Philip Roth-tól először a Düh című kisregényt olvastam. Már akkor írtam, hogy bizony akarok tőle még más művet is beszerezni. Főként a fülszövegre hagyatkoztam a kiválasztásnál, ugyanis a Sabbath színházáról eddig nem sok vélményt láttam, hallottam.

A történet Mickey Sabbath-ról szól, aki egy, a társadalomtól elidegenedett, szélsőségesen erotomán valaki, a megbotránkoztatás királya, és nem utolsó sorban egy rendkívül tehetséges bábjátékos. Az egész élete egy valódi műalkotás, az élvezetek és élvezések végeláthatatlan sorozata, felölelve helyeket, nőket, barátokat, rokonokat, emlékeket.

Csalódott vagyok. Könyv még ennyire nem terhelt le. Nem tudott magával ragadni. Bizonyos oldalakon szabályszerűen szenvedtem, és sajnos nem a vulgáris, megbotránkoztató jeleneteknél. Egyszerűen nekem sokszor érthetetlen, csapongó hatást ért el. Valahogy nem akart A pontból B-be jutni. Ami a legnagyobb szívfájdalmam, hogy a főszereplő Mickey nem túlzottan vált szimpatikussá, nem tudtam vele igazán együtt érezni. Persze hazudnék, ha a könyv lényegi mondanivalójával nem értenék egyet. Az élvezeteknek való élés igenis nagyon fontos, sőt... Meg tudom érteni, ha valaki eljut arra a pontra, hogy élete főműve, az élvezetek habzsolása már a végét járja, és ezért őrült dolgokra képes, hogy mindent visszaszerezzen, megtartson, folytasson.

A karakterek nekem felszínesek, talán csak Drenka vált elképzelhetővé, szerethetővé. Néha úgy éreztem, a mondatok, a szavak, csak lógnak a levegőben, és nincs kibontva a valódi értelmük. Talán Roth direkt írta így, ezt nem tudhatom.

Talán napok, hetek múlva jó érzéssel fogok visszagondolni Sabbath színházára, de újraolvasni biztos nem fogom. Nagyon szerettem volna, ha nem kell nemleges fejet ráznom Philip Roth-ra, de sajnos megtörtént. Mindenféleképpen szeretnék még adni neki esélyt, ugyanis látok potenciált a gondolkodásmódjában, a történeteiben, a mondanivalójában, de csak és kizárólag ajánlott (!) könyvei formájában.