékekről, és azok hatásáról a jelenre.

Az anyaság. Számomra nem az az igazi anya, aki megszül egy gyereket, és aztán otthagyja önhibájából, hanem aki felneveli  őszinte szeretetben. Ebben nem értek egyet az írónővel. Lisbeth semmi szín alatt nem anya. Egy perc hiba alapján lehet valaki rossz anya?

Kitartás. Ezt a tulajdonságát szerettem a legjobban Abby-nek. Jake szerintem gyenge, és talán itt ütközik ki igazán a fikció. Normális egyedülálló apa nem adná fel a küzdelmet, még meg nem tudja az igazságot a gyerekével kapcsolatban. Talán én vagyok túl idealista.

Felsorolhatnék még sok témát, amik nagyon tetszettek, elgondolkodtattak, azonban nem akarok szemethunyni a könyv hibáiról sem. Nehezen, és talán nem is indul be igazán a történet. Lassú folyású, néhol túlságosan is, és idönként le is ül. Lehet, hogy így jobban nyomasztja az olvasót, de én néha az unalmat éreztem inkább. Vártam, hogy vége legyen. Fent említettem, hogy kevésnek éreztem a mellékszereplőket. Egy-két gyerekkori emlék helyett jobban örültem volna mondjuk Nick karakterének kibontásának. 

 Nem bántam meg Michelle Richmond művének olvasását, sőt... azonban nem rohanok a következő adagomért tőle. Ha pontoznék, 10-ből 7-et kapna, amely idővel, ha leülepszik bennem még több is lehetne. Bár mint megtudtam, az emlékek sokszor megvezethetnek minket, és könnyen megcsalatkozhatunk általuk. 

Az ötödik Sally után mindenképpen szerettem volna még Keyes-től olvasni. Mivel sajnos a Virágot Algernonnak nem kapható, így egy másik, igaz történeten alapuló regényét vettem magamhoz.

Billy Milligant három nő megerőszakolásának vádjával letartóztatják. Egy kirendelt pszichiáternek elárulja "magát", vagyis, hogy bizonyos esetekben emlékezet-kiesése van. Jobban megvizsgálva kiderül az orvosok és a védői számára, hogy Billy többszörösen hasadt személy. Minden egyes egyénisége különböző, és sokáig egymásról sem tudnak. Hogy mindez igaz lehet-e? Csaló vagy áldozat ő? Át lehet verni az összes neves amerikai pszichiátert? Felmenti a kórképe az elkövetett bűncselekmények alól?

Daniel Keyes szerintem nagyon jól ír. Igaz történet lévén meg lehetett kötve ugyan a keze, de még így is tökéletes műgonddal adja elő a történteket. Billy életrajzából egy tragikus sorsú ember rajzolódik ki előttünk. A nem elfogult emberek maximálisan rokonszenvezhetnek vele. Látványosan jelennek meg a különböző személyiségek, nekem főként Ragen volt a legegyedibb. Aki alapvetően nem hisz a tudathasadás létezésében, nem tudja átérezni milyen lehet az, amikor az ember nem ura a szellemének, amikor kiesik az idő, és nem várt bonyodalmakba keveredik. Én bizony nem irigykedem. A könyv vége rendkívül megható, nyitva hagyva Billy életrajzának további részleteit, melyeket vélhetően a folytatásból tudhat meg az olvasó.

Egy valami azonban nem hagy nyugodni. Nekem valahogy nem volt annyira felemelő, mint Az ötödik Sally. Túl sokban hasonlít rá. Vannak akik pont, hogy különbözőnek tartják a két művet (persze az alapszituációt leszámítva), de valahogy nekem mégsincs az az agyeldobós érzésem mint akkor. Lehet, ha a Szép álmokat, Billy!-t olvasom előbb, most más lenne a felállás.

Mindentől függetlenül egy tényleg megható, tényszerű, és nem utolsó sorban megtörtént esetet feldolgozó könyv. Mivel ugye nem tudunk meg mindent, így mindenképpen el kell olvasnom a Billy Milligan háborúit is. Annyi baj legyen. Hamarosan kezdem is.

Ui.: Ennyi elírást, hibát én még nyomtatva nem láttam könyvben. Jó lenne odafigyelni erre, főként ilyen árak mellett.