Philip K. Dick is azon kultírók közé tartozik, akivel az olvasni szerető embernek feltétlenül érdemes megismerkednie. Miáltal én is tartoztam vele, nagy örömmel vettem kézbe második recenziós példányomat. Egy író életművét a végéről kezdeni tudom, hogy sértő a szerzőre nézve, azonban ez a könyv szerintem igenis tökéletes kezdés a korábbi művekhez való visszatéréshez.

"Timothy Archer episzkopális püspök ugyan elkötelezte magát az egyháznak, de korántsem vak és bigott, így fia és szeretője öngyilkossága után nem csupán a személyes hite rendül meg, de a történeti Krisztus létébe vetett bizalma is. Az Izraelben előkerült ősi szövegekben keresi a választ, médiumon keresztül kapcsolatba lép halott fiával, s az, hogy saját életét is górcső alá veszi, érinti mindazokat, akik így vagy úgy hozzá tartoznak. Az úgynevezett Valis-trilógia utolsó darabja a halál és a hit paradoxonjainak nyughatatlan, elgondolkodtató és megindító körüljárása. A regény Dick utolsó műve, melynek megjelenését már nem érhette meg."

Lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak, de ennél személyesebb regényt még nem olvastam. Ez az érzésem abból a tényből fakad, hogy az író nem sokkal a könyv befejeztével elhunyt, és az olvasott téma pedig nem más, mint a halál és a hit kérdésköre. Ezzel persze még semmi újat nem mondtam, azonban ha tényleg ennek tudatában ülünk le olvasni, akkor képes csak igazán magával ragadni.

A történet a fülszövegben szinte ki is merül, a szereplők  talán "csak" a gondolatmenetek és párbeszédek tárgyiasult szócsövei. A lényeg az érzéseken, a gondolkodáson, lelkünkön, hitünkön, vagy hitetlenségünkön van. Ezt a könyvet csak és kizárólag szép, idős korban lévő ember írhatta. Fiatalon szinte képtelenségnek tartom, hogy valaki is ilyen élet és halálközeli tapasztalattal rendelkezzen. Azért is válik annyira személyessé a könyv, mert az olvasó legbelül érzi, hogy ez nem fikció, nem mese, hanem valóban egy érző, élő ember dilemmáinak, valós félelmeinek kivetülése. Így aztán senki ne egy nyári, laza kikapcsolódásra számítson.

Ami nagyon megfogott az író stílusában, az a minden oldalra jutó kettősségek tökéletes összhangja. Csodálatosan megfér egy párbeszédben az öngyilkosság és a zene, a skizofrénia és a fű, a teológiai értekezés és az autók típusainak bemutatása. Sokszor igazán alulműveltnek éreztem magam bizonyos idézetek láttán, azonban az író könnyedén magyaráz meg elsőre érthetetlennek titulált dolgokat, gondolatokat. Ilyen az, amikor tényleg akaratlanul is tanul az ember.

Bevallom, kezdetben féltem, hogy az ortodox katolikus eszmék áthatják majd a történetet, azonban a szerző inkább a hit kérdéskörére helyezte a hangsúlyt, messze meghaladva vallásokat, dogmákat, ezoterikus tanokat.

A Timothy Archer lélekvándorlása nem ajánlható mindenkinek. Aki egy újabb sc-fit vár az írótól, vélhetően csalódni fog. Aki nem, vagy nehezen tudja feldolgozni a sokszor értelmetlennek tűnő értekezések folyamát, talán átkozni is fogja. Azonban ha tényleg magával tud valakit ragadni, akkor az egy valódi olvasmány -és talán valamivel még annál is több- élménnyel lesz gazdagabb.

A példányt ezúton is köszönöm Lobonak és az Agave Kiadónak.

Posztapokaliptikus történet a moszkvai metróról, és az oda szorult emberekről. Hogyan is él az emberiség a világégés után? Egy könyv, amely még egy számítógépes játék alapjául is szolgált. Ennél jobb PR szerintem nem is kellett a könyvnek, azonban, mint én már megtudtam, bizony sok esetben a marketing menti meg a regényt.

"2033. Az egész világ romokban hever. Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget."

Nagyon akartam, hogy tetszen a regény. Talán ez is okozta nálam a vesztét. Túlontúl beleéltem magam, hogy már a leírásból is sejthető hangulat csak fokozható, azonban be kellett látnom, hogy a könyv számomra majdnem egyedüli értékét a tökéletes atmoszféra adja. Glukhovszky egy igazán sajátos környezetbe ágyazta történetét, alapot adva a főszereplő, Artyom "útjának". A problémám ott kezdődött, hogy már az első oldalakkor is unatkoztam, de kitartó ember lévén, bíztam benne, hogy majd csak beindul. Hát ez nem történt meg. Nem találtam meg azt az ívet, amit elvártam volna. A kezdeti néhány fejezetben még érdekesnek is találtam volna a különböző metrómegállók berendezkedéseinek taglalását, azonban mindezt ilyen összecsapott, leegyszerűsített, olcsó filozofálással olvasni is nehéz volt. Olyan érzésem volt, hogy az író túl sok midnent akart egyszerre. Társadalomkritikát, horrort, sci-fit, akciót, kalandot, éppen csak a szerelmet hagyta ki. Olvastam már műveket, ahol a stílusok keveredése tökéletesen összhangban volt, a Metró 2033 esetében ennek nyomát sem találtam.  Karakterábrázolásról inkább nem is írnék, annyira kiábrándító.

Mielőtt teljesen lehúznám a könyvet, azért bizonyos pozitívumokról sem akarok elfeledkezni. Már korábban említettem, hogy az alapszituáció tökéletes. Az emberek a föld alá szorulnak, ott próbálnak túlélni, és reménykednek, hogy egyszer újra láthatják fejük felett a Napot. Bár nem menti meg a megelőző közel 400 oldalt, azért a végső "csavar" nagyon szimpatikusra sikeredett. Sokaknak akár túl heroikusnak is tűnhet, de véleményem szerint a leginkább jól megírt jelenet, a mondanivalója pedig igazán tanulságos. Ha másért nem is, az utolsó két oldal miatt tényleg érdemes elolvasni.

Abban az esetben, ha több, részletesebb, és lényegesebb mellékinformációval, jóval minőségibb akcióval, kevesebb monoton sétálással, és jól megírt párbeszédekkel érkezik a Metró 2034, adni fogok neki is egy esélyt, főleg, ha addig csak a pozitívumok maradnak meg bennem az előzménnyel kapcsolatban.  

Jópár éve már, hogy láttam a Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével készült Csontembert, ami szerintem egy hibátlan krimi-thriller volt. Hát persze, hogy akkoriban nem tudtam, hogy bizony egy adaptációról van szó, így aztán miután megvilágosodtam, nem haboztam az írójától beszerezni egy másik történetet sem.

"A bűnügyi történet főszereplőjének, Lincoln Rhyme nyomozónak a neve bizonyára ismerősen cseng azoknak, akik olvasták a szerző korábbi műveit. A detektív ezúttal csak szellemi erejére támaszkodva vesz részt a bűnügy felderítésében, hiszen egy szolgálatteljesítés közben elszenvedett sérülés miatt lebénult, így a munka aktív részét szemrevaló segédje, Amelia Sachs végzi. A keresett bűnöző ezúttal egy sajnálatosan szorgos és ötletes sorozatgyilkos, aki boszorkányos ügyességgel változtatja külsejét, leszámítva a karján látható morbid tetoválást, amely a Kaszást ábrázolja, amint egy ifjú hölggyel tangót lejt egy koporsó előtt. Lincoln szinte biztos benne, hogy valahonnan ismeri a tettest, de vajon honnan? A fordulatos krimi végén egyebek között erre is választ kapunk."

Jó ideje ki voltam már éhezve egy jó kis nyomozós-sorozatgyilkosos krimire. Hát, bizony minden várakozásomat felülmúlta Deaver regénye. Szimpatikus szereplők, pörgő cselekmény, érdekes nyomozati technikák bemutatása, kellő oldalszám, és a végén a nem várt csavar. Ennyi és nem több kellett nekem.

Ha mégis hibát akarnék felhozni, talán az lenne, hogy ebben a könyvben mind a macska, mind az egér számomra már túl okos. Nem egyszer szisszentem fel, hogy na persze, ezt is számításba vette a gyilkos, meg persze, hogy erre is gondolt a nyomozó. Persze, vannak szuperintelligens emberek, akik számításba tudják venni az összes lehetőséget ami vár rájuk, de azért az ilyen elég ritka. Az olvasó kap hirtelen kettőt is.:) De valahogy mindez tényleg csak szisszenés, ugyanis baromi jól szórakoztat. Nem lepődnék meg, ha évek múltán meglenne Deaver összes műve.

Amelia Sachs szerepére tökéletes válaztás volt Jolie. Valahogy pluszt adott nekem az olvasáshoz, hogy arcot tudtam társítani a szereplőkhöz. Sajnálom, hogy Hollywood mostanában egyre kevesebb igényes, csavaros, hátborzongató krimit készít. Igény szerintem lenne rá. Na de ne legyen igazam, és győzzenek meg mondjuk A koporsótáncos megfilmesítésével.

A Tréfa után egy kicsit visszafogottabban álltam neki Kunderat olvasni, de mégis bíztam benne, hogy csak jobban meg fogom szeretni az írót. Hát így is lett.

Kundera a Nevetséges szerelmek elbeszélésciklusát évtizedeken át szerkesztette, javítgatta, újrakomopolnálta. Az író önvallomásából kiderül, hogy ez a könnyed, párbeszédes, ironikus stílus indította el regényírói pályáján.

Én mostmár bátran kijelentem, hogy szeretem a novellákat. Tetszik, hogy terjedelemre rövid, és mégis annyi mindent le lehet benne írni. Vonz, hogy be tudok fejezni egy történetet, még ha rohanok is. Nagyon rossznak kell ahhoz lennie, hogy mondjuk ellaposodjon, vagy mondjuk unalmassá váljon. Ezek az alapvető előnyök, megspékelve Kundera látásmódjával a "szerelmekről", társas kapcsolatokról, a férfiakről és a nőkről pedig igazi maradandó élményt okoznak.

A hét történet más és más élethelyzeteket mutat be, de a nevetséges jelző ténylegesen nem a tragikumra és a drámaiságra vonatkozik, hanem a komikumra. Ha választanom kell, akkor nálam Az örök vágyakozás aranyalmája, és az Eduard és az Isten novellák a kedvencek. Ezekkel az élethelyzetekkel tudtam maximálisan azonosulni, és valahogy ebben a kettőben láttam meg azt, amivel Kunderat lassan Márai szintű lélekábárzolással "vádolnám".

A hét történet szereplői közül szerintem sokak magukra ismernek, és igenis megmosolyogtató, hogy mennyire esetlenek, balgák, gyarlók, vagy szimplán csak nevetségesek tudunk lenni a társas viszonyainkban.

Az író látásmódja magával tudja ragadni az arra hajlamosakat, úgyhogy érdemes nekem is már a követlező könyvemen gondolkodnom tőle.

Kicsit szégyenlem magam, hogy ilyen későn kezdtem el igazán olvasni, de próbálom bepótolni a lemaradásomat. Ennek köszönhetően gimnáziumi tananyag-kiegészítőket is magamhoz fogok venni, és az Utópiához hasonlóan a közeljövőben szeretném még elolvasni Orwell 1984-ét,  Huntington A civilizációk összecsapását, és néhány kimaradt klasszikus szépirodalmat is, például Bulgakov Mester és Margaritáját.

Morus Tamás műfajteremtő Utópiája a tökéletes társadalomról, és államformáról értekezik. Sehol szigetének berendezkedésében találja meg az ideális életközösséget, amely egyben kritikája a korabeli Angliának, a középkor feudális berendezkedésének, a tőkés termelésnek, és vele együtt a kizsákmányolásnak, valamint az évszázadokat átölelő háborúskodásnak, és vallásháborúknak.

Az első oldalakkor még próbáltam irodalmi szemlélettel tekinteni az Utópiára, de aztán feladtam, és csak a leírt gondolatokat emésztgettem. Valahogy mégsem bánom, hogy nem középiskolában olvastam el, hanem most, ugyanis talán már kicsit jobban átlátom a valódi értékét, és nagyszerűségének okát. Sehol szigetének kommunisztikus társadalma alapjaiban ment szembe az őt körülvevő világgal. Elszakadva a kovencióktól, álmai államformájában megszűnik a magántulajdon, a pénz, és vele az ellenségeskedés. Az uralkodó fejedelmet és a vezető hivatalnokokat a nép választja, mesterségét mindenki maga választja meg, és munkájának gyümölcsét a közösség számára termeli. Elítélik a halálbüntetést, és a törvények megszegői szolgaként dolgoznak. A háború egyedüli elfogadható formája a védekezés, valamint a barát népek megsegítésének esetén lehetséges. A vallás tekintetében szinte teljes vallásszabadság érvényesül. Mindezek a gondolatok ma nem tűnnek újszerűnek, azonban Morus 1516!-ban alkotta meg főművét.

Engem szinte megrendít (megrémít), hogy közel 500 év után is aktuális problémákat feszeget az Utópia. Bizonyítja, hogy bizonyos vadhajtásokat az emberiség nem tud levetkőzni magáról. A vallás nevében történő ellenségeskedés örökérvényű, a szegények-gazdagok ellentét a mai napig feloldhatatlan, és a zsarnokok sem a történelem szemétdombján hevernek. Mondhatjuk, hogy a tudományos szocializmus Marx, Engels, Lenin alapján akár célként is tűzhette ki a Morusi ideált, azonban megvalósításának mikéntje minden volt, csak nem utópisztikus.

Hibákat nem sorolnék, inkább leírom, hogy milyen főbb világnézeti kérdésekben nem érzem magaménak Morus tökéletes államát. Alapvetően hiányolom az egyént. A pénzt, és a magántulajdont sem tartom felelősnek a hibáinkért. Az ateisták kiközösítése ma már szerencsére nem szokás, a válás lehetőségének biztosítása pedig sok család életét könnyítheti meg. Ez csak néhány kiragadott példa, de mindezek mellett is állítom, hogy a korát száz évekkel meghaladó humanizmusával, háborúellenes kinyilatkoztatásával, vallási toleranciájával és a boldog élet iránti törekvésével igenis a legnagyobb gondolkodók között kell említeni.

Sok dolgot kivennék a közoktatás tananyagából, de, hogy Morus ma minden történelemkönyvben szerepel, azzal messzemenőkig egyetértek.

Ha magyar irodalom, akkor nálam már jó ideje csak Márai jöhet szóba. Ez a kijelentés szemellenzősnek hathat, azonban benne találtam meg azt, ami miatt vonzódom a szépirodalomhoz, és nem utolsó sorban a magyar nyelvhez. A Kalandot -mint sok más könyv esetében is- abból az apropóból találtam, hogy film fog készülni belőle. Bár az Eszter hagyatéka filmváltozata nekem tetszett, főként Törőcsik Mari játéka, és Berkes Gábor gyönyörű zenéje miatt, azonban a Kaland adaptálásától félek...

"Az egyetlen helyszínen, egy budai villa orvosi rendelőjében néhány óra leforgása alatt lejátszódó drámában valamennyi szereplő élete fenekestül felfordul. Senki és semmi sem az, aminek tegnap látszott. A Kaland a szerelem, a hivatástudat, a hűség és hűtlenség, a siker és bukás drámája. Színpadra szánt alkotás, ám olvasmányként is rendkívül élvezetes, a Gyertyák csonkig égnek legjobb lapjait idézi fel."

Ezt írja a fülszöveg, amit annyival írnék át a saját szájízemre, hogy számomra még a Gyertyák csonkig égnek lapjait is felülmúlta. Annyi minden van, ami tetszett ebben a 140 oldalas könyvben, hogy felsorolni is félek.

Eddig nem olvastam még színművet, és aggódtam, hogy a színészek és a díszletek nélkül nem fog átjönni a történet. Persze tudhattam volna, hogy Márait olvasok, ahol nem is annyira a felszínen játszódnak az események, hanem az ember gondolatai között. Stílusából fakadóan párbeszédes, de eközben monologikus hatást kelt, ami miatt én annyira is szeretem az írót. Nála jobban talán kevesen tudják leírni az emberi érzéseket, gondolatokat, eszméket. Ha van egy gondolatom, érzésem, amit nem tudok megfogalmazni, biztos lehetek benne, hogy Márai már rég megtette. Életrajzából tudhatjuk, hogy magányos, magának való ember volt, mégis, talán vele született tehetsége okán tisztábban, érzékletesebben adja vissza az emberek közötti kapcsolatok lényegét, az egyén magával szembeni elvárásait, és az talán az életünk értelmét is mint eddig bárki, akitől olvastam.

A budai villában, ahol a történet játszódik, két óra leforgása alatt átélünk szerelmet, csalódást, reményt, bukást, haragot, megbocsátást és persze a mindezeket generáló kalandot. Két óra alatt a szereplőknek gyökeresen megváltozik az életük, semmi nem lesz többé ugyanaz. A változásokat Márai gondosan elhelyezett csavarokkal indukálja, méghozzá úgy, hogy nem egyszer libabőrőztem olvasás közben. Kíváncsi lennék, hogy színdarabként látva is hasonló hatást érne el. Bevallom, ilyen esetekben szégyellem, hogy nem igazán járok színházba, ugyanis ez a darab garantáltan mindenkire hatásssal van (persze csak ha jó színészek, jól adják elő).

Ezúton kívánok sok sikert az adaptáció rendezőjének, hogy sikerrel vegye az akadályt és, hogy ne vívja ki a Márai olvasók nemtetszését, esetleges haragját.

Bár még nem vallom magam nagy Palahniuk rajongónak, azért az már most biztos, hogy ha kicsit el akarok térni a normáktól, valami mást, valami különlegeset szeretnék, vagy netalántán csak bele akarok rúgni a társadalomba, egyből ő tőle fogok olvasni.

Carl Streator újságíró új feladatot kap: a hirtelen bölcsőhalálról kell cikket írnia. Nekilát bejárni, és felkutatni az ebben a különös halálnemben elhunyt csecsemőket, és valami összefüggést, okot szeretne találni az esetek között. Kutatómunkájának eredményeként rábukkan egy mondókáskönyvre. Az összes elhunytnak ebből a könyből olvastak fel haláluk előtt. Carl, hogy megakadályozza a további borzalmakat, elindul Amerika-szerte felkutatni, és megsemmisíteni az összes példányt, és velük együtt a Varázskönyvet, amelyben a gyilkos sorok eredetije szerepel. A keresésben társak is tartanak vele: Helen Hoover Boyle ingatlanügynök, az ő boszorkánynak készülő titkárnője, Mona, valamint Mona pasija, Osztriga, aki növénymániás, és könnyű szerrel kiirtaná az emberiséget ha módja lenne rá.

Szeretem amikor azt kapom egy könyvtől, amire számítok. Palahniukban most sem kellett csalódnom, és főként azért nem, mert próbáltam nem a Kísértettekhez hasonlítani az Altatót. A két művet igazándiból nem is lehet összehasonlítani, ugyanis a Kísértetteket szimplán egy stílusbravúrnak, egy főműnek tartok, ezzel a szemben az Altató "csak" egy nagyon jó regény.

Az a kedvencem Palahniukban, hogy bár én szeretem a karakterközpontú könyveket, nála valahogy ez tökéletesen másodlagos. Ő nem az egyediből következtet az általánosra, hanem az általa teremtett világunk, a környezet alakítja a szereplőket. Mintha csak azért lennének, hogy legyen valaki, aki elmeséli a sztorit.

Az Altató kapcsán jókat mulatok mások bejegyzésein, hogy ugyanis mennyi és milyen szintű ocsmányság szerepel a könyvben. Ez a megállapítás igaz, azonban számomra inkább ez csak szemléltetőeszköz, semmint hatásvadászat. Inkább csak el akar érni ezzel valamit, mondjuk, hogy kapjuk fel a fejünket, és amég háborgunk, addig is az ő mondanivalója járjon a gondolatainkban. Az egyetlen problémám pontosan ezzel van, ugyanis sok esetben azon kapom magam, hogy igen, értem amit az író mond, megjelenít, sőt még egyet is értek vele, azonban vannak olyan eszmefuttatások, melyek már számomra is érthetetlenek, megmagyarázhatatlanak. Palahniuk lassan olyanná válik a szememben, mint egy durcás kisgyerek, aki nincs kibékülve semmivel és senkivel. Az Altatóban éppen az információs, vagyis korunk társadalmával nincs kibékülve. Talán pont az örökös destruktív, anarchista, demoralizáló véleménye miatt annyira kedves nekem. Szívesen vennék egy könyvet, melyben a számára ideális társadalmat, berendezkedést, világképet taglalja pozitív fennhanggal.

Palahniuk segít kitekinteni a pozitív gondolkodásból, láttatni akar sokaknak láthatatlannak tűnő dolgokat, sokszor elborzaszt, de végeredményben eléri célját, persze csak ha van neki.:)

Rétegkönyvnek és rétegírónak tartom, kellő nyitottság, befogadókészség, és képzelőerő szükségeltetik a maximális élvezet eléréséhez.

Próbálva tartani a magam elé állított olvasási határidőket, nem késlekedtem tovább megvonni magamtól Merle Francia históriájának második részét. Elöljáróban annyit, hogy lehet, hogy mégsem egy-két havonta, hanem sokkal hamarabb folytatom a regény-sorozatot.

Pierre de Siorac, szépséges öccse, és hű segédjük, Miroul útnak indulnak Montpellier-be egyetemi tanulmányaik végett. A város forgatagában főhőseink megtapasztalják a kalandokat, veszedelmes, és nem kevésébé buja szerelmi légyottokat, rátalálva új barátokra, segítőkre, és persze elszánt ellenségekre, rosszakarókra. A fiatalok hamar a szívükbe zárják a várost, és lakóit, azonban a buzgó pápisták és hithű hugenották ténykedésének következtében nem várt fordulatokkal és veszélyekkel kell szembenézniük az ifjú kalandoroknak.

Elcsépelt mondat, de újfent nagy kedvencem született. Bevallom, a Francia história az első jónéhány oldal után sem gyakorolt rám nagy hatást, csak a közepére tudott magával ragadni. A Csikóéveink azonban az első oldalaktól fogva nem eresztett. Merle ebben a részben legjobb mesélőkéjét vette elő. Nem győzzük követni az eseményeket, a megjelenített szereplőket, az ármánykodásokat, szoknyalibbenéseket, változatos helyzeteket. Nem túlzok, ha azt mondom, ilyen elementáris kalandrengetegre talán csak kevés író képes. Mindamellett, hogy tényleg eseménydús, egy percig sem veszítjük el a fonalat.

Pierre de Siorac a maga humanizmusával, lehengerlő beszélőkéjével, bátorságával, és a hölgyek iránt táplált csillapíthatatlan étvágyával könnyedén vált a kedvenc regényhősőmmé.

Az író teljesítményét mi sem bizonyítja jobban, hogy bizony több esemény, helyszín, történelmi hős említésénél igazi tudásszomj kerített hatalmába, és olvasás közben többször is az internet elé ültem, hogy megtekintsem például Montpellier, Nimes városát, elolvastam Medici Katalin főbb ténykedését, és a Szent Bertalan napi vérengzés eseményét. A sötét középkor Merle-t olvasva már nem is annyira borzalmas, sőt, néhol talán emberibb mint jelenkorunk.

Amellett, hogy az egész könyvet átjárja az emberség, a fajunk szeretete, azért csak nem hagy nyugodni a történelmi háttér, vagyis a testvérharc protestánsok és katolikusok között. Ezek az események számomra sehogy nem érthetőek meg épp ésszel. Vallásuk nevében emberek halomra ölik egymást. Ez a tény végigkíséri történelmünket, jelenünket, és biztos vagyok benne, hogy jövőnket is, azonban nekem soha senki nem fogja tudni megmagyarázni ennek a fajta háborúskodásnak a jogosságát, és főként az értelmét.

Igazándiból számomra a Csikóéveink egy hibátlan remekmű, és a regénysorozat terjedelméből fakadóan kellő mennyiségű örömmel leszek gazdagabb.

Eldöntöttem, hogy fél évente fogom összegyűjteni, az addig látott filmeket, és főként csak azokat, amiket az adott szemeszterben játszottak a magyar mozik. Persze ha valami nagyon rendhagyó is becsúszik a Tv által, azt is megemlítem.

Scott Pilgrim a világ ellen (Edgar Wright) - Bár nem olvasok képregényt, azért a filmből is kitűnik, hogy Pilgrim nem egyszerű srác. Egy vizuális orgia a teljes mozi, amely leköti a film és játék geekeket is jószerivel. Tökéletes kikapcsolódás.

A király beszéde (Tom Hooper) - Teljes joggal kapta meg a legjobb filmnek járó oscart. Oda meg vissza voltam Colin Firth játékától. Tökéletes karakterek, kedves történet. A film után mondjuk már nem érdekelt a könyv, de ezt leírom az élménynek.

127 Óra (Danny Boyle) - Tipikus túlajnározott film volt számomra. Oké, profi a rendezés, hangulatos az egész, de tényleg csak az marad meg hosszú távon, hogy a film, amiben a srác levágja a saját kezét...

A lány, aki a tűzzel játszik (Daniel Alfredson) / A kártyavár összedől (Daniel Alfredson) - A Millennium trilógia első része a 2010-es összeállításomban lecsúszott az első helyről, azonban az utána következő két rész már toronymagasan vezeti nálam az adaptációk képzeletbeli ranglistáját. A svédek valamit nagyon tudnak. Tökéletes rendezés, hibátlan szereplők. Ami azonban a legnagyobb öröm, hogy ugyebár olvastam mind a három részt, de még így is izgultam, és maximálisan érdeklődve néztem a filmeket. Stieg Larsson boldog lenne, ha láthatná.

Csúcshatás (Neil Burger) - Az első percekben azt gondoltam, hogy jó lesz, aztán rá kellett döbbennem, hogy ez bizony nagyon el van puskázva. A könyv sem egy életeket megváltandó remekmű, de a filmnek tökéletesen sikerült alulmúlnia. Borzasztóan összecsapott, B kategórias film, amibe hogy tudták leszerződtetni De Niro-t? A történet lezárása pedig a csúcspont. A könyv keretes szerkezetét kihajítva kitaláltak egy másik lezárást, ami persze hogy, tipikus amerikai happy end. Botrány. Alan Glynn helyében nem engedtem volna ezt így.

Ne engedj el! (Mark Romanek) - Kazuo Ishiguro regényét már régóta el akartam olvasni, azonban mégis inkább a film mellett döntöttem. Nem bántam meg. Gyönyörű a képi világ, ezáltal nagy pluszpont az operatőrnek, és a fényképésznek. A film maga nem harsány, nem akar több lenni, mint ami, de valahogy mégis átjött nekem. Tökéletesen bemutatja, hogy a klón is ember, sőt, talán még inkább ember. Érzékeny és drámai bepillantást tehetünk az egzisztencializmus kérdéskörébe. A könyv pedig ugyanúgy fent van a várólistámon.

Júniusig ennyi adaptációt sikerült megnéznem, és hogy ne felejtsem el, a listából berakom a legjobb filmzenét:

Valamiért szeretem azt, ha egy film hívja fel a figyelmemet egy könyvre, vagy -ahogy például a Csúcshatás esetében is- a könyv kelti fel az érdeklődésemet a belőle készülő mozi iránt. Ettől függetlenül zavar, hogy a film plakátját használják könyvborítóként. 

Eddie Spinola, a kiégett szövegíró egy délután véletlenül összefut régi sógorával, aki egy új, még tesztelés alatt álló gyógyszert ajánl neki. Ugyan Eddie már a kábítószerekhez fűződő múltját lezárta, próbaképpen kipróbálja a szert. A hatás hihetetlen. Korlátlan információéhség, kiemelkedő memória, gyors tanulás. Eddie utánpótlásért indul az egykori ismerőshöz, akit aznap meggyilkolnak, ezáltal hozzá kerül a kereskedelmi forgalomba szánt mennyiség. Az MDT-48 hatása alatt Eddie hirtelen a pénzvilág csúcsán találja magát, az emberek imádják, csodálják. Idővel azonban kiütköznek az anyag mellékhatásai: emlékezetkiesés, fejfájás, pánikroham. Utánajárva a gyógyszer eredetének rádöbben, sorsát ő sem kerülheti el...

Amikor belekezdtem a bejegyzésnek, azt terveztem, hogy csak pozitívat írok, de még magamnak is hazudnék, úgyhogy nem fogom elhallgatni a számomra nyílvánvaló hiányosságokat.

Ahhoz képest, hogy az író első regénye, meglehetősen kiforott mesélő képét adja. Bár többször írtam már, hogy nem kedvelem az egyes szám első személyben előadott történeteket, meg kell hagynom, a Csúcshatást máshogy el sem tudtam volna képzelni. Igazán így tudjuk csak magunk elé képzelni a "csúcshatást". Nagyon jól teremt feszültséget Glynn, az olvasó egy percig sem bírja letenni a regényt. Végig fent tartotta az érdeklődésemet, és folyamatosan egyre kíváncsibbá tett a végkifejlet iránt, amit szerintem jól oldott meg.

A könyv végeztével, miután elgondolkodtam úgy igazán rajta, kiderült, hogy bizony több feltünő hiányossága van a Csúcshatásnak. A szereplők -Eddie-t kivéve persze- szinte csak statiszták. Sok mindent nem tudunk meg róluk, de amit mégis, az sablonos, klisés. Eddie esetében nem is az ábrázolásával van az igazi probléma, hanem a butaságával. Persze, értem én, hogy csak egy ilyen karakterrel lehetett végigvinni a sztorit, na de azért mégis...

A végére akartam hagyni azt, ami a legjobban fáj, vagyis hogy nem tudtam elhinni. Nem tudtam beleképzelni magam. Attól még mert scifinek hívattja magát, még el kéne tudnunk hinni, hogy ez megtörténhet, főként az orvostudomány mai állását ismerve. De valahogy mégsem. Minden egyes oldalon, amikor Eddie az MDT hatása alatt volt, végig azt gondoltam, hogy ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy fognak előállítani hasonló vegyületet, de azt, hogy az ilyen szinten feljavítja a kognitív képességeinket egyszerűen blődségnek tartom.

Minden a történetben található logikai baki, és ellenjavallataim mellet tény, hogy nagyon jól szórakoztam, kikapcsolódtam. Ha másért nem is, ezért megéri igenis elolvasni.

Azért a vizsgaidőszak alatt lehet én is bedobnék  pár kapszulával. :)

Az Agave Kiadó könyvei között hosszú idő óta szemezek le Carré műveivel. Egy recenziós lehetőséget kihasználva jutottam hozzá a Karla-trilógia záró darabjához, a Csapdához.

"Madame Osztrakovát, egy Párizsban élő orosz emigránst felkeresi a szovjet követség egyik embere, és olyan lehetőséget ajánl az asszonynak, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Pár nappal később holtan találnak egy londoni parkban egy idős férfit, aki egykoron a szovjetellenes disszidensek vezetője volt. Látszólag két jelentéktelen, távoli esemény, de nem George Smiley szemében, aki német klasszikus szerzők tanulmányozásával tölti nyugdíjas napjait, és amikor alaposabban szemügyre veszi a történteket, olyasmire bukkan, amit el sem mer hinni. Elkezdi felfejteni a titkolózás finomszövésű szövetét, közben pedig lassan és nagyon precízen csapdát állít annak az embernek, aki az életét tette fel arra, hogy megsemmisítse az angol titkosszolgálatot, és kicsi híján sikerrel is járt. Smiley még egyszer utoljára összehívja az embereit, a legjobb embereit, hogy végleg leszámoljon Karlával, a szovjet hírszerzés legendás kulcsfigurájával, akiről kiderül: mégis van sebezhető pontja."

Be kell valljam, kezdetben nehezen akartunk egymásra találni a könyvvel. Olvastam már korábban is kémregényt, bár nem az írótól, mégis valahogy szokatlannak, megfoghatatlannak, távolinak tűnt az első oldalakkor. Modorosnak, öregesnek, zavarosnak találtam. Aztán eljött egy pont -ahogy annak lennie kell- és többet le sem tudtam tenni.

A Csapda végeztével sem állítom, hogy egy pörgős, fiatalos, akciódús regényt kaptam. Annál egy sokkal kifinomultabb, átgondoltabb, tiszteletreméltóbb művel lettem gazdagabb. A főszereplő, George Smiley tökéletes karakter. Nincs túlmisztifikálva, nem kirívó, annál inkább hétköznapi, emberközeli. Le Carré a mellékszereplőket is meggyőzően ábrázolja, senkinél nem volt olyan érzésem, hogy csak az oldalak mennyisége miatt lennének megjelentetve.

Talán ott fordult át markánsan a véleményem, amikor a valódi történet kibontakozott. Egy percig sem engedi lankadni az ember figyelmét, az olvasó is próbál a rejtélyek, titkok mögé látni, lehetséges megoldásokat előrevetítve. Azért is olvasóközeli, mert nincsenek szupertitkos technikai kütyük, és emberfeletti képességek. Ezek a "hősök" igenis alapvető emberi tulajdonságokkal operálnak. Kommunikálnak, gondolkodnak, beszélgetnek, üzengetnek. Az ilyen történetek miatt szeretne sok kisfiú felnőtt korában kém lenni.:)

A hidegháború korszaka számomra sajnos-nem sajnos csak a történelem része. Sokaknak ez az időszak egyet jelent a kubai rakétaválsággal és a vietnámi háborúval. John le Carrénak köszönhetően azonban én már közelebbről megismertem a szövetséges és az orosz titkosszolgálatok szintén fontos ténykedését és mély szembenállását. Bepillantást enged egy olyan világba, ami az átlag civilek számára láthatatlan, és rádöbbent, hogy a színfalak mögött zajló események is valódi történelemalakításra képesek.

Az egyetlen hibát a Csapdával kapcsolatban én követtem el. Trilógiát záró résszel kezdeni bűn, úgyhogy élvezetes bűnhődés gyanánt hamarosan beszerzem a megelőző két könyvet is.

A példányt ezúton is köszönöm Lobonak és az Agave Kiadónak.

Az Origo-n volt egy nagyon jó összeállítás, hogy milyen könyveket is várnak 2011-ben. Az ott megjelent tartalomból tudtam, hogy bizony nekem kelleni fog Palahniuk új regénye. A hab a tortán már csak az volt, hogy a Cartaphilus kiadó a Könyvfesztiválra ütemezte a megjelenést, így könnyedén sikerült is hozzájutnom.

16 ember jelentkezik egy különös újsághirdetésre, melyben írójelölteket keresnek. A kiválasztottaknak egy elzárt színházépületbe kell költözniük, ahol megalkothatják életük főművét, mely alapot ad majd nekik életük jobbá tételéhez. Azonban hamar rádöbbenek, hogy a társadalomtól és a külvilágtól való elzártságtól még nem könnyebb ihletet kapni, úgyhogy szélsőséges események veszik kezdetüket, melyek közben előadják rémesebbnél rémesebb történeteiket.

Számomra újszerű volt novellákat olvasni egy regényen belül. Ettől függetlenül kijelenthetem, hogy tényleg nagyszerű dolog, ugyanis olyan érzésem van, mintha vagy 20 könyvet olvastam volna el. Méghozzá milyeneket. Ha azt mondom meghökkentő, polgárpukkasztó, határsértő, félelmetes, még kicsit sem írtam talán körbe. Mind a 23 történet különböző élethelyzeteket, szituációkat és eseményeket mutat be. A közös mindegyikben, hogy igazi palahniuki mondanivalóval rendelkeznek. Az író feltárja ötletbörzéjét. Megdöbbentő érzékletességgel, szókimondással rántja le a leplet a fogyasztói társadalomról, az emberi természetről, és annak eldeformáládásáról. A stílus meghatározásánál több helyen találkoztam a horror kifejezéssel. Igen, valahogy az ember félelemfaktora, rettegése áthatja az egész könyvet. Pedig Palahniuk nem nyúl merőben fiktív elemekhez, inkább néhol szürreálisan mutatja be a körülöttünk lévő valóságot.

Szívem szerint ha választanom kellene a novellák között, egyértelmű, hogy Mrs. Clark történeteit írnám. Az ő "meséiben" szereplő Rémdoboz gondolatától még most is borsódzik a hátam. Szívesen vennék egy teljes könyvet az események folytatásáról.

A novellákat összekötő eseménysor szintén megérdemel pár jó szót. Valóságshow. Ma mindenki tudja mi is ez. Azonban az események valóságtartalmába már kevesebben gondolnak bele. Az elénk lerakott ételt elhisszük, hogy az ami. A Kísértettek tökéletesen bizonyítja, hogy mennyire is változtatható, irányítható az igazság, a valóság.

Végül fontosnak tartom, hogy az író utószavára reagáljak. Palahniuk szerint a könyvolvasás lassan szubkultúrává válik. Sajnos egyet kell értsek, de talán így is van ez jól. Nem feltétlenül zavar engem, hogy a könyvek nyújtotta szabadság nem válik a tömegek szeszélyévé.

A Kísértettekhez hasonló könyvek miatt érdemes megtanulni olvasni, és használni ezt a képességünket. A film és a zene nem tud soha annyira a sajátunk lenni, mint egy jól megírt történet.

Többek ajánlására kezdtem bele a Tréfába. Már az első oldalakkor látszott, hogy bizony valami egészen mást fogok kapni az írótól, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége esetén.

"Az ötvenes évek Csehszlovákiájában játszódó történet főszereplője, Ludvik Jahn egyetemista képeslapot küld pártiskolára vezényelt menyasszonyának. A nyitott képeslapra írt, tréfásnak szánt mondataiért barátjának vélt évfolyamtársa feljelenti, s Ludvikot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről. Ezzel nem csupán az érvényesülés lehetősége szűnik meg számára, hanem különböző megpróbáltatások is kezdetüket veszik. Végül Ludvik elhatározza, hogy bosszúból gonoszul megtréfálja álnok barátját, ám tréfája ismét visszájára fordul."

Általában amint befejezek egy könyvet, egyből nekiállok bejegyzést szerkeszteni. A Tréfát lassan 4 napja már, hogy elolvastam, mégsem mertem eddig írni róla. Mára talán letisztult bennem a kép, és megpróbálkozok valami bejegyzés félével.

Ami miatt időt kellett hagynom, az az, hogy nem igazán tudtam eldönteni, mit is olvastam. Eleinte próbáltam szimplán a sztálini és az azt követő "puhább" rezsimek szimpla kritikájaként értelemezni, majd ráébredtem, hogy bizony itt egy nem szokványos történet is kibontakozóban van. Persze a bevezetőmben említett másik Kundera mű után ennek nem szabadott volna meglepnie, ugyanis ott tökéletesen megfért egymásba fonódva a történet a maga szereplőivel, és a prágai tavasz, mint történelmi háttér. A Tréfánál azonban nem érzem ezt. Mintha két külön könyvet olvastam volna.

Az egyik könyv, mint a diktatúra hétköznapjait bemutató tabló, érzékletesen ábrázolva a kor hétköznapjait, legyen szó pártiskoláról, katonaságról, bányamunkáról, vagy pont az uralkodó ideológiáról. Sokszor irigykedem, hogy nem élhettem a korábbi rendszerben (már csak az összehasonlítás végett is), azonban Kundera segített talán visszarepülni térben és időben. Emiatt csakis pozitívan gondolok a könyvre.

A másik könyv amit olvastam, bizony számomra néhol érthetetlen, a szereplők nem tudtak szimpatikussá válni benne, és sokszor nem jött át ki mit és miért csinál, hogy bizonyos szereplők mi okból vannak szerepeltetve...Olyan érzésem volt néha olvasás közben, mintha csak a lapok fogynának, én meg egy helyben toporognék. Ami viszont nagyon tetszett, az a folyamatos narrátorváltás, és az ugrások térben és időben. Ezek az írói technikák mindig nagy örömet, és csodálatot okoznak nekem.

Összességében annyit mondanék, hogy nem bántam meg a Tréfa elolvasását, nem is tartom rossz könyvnek, és ugyanúgy kedvelem az írót, sőt, ha akkor és ott, vagy akár itt Magyarországon én is átéltem volna az akkori eseményeket, biztos sokkal nagyobb hatást is kiváltott volna belőlem. Persze az is lehet, hogy ez a műve (még) nem nekem szól.

Néhány héttel ezelőtt az egyik közszolgálati csatornán láttam a könyvből készült filmet, és már az első képsorok meggyőztek, hogy bizony nekem ezt el kell olvasnom. Nem a sajnálkozás késztetett, hanem leírva akartam látni az elme határtalan szárnyalását.

Jean-Dominique Baby-t, a francia Elle magazin főszerkesztőjét egy átlagos napon agyvérzéssel szállítják kórházba, és mély kómába zuhan. Álmából felkelve tapasztalja, hogy csak a bal szemét tudja mozgatni. Csak a szeme világának felével tud kommunikálni a környezetével. Teste egy szkafanderbe záródott. Az orvosa által kidolgozott jelrendszerrel -a látogatók felmondják az ABC betűit, és Bauby egy pislantással a mondani kívánt résznél megállítja őket- tud kapcsolatot tartani a külvilággal. A szavak, mondatok, levelek, és végül ez a könyv is így születhetett meg. 

Ez bizony egy nagyon erős történet. Nem is szeretném az általam felállított szempontok alapján taglalni, inkább csak a gondolataimat írnám le.

A leírásból nem tűnik ki, de bizony a Szkafander és pillangó egy életigenlő regény. Tragikus, ami a főszereplővel történt, de egy percig ne higgyük azt, hogy Bauby a sajnálatunkat akarja kiváltani. Egy világot mutat be, melyben a test rabságban van, de a szellem, a lélek kibontakozhat. Életigenlő azért is, mert ahhoz, hogy az ember gondolatai szárnyalni tudjanak -mint a pillangó- igenis, amég megtehetjük tapasztalni, megélni kell az élet minden egyes percét. Olvasás közben rádöbben az ember, milyen rövid és kiszámíthatalan tud lenni az életünk.

Számomra az emlékezés képessége az egyik leglenyűgözőbb emberi tulajdonság. Egy kapaszkodót nyújt, hogy igenis ott voltam, azt csináltam; szabadon visszatérhetek, újra forgathatom tudatomban az eseményeket, akár még variálhatom is őket, mégha testi szabadságunkat el is vesztjük, a szellemünk nyugodtan vándorol.

Azért is pazar a kisregény, mert nem akar álszent megjegyzésekkel figyelmeztetni minket, hogy: igenis használj ki minden lehetőséget, mert aztán tolószékbe kerülhetsz! , hanem szimplán csak ábrázol egy élethelyzetet, melyet az olvasóra bíz, hogy levonja a konklúziót. Mivel bármelyikünk kerülhet hasonló szituációba, Bauby által csak méginkább megbizonyosodtam róla, hogy egyszer élünk, ezáltal abból hozzuk ki a tőlünk telhető maximumot.

Nem tudom illik-e ilyet írni, de egyetlen öröm talán az ürömben, hogy a szerző állapota révén megszülethetett ez a felemelő mementó, emléket állítva és nyomot hagyva az élők, a szabadok világában. 

Amikor olvastam a Tizenkilenc percet, akkor az teljesen földhözvágott. Valamilyen okból kifolyólag még sem folytattam Picoult itthon megjelent regényeinek beszerzését, egészen mostanáig. A borítón és az alapsztorin kívül nem akartam, hogy bármely vélemény hatással legyen rám, úgyhogy mihamarabb belekezdtem.

Jacob Hunt nem egy átlagos tinédzser. Asperger-szindrómája van, vagyis ő magasan funkcionáló autista. Szociálisan érzéketlen, nehezen jön ki kortársaival, megrögzött cselekedeti miatt legtöbbször nevetség tárgya. Legnagyobb szenvedélye a kriminalisztika, ezáltal többször felbukkan a kisvárosban elkövetett bűncselekmények helyszínén, felkeltve a helyi rendőrök figyelmét. Jacob fiatal gyógypedagógus-hallgató segítőjét holtan találják, a fiú pedig üres tekintete, kommunikációjának hiányosságai, és szokatlan reakciói révén hamar a vádlottak padján találja magát.

Jodi Picoult engem már a témaválasztásaival lenyűgöz. Hozzá mer nyúlni olyan kérdésekhez, amikre más még talán gondolni sem merne. Persze mindez kevés lenne, ha nem húsvér, hiteles szereplők szájába adná a számomra igenis szimpatikus gondolatait életről, társainkról, szeretetről, családról.

A legtöbb ember (köztük én sem) elképzelni sem tudja, milyen lehet, ha beteg gyerek van a családban. Az biztos, hogy teljes embert kíván az ellátása, és bizony a család összes tagjára kihatással van ez az állapot. Ha valakinek kijár a tisztelet, az pont a Jacob anyjához hasonló szülők. Az írónő nagy erénye, hogy nem jó és rossz dolgokat lát, hanem könnyedén tudja árnyalni az élet megannyi kérdését, nem hősöket, hanem igenis esendő szereplőket teremt, akik az élet szélsőséges helyzeteiben is feltalálják magukat.

Bár még csak a második könyvem Picoult-tól, elmondhatom, hogy nagyon tetszik a több nézőpontból való történetmesélés, a jelen és a múltbéli visszamlékezések váltakozásáról nem is beszélve. A történetet krimiként is emlegetik, azonban aki emiatt veszi kézbe, csalódhat, ugyanis a hangsúly sok helyen van, csak nem épp a bűnügyi szálon. A rejtély inkább csak jobban érzékelteti a fiú és családja drámáját, kilátástalanságát, és az átlagemberek tudatlanságát, és érthetetlenségét a betegségek iránt.

Ha kötekedni akarok a könyvvel, akkor talán a terjedelmét rónám fel. A vége nekem kicsit túl lett húzva, felesleges mellékszálakkal és szereplőkkel kibővítve. Ettől függetlenül megint egy újfaja élethelyzetbe, egy általam nem ismert világba enged betekinteni az írónő, megismertetve ezáltal az általunk sokszor csak betegnek titulált embereket. Rá kell döbbeni, hogy attól még mert mondjuk valaki más, még nem feltétlenül jobb vagy rosszabb nálunk, nem gonoszabb, nem gyengébb, nem szánalmasabb, szimplán csak mások az igényei, és talán több odafigyelésre van szükségük.

Ahogy már a Tizenkilenc percnél is írtam, Jodi Picoult kőkeményen, sallangmentesen fogalmaz, ezáltal elérve az olvasókban, hogy talán az általa felvetett témákban átértékeljünk dolgokat. Ha ez bármilyen szinten megtörténik, neki már megérte papírra vetni gondolatait. Én nyugodt szívvel nyúlnék a könyveihez, ha a történeteihez hasonló szituációba kerülnék az életben.

Nagy betegségem közepette már illik pótolnom Cornwell Scarpetta-trilógiájának (?) befejező (?) részéről a bejegyzést. Az első két epizód után vétek lett volna hibáznia az írónőnek.

Kay Scarpetta doktornőnek a karácsonnyal sincs szerencséje. Borzalmasan megcsonkított holttestet találnak a Central Parkban. A nyomok egyértelműen Temple Gault-hoz, a több éve szabadon garázdálkodó pszichopatához vezetnek. Arra a kérdésre azonban, hogy a fiatal hölgy áldozat miért vetkőzött le ellenállást nélkül meztelenre, és hogy ki is a lány maga, azt senki nem tudja. Gault ámokfutásba kezd, minél több halottat hagyva maga után, és persze Kay boncasztalán. Akaratlanul is felmerül a kérdés: talán a tetőpontot Scarpetta megölése jelentené?

Kezdeti fentartásom okát az váltotta ki, hogy már a leírásból lehet sejteni, hogy bizony már egy korábban megismert gonosszal állunk szembe, és ez unalmassá teheti az oldalakat. Elolvasva nyugodt szívvel állítom, ez a trilógia legjobb része.

A szereplők azonosak a korábbi részekben megismertekkel, sajnos apró részleteket most sem tudunk meg róluk, de valahogy olyan érzésem van, hogy Patricia Cornwell a karakterközponúság helyett a történetre helyezi a hangsúlyt. Ezzel nem is lenne baj, ha nem kellene például aggódnunk, izgulnunk egyik vagy másik főhősért.

Na de, hogy miért is kárpótolt engem a történet. Az elejétől fogva maximmális pörögnek az események, nincs holtszezon, kis kiállás, pihenés, semmi. Akár így tűnhet valóságosnak, ugyanis ha a hátam mögött szaladgálna egy tömeggyilkos, nekem sem lenne időm még aludni se, nemhogy sziesztázni.:) Ez a túlhajtott, tökéletes meglepetésekkel megspékelt macska-egér játék egyedül a könyv végén bosszulja meg önmagát, ugyanis szinte összecsapva lett vége, és itt magyaráznám el a zárójelekbe tett kérdőjeleimet. Biztos az én szegénységem, de nem néztem utána Cornwell könyveinek, csak miután feltűnt, hogy így csak nem lehet lezárni egy trilógiát. Meglátogatva az író honlapját ki is derül a befejezetlenség oka. Az én általam Scarpetta-trilógiának ismert sorozat bizony ma már 18 részből áll. Azért annak örülök, hogy ha szeretnék, még bőven olvashatok a doktornő történeteiből.

Ha nem is trilógia, de bizony az általam olvasott három könyv messzemenőkig egymásra épül, így érdemes az elejétől fogva belekezdeni, és meg sem állni a 18. kötet végéig.

Öt általam olvasott könyve alapján nyugodt szívvel jelentem ki, hogy Merle az egyik kedvenc íróm. Ebben a megrendíthetetlen tudatban vágtam bele a tőlem távol álló történelmi regénysorozatába. Igazándiból nem is a történelem van oly messze tőlem, hanem visszaemlékezve középiskolai tanulmányaimra, pont az egyetemes történelemnek azon szakasza, melyet az író érint. Valahogy féltem a Francia históriától, de rá kellett jönnöm, hogy minden korábbi Merle könyv előtt hasonló érzéseim voltak.

A 13 részes regényfolyam a francia történelem legviharosabb korszakát, a XVI. és a XVII. század eseményeit dolgozza fel. Ezen időszakban folyamatosan váltották egymást királyok és királynék, tombolt a pestis, kül és belháborúk tizedelték a lakosságot. A történet főhőse Pierre de Siorac lovag, aki édesapja Számadáskönyve, és saját emlékei alapján meséli el a történteket. A Francia história kalandokon, ármánykodáson, háborúkon keresztül mutattja be a Siorac család múltját, átszőve a békésnek tűnő Mespech kastély hétköznapjaival.

Talán ha Melre oktatja nekem töriből ezt a részt, még akár oda is figyeltem volna. Összefoglalava azt mondanám, hogy emészthetővé teszi a történelmi tényeket, saját szereplői és csodás mesélőképességének segítségével. Ezen a ponton egy picit hazudtam, ugyanis annyi fő és mellékszereplőt mozgat, hogy szimpla megjegyzésük is sokszor elalvásra késztetett, nemhogy megjegyezzem, hogy éppen ki kivel mit és hogyan csinált, vagy éppen kinek ki a rokona, unokaöccse, szeretője, eltartottja, ismerőse, ellensége. Na de ha jobban belegondolunk, észre kell venni, hogy ebben a vészterhes korszakban, amikor mindenki szinte csak napról napra él, köszönhetően a pestisnek, szegénységnek, rablóbandáknak, és főként a bigott katolikusok és reformátusok áldásos tevékenykedésének, akkor igenis az ember megválogatja barátait, ismerőseit, és minél jobb, ha sok van belőlük. Ez a korszak tényleg nem a magányos harcosok kánaánja.

A Francia história első kötetének főszereplője igazából Pierre apja, Jean de Siorac, aki realizmusa, jó politikai érzéke, humanizmusa és cselekedetei által másodszülött gyermekként "kitaposta" magának a bárói címet. Mespech várában aztán tucat érdekes szereplővel tölti fel a hétköznapokat. Mondhatom, ezen részek méltán emlékeztetnek engem a Malevilre, ugyanis hasonlóak a karakterek, a mozgatórugók. Ettől persze nem kevésbé szerethetőek, ugyanis Merle jó arányérzékkel helyezi őket olykor közép, néhol mellékszálra.

Érződik a történeten, hogy ez a rész egyfajta bevezetés Pierre további kalandjai előtt, és bízom benne, hogy a fiatal fiú további élete is hasonló kalandokban, buja éjszakákban, kellemes személyek társaságában fog zajlani. Ismerve a történelem további menetét, ehhez igazándiból kétség sem férhet.:)

Úgy tervezem, hogy ha minden jól jön össze havonta (de legrosszabb esetben kéthavonta) elolvasok egy részt, ugyanis minden történelmet és emberi kalandokat szerető olvasónak muszály belekezdenie.

Valamikor az év elején megfogadtam, hogy próbálok úgy könyvet magamhoz venni, hogy egy szépirodalmi művet egy szórakoztató, akár ponyva regény követ. A Scarpetta-trilógia második részét már korábban beígértem, így most mindkét követelménynek eleget tettem.

Black Mountain kisvárosában egy brutálisan megcsonkított tizenegy éves kislány holttestére bukkanak. Kay Scarpetta igazságügyi orvosszakértő úgy gondolja, hogy a tettes ugyanaz, aki néhány évvel korábban kicsúszott a kezei közül. Nyugtalanító események veszik kezdetüket, melynek következtében az ügy egyre csak bonyolódik. Gyanúsított egyre több akad, azonban a választ senki nem tudja a kérdésre: mi okozhatta Emily halálát?

Könyvek esetében még nem tapasztaltam a filmeknél tipikusan előforduló problémát, vagyis, hogy a második és a további részek mindig rosszabbak az elsőnél. Cornwell ugyan a kezdő részhez hasonlóan építi fel a folytatást, valahogy egyáltalán nem válik unalmassá, vagy kevésbé izgalmassá. A történt akár tipikusnak is nevezhető, azonban a korbonctani szál engem még mindig leköt, valamint újabb részleteket tudhattam meg az FBI-ról és az általuk használt technikákról. A történethez még azért leírom, hogy a gyilkos sokban hasonlít az egyik kedvenc krimim főgonoszához, így nem kéréds a pozitív felhangom.

A szereplők megegyeznek a Különös kegyetlenséggelben leírtakkal, persze elmélyítve, kibontva a köztük lévő kapcsolatokat (azért sem írom le, hogy melyik rendőrbácsi ágyába bújik be főhősnőnk). Scarpetta számomra még mindig egy szimpatikus nő alak, aki minden helyzetben feltalálja magát, főként józan esze, ítélőképességem, és szaktudása segítségével.

Sokszor rugózom ezen, de még mindig nem értek bizonyos könykiadókat, és felelős szerkesztőket. Hogyan engedhetnek ennyire ocsmány borítóval megjeleníteni egy igenis színvonalas könyvet? Komolyan, ha nem hallottam, olvastam volna annyi jót Patricia Cornwellről, még hátat is fordítok a könyvespolcnak, ha meglátom ezt a szörnyűséges külalakot. Pedig tud az Alexandra ha akar, elég csak Az ötödik Sally, esetleg a Billy Milliganről szóló két rész borítóját megnézni. A tragikus, hogy a nekem meglévő Cornwell kiadás 2007-es, még a Daniel Keyes könyveim 2006-osak. Úgy tűnik idő közben kirúgtak egy jó szakembert.:(   

Na de túllépve a külcsín hanyagságán, egy igenis izgalamas, könnyen olvasható belbeccsel rendelkező művel lettem olvasottabb.:) A harmadik részt elég nehéz jelenleg beszerezni, úgyhogy lehet könytároznom kell miatta. Sebaj.

Bár már a Keményfedélen megtettem, ezúton is köszönöm Nima-nak, hogy díjjal ajándékozott meg, és külön öröm, hogy pont Tőle kaptam, akit már kezdő szárnypróbálgatásaimkor is példaképnek véltem a könyvek terén.:)

A díjjal kapcsolatos szabályok:
1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek
2, Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Akiket én most tovább díjazok:

entropic - Sokszor, ha nincs jó könyvötletem, tőle merítek. Nagyon tetszik, hogy mindig változatos stílusú és hangulatú könyveket választ.

F-Andi - Szimplán az egyik legjobb hangulatú könyvesblog. Jó ránézni is akár, na.:)

Anheszenamon - Szerintem alapvetően összeköt minket, hogy ugyanúgy rajongunk a krimikért. Ez nálam minden díjat megér. Remélem hasonlóan sok stílusú, és színvonalú könyvről olvashatok nála!

Mivel csak nemrég olvastam a Nullánál is kevesebbet, és az ugyebár nagyon tetszett, ezáltal mindenképpen meg akartam tudni, hogyan is alakul a szereplők élete napjainkban.

A történet 25 évvel a Nullánál is kevesebb megjelenése után folytatódik. A szereplők ugyanazok, azonban ma már nem fiatalok, hanem gazdag középkorúak. Clay, akiből sikeres forgatókönyvíró lett a kezdetekkor visszautazik Los Angelesbe, hogy új filmjének szereplőválogatásán vegyen részt. Már az első napokban, bulikon, estélyeken újra találkozik régi ismerőseivel: Blairrel, Trenttel, Rippel, Juliannel. Amikor Clay belezúg egy lányba a castingon, minden összekavarodik, ugyanis Rain-t csupa titok, hazugság, és gyilkos indulat övez.

Olvasva más bloggerek véleményét, kicsit örülök, hogy nem olvastam még sem a Holdparkot, sem a Glamorámát, ugyanis ők többnyire ezen művek után érzik kevésnek a Királyi hálószobákat. Én azonban inkább csak pozitívakat tudok írni. Elsőként számomra nagy öröm, hogy végre van kimondott történet.:) Nagyon tetszett az első néhány oldal, ahol Clay konkrétan lecseszi Ellis-t, hogy milyen rosszul is írta meg az ő korábbi történetét. Amikor megjelenik Rain, az ifjú hölgy, vele együtt háttérbe szorul az előzménykönyvre jellemző korrajz, és társadalomkritika, és egy krimi-thriller szál kezd kibontakozni. Az első oldalakon nem értettem, hogy ez az élesváltás honnan jött az írónak. Így utólag arra jutottam, hogy igenis ilyen felszínes, érzéketlen emberekkel is együtt lehet érezni, lehet izgulni a sorsuk alakulásán, mert akárhogy is nézzük, az Ellis-i hősök általában tragikusak, szánalmasak, de mégis értelme van az ő létüknek is, és talán egyszerűbb lenne megérteni, mint lenézni őket.

Attól függetlenül, hogy a szereplők még mindig egydimenziósak, -ezáltal még a kinézetüket sem tudnám pontosan idézni (a gondolataikról ne is beszéljünk)-, én bizony izgultam, hogy ki is valójában a titokzatos hölgy, és kitől is érkeznek az SMS-ek. Lehet ez az én igénytelenségem, de Ellis atmoszféra-teremtésével, nyers szókimondásával, egyszavas párbeszédeivel engem még most is teljesen letaglóz. Nem érzem kevesebbnek az általam eddig olvasott könyveinél, inkább csak tényleg merőben másnak, újszerűnek, elsőre szokatlannak tűnik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ezt a könyvet már tényleg egy forgatókönyvíró Ellistől származna, annyira filmszerűek a jelenetek, és talán kevésbé misztikus, és művészieskedő.

