Névnapi ajándékként kértem Merle művét, tudva, hogy az eddig tőle olvasottak alapján nem csalódhatok, sőt, tanulhatok, szórakozhatok.

1940. júniusában Dunkerque tengerpartján francia csapatok állomásoznak. Felettük és melletük vészterhesen közeledik a német hadiflotta. Egy francia katona, Maillat túl akarja élni a háborút, el akar menekülni. Céljának eléréséhez meg kell járnia a poklot, megtapasztalva a háború embertelenségét, kilátástalanságát.

Bajban vagyok. Merle-től valahogy nem ezt szoktam meg. Eddig valamivel mindig lenyűgözött, meglepett. Félreértés ne essék, egyáltalán nem rossz könyv a Két nap az élet, azonban valami nekem hiányzik belőle.

Tetszik a tempója, a szereplők tipikus Merle "hősök". Alapvetően szeretem a világháborús regényeket, bár fentartásokkal kezelem a mondanivalójukat. Ami miatt jó könyv, az pont az, hogy nem akar idealizálni. Nincs szó nácikról, meg demokratákról. Szimplán az élet szeretetéről ír, és persze a háború borzalmairól, értelmetlenségéről. Elgondolkodtam, vajon én mit tennék hasonló helyzetben? Főznék a társaimra? Milliókról szövögetném álmaimat? Lőnék mindenre ami mozog? Vagy szimplán csak menekülnék, lebegtetve magam előtt a boldog jövő reményét? Nem tudom, de nem is akarom soha megtudni, milyen lehet háborúban az élet. Nagy általánosság, de igenis addig kell ehhez hasonló könyveket írni, még egy fegyver is eldörren a világban. Nem kell egymást szeretnünk, de teljesen értelmetlen felgyorsítanunk az amúgy is bekövetkező végzetet -előbb utóbb úgyis mindeki meghal magától-, és ebben Merle megint fején találta a szöget. Normális emberiség esetén senki nem szólna bele az élet rendjébe. Na de ennyit a naivitásomról.

Ami miatt mégis valahol kevésnek érzem, az a rám gyakorolt hatása. Nem lesz annyira maradandó számomra, mint például a Védett férfiak. Egyszeri történelmi regénynek tökéletes, de valószínűleg nem fogom újraolvasni. Hamarosan kezdem a Malevil-t, remélem pótolni fogja ezt a minimális hiányérzetemet.