Eldöntöttem, hogy fél évente fogom összegyűjteni, az addig látott filmeket, és főként csak azokat, amiket az adott szemeszterben játszottak a magyar mozik. Persze ha valami nagyon rendhagyó is becsúszik a Tv által, azt is megemlítem.

Scott Pilgrim a világ ellen (Edgar Wright) - Bár nem olvasok képregényt, azért a filmből is kitűnik, hogy Pilgrim nem egyszerű srác. Egy vizuális orgia a teljes mozi, amely leköti a film és játék geekeket is jószerivel. Tökéletes kikapcsolódás.

A király beszéde (Tom Hooper) - Teljes joggal kapta meg a legjobb filmnek járó oscart. Oda meg vissza voltam Colin Firth játékától. Tökéletes karakterek, kedves történet. A film után mondjuk már nem érdekelt a könyv, de ezt leírom az élménynek.

127 Óra (Danny Boyle) - Tipikus túlajnározott film volt számomra. Oké, profi a rendezés, hangulatos az egész, de tényleg csak az marad meg hosszú távon, hogy a film, amiben a srác levágja a saját kezét...

A lány, aki a tűzzel játszik (Daniel Alfredson) / A kártyavár összedől (Daniel Alfredson) - A Millennium trilógia első része a 2010-es összeállításomban lecsúszott az első helyről, azonban az utána következő két rész már toronymagasan vezeti nálam az adaptációk képzeletbeli ranglistáját. A svédek valamit nagyon tudnak. Tökéletes rendezés, hibátlan szereplők. Ami azonban a legnagyobb öröm, hogy ugyebár olvastam mind a három részt, de még így is izgultam, és maximálisan érdeklődve néztem a filmeket. Stieg Larsson boldog lenne, ha láthatná.

Csúcshatás (Neil Burger) - Az első percekben azt gondoltam, hogy jó lesz, aztán rá kellett döbbennem, hogy ez bizony nagyon el van puskázva. A könyv sem egy életeket megváltandó remekmű, de a filmnek tökéletesen sikerült alulmúlnia. Borzasztóan összecsapott, B kategórias film, amibe hogy tudták leszerződtetni De Niro-t? A történet lezárása pedig a csúcspont. A könyv keretes szerkezetét kihajítva kitaláltak egy másik lezárást, ami persze hogy, tipikus amerikai happy end. Botrány. Alan Glynn helyében nem engedtem volna ezt így.

Ne engedj el! (Mark Romanek) - Kazuo Ishiguro regényét már régóta el akartam olvasni, azonban mégis inkább a film mellett döntöttem. Nem bántam meg. Gyönyörű a képi világ, ezáltal nagy pluszpont az operatőrnek, és a fényképésznek. A film maga nem harsány, nem akar több lenni, mint ami, de valahogy mégis átjött nekem. Tökéletesen bemutatja, hogy a klón is ember, sőt, talán még inkább ember. Érzékeny és drámai bepillantást tehetünk az egzisztencializmus kérdéskörébe. A könyv pedig ugyanúgy fent van a várólistámon.

Júniusig ennyi adaptációt sikerült megnéznem, és hogy ne felejtsem el, a listából berakom a legjobb filmzenét: