Posztapokaliptikus történet a moszkvai metróról, és az oda szorult emberekről. Hogyan is él az emberiség a világégés után? Egy könyv, amely még egy számítógépes játék alapjául is szolgált. Ennél jobb PR szerintem nem is kellett a könyvnek, azonban, mint én már megtudtam, bizony sok esetben a marketing menti meg a regényt.
"2033. Az egész világ romokban hever. Az emberiség majdnem teljesen elpusztult. Moszkva szellemvárossá változott, megmérgezte a radioaktív sugárzás, és szörnyek népesítik be. A kevés életben maradt ember a moszkvai metróban bújik meg a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén. A metró állomásai most városállamok, az alagutakban sötétség honol és borzalom fészkel. Artyomnak az egész metróhálózaton át kell jutnia, hogy megmentse a szörnyű veszedelemtől az állomását, sőt talán az egész emberiséget."
Nagyon akartam, hogy tetszen a regény. Talán ez is okozta nálam a vesztét. Túlontúl beleéltem magam, hogy már a leírásból is sejthető hangulat csak fokozható, azonban be kellett látnom, hogy a könyv számomra majdnem egyedüli értékét a tökéletes atmoszféra adja. Glukhovszky egy igazán sajátos környezetbe ágyazta történetét, alapot adva a főszereplő, Artyom "útjának". A problémám ott kezdődött, hogy már az első oldalakkor is unatkoztam, de kitartó ember lévén, bíztam benne, hogy majd csak beindul. Hát ez nem történt meg. Nem találtam meg azt az ívet, amit elvártam volna. A kezdeti néhány fejezetben még érdekesnek is találtam volna a különböző metrómegállók berendezkedéseinek taglalását, azonban mindezt ilyen összecsapott, leegyszerűsített, olcsó filozofálással olvasni is nehéz volt. Olyan érzésem volt, hogy az író túl sok midnent akart egyszerre. Társadalomkritikát, horrort, sci-fit, akciót, kalandot, éppen csak a szerelmet hagyta ki. Olvastam már műveket, ahol a stílusok keveredése tökéletesen összhangban volt, a Metró 2033 esetében ennek nyomát sem találtam. Karakterábrázolásról inkább nem is írnék, annyira kiábrándító.
Mielőtt teljesen lehúznám a könyvet, azért bizonyos pozitívumokról sem akarok elfeledkezni. Már korábban említettem, hogy az alapszituáció tökéletes. Az emberek a föld alá szorulnak, ott próbálnak túlélni, és reménykednek, hogy egyszer újra láthatják fejük felett a Napot. Bár nem menti meg a megelőző közel 400 oldalt, azért a végső "csavar" nagyon szimpatikusra sikeredett. Sokaknak akár túl heroikusnak is tűnhet, de véleményem szerint a leginkább jól megírt jelenet, a mondanivalója pedig igazán tanulságos. Ha másért nem is, az utolsó két oldal miatt tényleg érdemes elolvasni.
Abban az esetben, ha több, részletesebb, és lényegesebb mellékinformációval, jóval minőségibb akcióval, kevesebb monoton sétálással, és jól megírt párbeszédekkel érkezik a Metró 2034, adni fogok neki is egy esélyt, főleg, ha addig csak a pozitívumok maradnak meg bennem az előzménnyel kapcsolatban.