Negatívumként igenis a terjedelmét róttam volna fel, de ha jobban belegondolok, a történet kerek egész, a szálak el lettek varrva, úgyhogy inkább türelmetlenül várom, hogy újabb 25 év múlva hogyan képzeli el Bret Easton Ellis Clay és barátai nyugdíjaséveit.:)

Nekem nemhogy elvette, igenis meghozta a Királyi hálószobák a kedvem a szerző többi, korábbi regényéhez. 

Kisgyermekkorom meghatározó filmélménye volt a Kedvencek temetője, talán még álmatlan éjszakákat is okozott. Így jópár év távlatából kedvet kaptam, hogy elolvassam a film alapjául szolgáló King regényt, hátha újra átélhetem a látott borzalmakat. Az írótól szintén régen olvastam, és csak egy regényt, a Borzalmak városát, ami akkor nagyon tetszett (a mai twilightos vámpírjaink után még szívesebben gondolok rá vissza).

Dr. Louis Creed új állást kap a Maine-i Egyetemen, ennek hatására családjával a környék idilli magányával rendelkező takaros házba költöznek. A tájat kettészelő országútra, ahol a közeli cég kamionjai napjában tucatszor közlekednek, az út túloldalán lakó szomszéd, Jud hívja fel a család figyelmét. Az új otthontól nem messze, egy ódon temető található, ahol leginkább az úton elhullott állatok fekszenek. Első munkanapjainak egyikén Louist mély trauma éri, amikor egy haldokló fiú az állattemetőn túli veszedelemről figyelmezteti. Pár nappal később, kislányának a macskáját elgázolják, és Jud javaslatára a hátborzongató micmac indián temetőbe ássák el. Másnap a háziállat visszatér, de bűzlő, lomha, gonosz teremtmény lett belőle. Néhány békés hónap után az orvos két éves fia, Gage elszabadulva a szülőktől az országút felé rohan.

Hát nem azt kaptam amire számítottam. A film annak idején egy vérbeli horror volt, a műfaj minden sajátosságával ellátva. Akkoriban ez így ki is elégítette a vágyaimat. Valahogy a könyvtől is borzongást vártam, de teljesen mást kaptam. Többet, jobbat, "szebbet".

A mű majdnem teljes történetét már a fülszövegben el lehet olvasni, meglepetés csak az utolsó harmadban érheti azt, aki esetleg még nem ismerné a tökéletes végkifejletet. A konkrét események azonban eltörpülnek a valódi kérdéskör, a halál mellett. King szépirodalmi szinten adja a szereplők szájába, gondolataikba az élet végével kapcsolatos meglátásait. Az Állattemető számomra inkább egy tragikus dráma, semmint félelmetes horror. Bizony, olyan témákról esik szó, mint a szülői szeretet, a gyász elviselése, feldolgozása. Én személy szerint többször félbenhagytam az olvasást, mert zsigeri félelmeimre világított rá. Az oka annak, hogy mégis befejeztem, benne van az Állattemetőben: attól még mert nem beszélünk róla, vagy elhazudjuk, rettegünk tőle, megváltoztatjuk, még tudni kell belátni, hogy a halál is az élet része, aminek elfogadását igenis megkönnyíti, ha létét elfogadjuk.

Kevés karaktert mozgat King, azonban ők szinte lemásznak az oldalakról, néhol talán túl részeletes is a bemutatásuk. Dehát az író pont nem a szófukarságáról híres, és valószínűleg ezért is szereti őt a fél világ.

Nem mennék el szó nélkül a könyv "horrorfaktora" mellett. A zombi szó a legtöbb olvasó arcára mosolyt fakaszt. Aki át akarja ezt értékelni, mindenképpen olvassa el. Ugyan csak néhány oldalon keresztül, de akkor igenis erős a borzongás, köszönhetően magának a temetőnek, a "gonosznak", nem utolsó sorban az öreg Jud történeteiben szereplő állatoknak és embereknek.

Nagyon örülök, hogy újra elővettem Kinget, de az Állattemetőhöz hasonló "élményre" a közeljövőben nem vágyom. Más könyveihez is kellőképpen kedvet kaptam, közülük szerintem a Blaze-t fogom beszerezni.

Augusztus óta vár rám a könyveim közt Merle műve. Így utólag hülyén hangzik, de leginkább túlzottan monumentális mérete, és a vele kapcsolatban kialakult bizonytalanságom tartóztatott tőle. Pedig édesapám -aki nálam sokkal olvasottabb- többször is megemlítette, hogy neki bizony Merle-től a Malevil a kedvence. Ilyen előzmények után aztán néhány napja belekezdtem.

"Malevil egy dél-franciaországi várkastély neve, melyet még a XII-XIII. században építettek az angolok egy sziklafal védelmében. E kastély borospincéjében hét ember tartózkodik, amikor atombombát dobnak le a földre, s bolygónkon jóformán minden szénné ég. Az életben maradók megpróbálják megszervezni a maguk új világát, hamarosan kialakul egy kedélyes, emberséges, demokratikus közösség. Már-már túlságosan is meséssé és idillikussá válna minden, ha nem derülne ki, hogy a malevilieken kívül egyéb csoportocskák is életben maradtak. És a különböző gondolkodású emberek felbukkanása elindítja az izgalmas és váratlan fordulatokban, kalandokban bővelkedő utópisztikus történetet."

A francba, hogy vége lett. Amikor becsuktam a könyvet, ez volt az első gondolatom. Most, hogy írom a bejegyzést, méginkább hiányzik. Igazat kell adnom azoknak, akik úgy gondolják, hogy arról a könyvről a legnehezebb írni, ami igazán tetszett. A Malevil esetében szívom is most a fogam rendesen, de azért valamit csak-csak összehozok (ha mást nem hülyeséget).

Szokásos véleményalkotási módszerem alapján először is a történetről magáról. Boldog békeidők, világégés, visszacsöppenés a múltba, majd az újrakezdés, mint esély. Ennél kerekebb történetet még nem olvastam. Jobban belegondolva, félelmetes, hogy mindezen eseményeket szűk 730 oldalba lehet sűríteni és nem is akárhogy. Melre mostantól számomra a tökéletes mesélő. Felsorolni is megterhelő lenne a műben szereplő főbb eseményeket, támpontokat, de ez így is jó, aki kíváncsi rá, igenis olvassa el. Bár már többször hangoztattam, hogy nem szeretem az első szám első személyben előadott történeteket, a szerzőnek ezt most (és szerintem neki mindig is) elnézem, főként, hogy néhol megspékelte egy mellékszereplő jegyzeteivel, ezzel megbontva, és tökéletesen kiegészítve az alaphangot. Összegzésképpen elmondom, hogy sci-fi, disztópia, kalandregény, társadalomkritika képében is hibátlan a könyv.

Nem meglepő a szereplőkről kialakult véleményem sem. Már az első általam olvasott Merle könyvnél tudtam, hogy nála emberibb, húsvér, lélegző karaktereket talán csak kevesen tudnak alkotni. Annyira érzékletesen festi le az író a külsejüket, gondolkodásmódjukat, főbb tulajdonságaikat, hogy igenis el tudom képzelni, hogy ezek a szereplők ott ültek Merle mellett amikor papírra vetette a sorokat.

Próbáltam összeszedni a főbb gondolatokat amik az olvasás, és azt követően is foglalkoztatnak. Igazándiból egyet emelnék ki. Milyen érdekes is az emberi természet, tegyük fel megtörténik egy hasonló atomkatasztrófa, visszatérünk a középkorba, mindennapos túlélésünk a tét. Ugye, azt bárki beláthatja, hogy az első és legfontosabb az élelem és az ivóvíz ellátásának biztosítása. Mindezen teendők elvégzése egyszerűbb, ha nem magányos farkasként, hanem csapatban, közösségben próbálkozunk. Kialakítjuk ésszerűen a munka hatásos, funkcionális megosztását. Mindenki amihez ért ugye, vagy amit meg tud csinálni. A legcélszerűbb, ha igen is magától kialakul egy vezető, aki irányítja, terelgeti a munka menetét. A viszályok elkerülése végett ugyanis demokratikus úton célszerű kialakítani az életet. Önellátásra rendezkedünk be, úgyhogy végképp annak a fránya demokráciának kellene érvenyesülnie. Szerintem így lesz jövője. Azonban! Tegyük fel, városi lakosokként, azt sem tudjuk, hol és hogy nő a búza, honnan folyik a víz. Megtörténik a katasztrófa. Túléljük, és se ételünk, sem italunk, de tegyük fel pont vannak fegyvereink. Hát mit csinál az ember? Az esetek 95 százalékában uralma alá hajtja erőszakkal a termelő, önellátó, békés, fejlődni akaró jónépet. Nem segít tovább gyarapodni, ugye ahhoz a fegyveres városi nem ért, de annál inkább eluralkodnak az ösztönök, és a terror. A következtetéseket mindenki vonja le. Mindenesetre tragikus, hogy Malevil lakóinak az elsők közt fegyvergyártásba kell kezdenie önmaguk megvédése céljából...

Elnézést  a hosszabb kitérőért, de mélyen elborzaszt az emberi faj állatias, sokszor ösztön lény, minden racionalitást nélkülöző viselkedése. Azért nem mondom, hogy tegyék kötelezővé minden középiskolásnak, mert félek, nagyon megharagudnék, ha valakinek nem tetszene. Számomra ugyanis hosszú idő után újabb kedvenc és nagyon is alapmű született. 

Szex és kocsik. Ez volt az a két szó, ami engem tévhitekbe kergetett. Igazándiból egy beteg regényre számítottam, ami jelenkorunk két meghatározó motívumát boncolgatja, majd középső ujjat mutatva társadalmunknak belopja magát a gondolataimba.

A történet James Ballard személyiségjegyeinek változását követi nyomon. Miután szerencsésen túlél egy autóbalesetet, megismerkedik Vaughan-nel, aki megszállottan keresi a karambolok helyszínét, részletesen fotózva az autókban bekövetkezett torzulásokat, az emberi testek sérüléseit. Ballard kiégett szexuális vágya a balesete után gyökeresen megváltozik. Kizárólag autóban tud felizgulni, testileg azonosulva a technika vívmányaival. Ballard hamarosan Vaughan megszállottságának követője lesz....

Nem először fordult az elő velem, hogy csalódnom kellett egy nagyon jónak ígérkező könyvben. Pedig nagyon lelkesen kezdtem bele, de már az első oldalakkor láttam, hogy bizony valami mást, valami tőlem távolit fogok kapni.

Itt kezdeném is a történettel, ami szerintem nem igazán van, ugyanis forgalmas autópályákat, csomópontokat bejárni, közben különféle hölgyekkel szexuális viszonyt folytatni 200 oldalon át nekem kissé kevés. Ennek megfelelően nekem a szereplők is egysíkúak, a nemek közti különbségek szinte eltűnnek, a motivációkat pedig én egyszerűen nem értem, nem hogy azonosuljak velük.

Igen, úgy tűnik én kevés vagyok ehhez a könyvhöz, méghozzá az oly sokat hangoztatott metaforikus értelmezés alapján. Valahogy nekem nagyon nem jött át. Értem én, hogy itt korunk technikai fejlődésének nem várt következményeire, rohanó világunk beláthatatlan eseményeire akarja felhívni az olvasó figyelmét Ballard, azonban ezt ennyire beteg, mániákus szereplők előadásában számomra nem hiteles. Ahelyett, hogy meghökkentett vagy elgondolkodtatott volna, inkább untatott a testnedvek és a karosszériaelemek közti kapcsolatok fejtegetése. Szintén nem tudom megérteni, hogy alalkulhat ki az, hogy valaki egy karambolt követően csak autóban tudjon szexelni, nemhogy szexuális vágyat ébresszen megcsonkított testek iránt.

Entropic-tól ezúton is elnézést kérek, de engem nemhogy nem nyomasztott a Karambol, sokkal inkább mosolygásra késztett, ugyanis az állandó visszatérésekkel, az események leírásának ismételgetésével mintha önmaga paródiája lenne. Minden szexjelent, seb, sérülés bemutatása visszaköszön néhány oldal múlva, és nem megy, hogy ezt a fajta írói megoldást megértsem és kedveljem. 

Ami miatt a legjobban haragszom a műre, az pont, az, hogy amiről szólni akar, abból keveset kaptam. Ballard könyve alapján biztos nem fogom átértékelni utazási, életvitelbeli szokásaimat, sőt, talán még jobban ragaszkodni fogok az autómhoz, a rohanó világunkhoz, és a technika megállíthatatlan fejlődéséhez. Nálam a fagyi bizony erősen visszanyalt.

Miután kidühöngtem magam, azért azt is le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem olvashatatlan könyv, sőt, a naturalizmusa, szókimondása és néhány gondolatmenete miatt igenis lehet vele próbálkozni. Remélem mások jobban értik, többet olvasnak ki belőle, és bízom benne, hogy tényleg csak bennem van a hiba.

Nem volt kérdés, hogy a vizsgaidőszakot egy Moore regénnyel fejezem be. Engem ő tud a legjobban kikapcsolni. Biztos voltam benne, hogy a viszonylag gyengén indult vámpír-trilógiát a második rész színvonalán folytatja.

(Az eseményleírásom a könyv borítójához hasonlóan SPOILER gyanús, úgyhogy ha valaki el akarja olvasni az első két részt is, az ugorjon egy bekezdést!)

A Totál szívás végén Joddy-t és Tommy-t kis kegyencük, Abby, bronzba öntötte, ezzel biztosítva nekik a boldog életet. Abby álmai netovábbja még mindig a vámpírlét, persze amég ez nem következik be, jól elvan mangahajú szerelemmajmával, Foo Doggal. Azonban felbukkan egy nem várt probléma, méghozza Chet, a drabális, megborotvált macska, aki a fővámpír által vámpírmacska lett. Chet egyre nagyobb és hatalmasabb lesz, aki nem válogat az áldozatai között. Miután a cicus jószerivel San Francisco összes kóbor macskáját átváltoztatja, Abby-n a sor, hogy megoldja ezt az igazán szívás helyzetet.

Nem győzöm eleget leírni, Moore még mindig nagyon vicces. Ez az alapvetésem, és ezen nem is változtatott a Csak egy harapás. Azonban nem szeretnék átsiklani a könyv látványos hibáiról sem. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez a rész már tényleg csak a rajongóknak szólt. Valahogy a történet nekem elnagyolt, néhol elsietett, persze kerek egészet alkot, de mégis olyan izzadságszagút. A nagy szomorúságom, hogy a záró epizódban Jody és Tommy már végképp háttérbe szorult, utat engedve Abby totál kretén naplójának. El tudom hinni, hogy sokaknak ő a kedvenc, de nekem valahogy ő nem adja. Persze még mindig jókat derülök az emosok, gothok, punkok, vámpírfanok kifigurázásán, azonban ebből a szempontból szerintem Jared, Abby homokos haverja sokkal viccesebb. Ebben a részben mintha már a Császár is nagyon megöregedett volna, az Állatok pedig szintén csak biodíszlet. Akik szerintem a Csak egy harapást elvitték a hátukon, az Cavuto és Rivera nyomozók. A flúgos páros mellett a trilógia lezárása nagyon jóra sikerült. Happy end is meg nem is. Így kell ezt csinálni.

Összességében a három kötetről elmondhatom, hogy egy percet sem bántam meg az olvasásukból szánt percekből, és Christopher Moore megmentette számomra a vámpírok becsületét. Emellett még mindig áll az a megállapításom, hogy aki nem tud Moore groteszk, abszurd, idióta történetein nevetni, mosolyogni, az egy sótlan, unott, életképtelen semmirekellő.:)

Ezúton is köszönet az Agave kiadónak, és bízok benne, hogy van még elég Moore muníció a tarsolyukban. 

Kunderával már régóta szemezek a könyvesboltok polcainál. Többször fel és le is került már a várólistámról az állítólagos legnépszerűbb könyve. Családom mintha megelégelte volna ezt a bizonytalankodásomat, nem rámbízva a döntést, megvették nekem. Fontos most leszögeznem, ha nem kapom meg, talán még évekig nem olvastam volna az írótól.

A történet főszereplője Tomas, aki egy valódi szoknyabolond, imádja a nőket, a szeretőit szinte naponta váltogatja, mígnem egy nap beleszeret egy vidékről jövő pincérnőbe. A lány iránti érzelmei nem tudják befolyásolni korábbi életvitelét, ezáltal folyamatos kínokba taszítja Terezat. A történések hátterében 1968 prágai eseményei vannak, amikor sokaknak menekülni ,emigrálni kellett az orosz megszállás elől. A prágai tavasz bukásával főhőseink Svájcban próbálnak új életet kezdeni, de rövid időn belül, különböző okokból visszatérnek Csehszlovákiába. Egy fontos mellékszál az eseményekben, a művész Sabina felbukkanása. Ő Tomas egyik szeretője, aki az emigráció útját választja, megtapasztalva ezáltal a lét elviselhetetlen könnyűségét.

Tomas. A modernkori Don Juan alakja, aki egész személyiségével szembenáll a hatalommal. Értelmiségi munkát végez, és messzemenően kiáll az emberi egyéni szabadság mellett, nyilvánuljon meg ez a nők iránti felfogásából, és az életigenlő könnyűség vállalásából.

Tereza. Ő maga jelképzei számomra a konvencionális, konzervatív, kemény nőt. A nehézséget választja, aminek oka lehet neveltetése, anyjához való viszonya, társadalmi helye.

Sabina. Tomas tökéletes nőalakja, aki a művészetében, az életvitelében szintén elutasítja a kommunizmus lehetséges adományát.

Talán már így is túl sokat elárultam a műről, de a filozófiai értekezések talán a legmeghatóbbak számomra, így mindeképpen írok róla. Mindig közel állt hozzám a filozófia, és Kundera bebizonyította, hogy nem véletlenül. Játszi könnyedséggel kapcsolja össze Nietzsche-t Beethovennel, Platont mondjuk Parmenidésszel. Legszívesebben idéznék a könyvben fellelhető mély gondolatokról, kérdésekről, de úgy gondolom, hogy filozófia révén mindenkinek jelentsen más és mást. Talán fogalmazhatok úgy, hogy ez a könyv nekem olyan "művelt szagot áraszt", és csakis a legjobb értelemben. Nem lehet, és nem is tudnám lealacsonyítani semmivel. A hangulata, a fellelhető gondolatok mind egy olyan ember tollából származnak, aki igenis méltán mondhatná el magáról, hogy kortól, nemtől, iskolázottságtól függetlenül értelmiségi.

A lét elviselhetetlen könnyűsége nem egyszerű olvasmány. Arra hajlamosakat képes túlzottan megrázni, meghökkenteni, beleélni. Bizonyos fokú előképzettséget kíván, hogy az olvasó tökéletesen magáévá tudja tenni az olvasottakat. Történelmet, filozófiát ismerők tehát előnyben, ugyanis sokszor kell a már tanultakra, vagy olvasottakra hagyatkoznunk bizonyos események, fogalmak, a létező háttér megértésénél. Ettől függetlenül szimplán kötelezővé tenném Kundera remekét. Most először nem fogok abba  a hibába esni, hogy túlírom magam, ugyanis sok gondolat jár a fejembe a könyvvel kapcsolatban, amit meg akarok magamnak tartani.

16-18 évesen félhetően nem bírtam volna elolvasni, szimplán nem szerettem volna. Ma ugyan annyira egyszerűen lett az abszolút kedvencem.