Amikor olvastam a Tizenkilenc percet, akkor az teljesen földhözvágott. Valamilyen okból kifolyólag még sem folytattam Picoult itthon megjelent regényeinek beszerzését, egészen mostanáig. A borítón és az alapsztorin kívül nem akartam, hogy bármely vélemény hatással legyen rám, úgyhogy mihamarabb belekezdtem.
Jacob Hunt nem egy átlagos tinédzser. Asperger-szindrómája van, vagyis ő magasan funkcionáló autista. Szociálisan érzéketlen, nehezen jön ki kortársaival, megrögzött cselekedeti miatt legtöbbször nevetség tárgya. Legnagyobb szenvedélye a kriminalisztika, ezáltal többször felbukkan a kisvárosban elkövetett bűncselekmények helyszínén, felkeltve a helyi rendőrök figyelmét. Jacob fiatal gyógypedagógus-hallgató segítőjét holtan találják, a fiú pedig üres tekintete, kommunikációjának hiányosságai, és szokatlan reakciói révén hamar a vádlottak padján találja magát.
Jodi Picoult engem már a témaválasztásaival lenyűgöz. Hozzá mer nyúlni olyan kérdésekhez, amikre más még talán gondolni sem merne. Persze mindez kevés lenne, ha nem húsvér, hiteles szereplők szájába adná a számomra igenis szimpatikus gondolatait életről, társainkról, szeretetről, családról.
A legtöbb ember (köztük én sem) elképzelni sem tudja, milyen lehet, ha beteg gyerek van a családban. Az biztos, hogy teljes embert kíván az ellátása, és bizony a család összes tagjára kihatással van ez az állapot. Ha valakinek kijár a tisztelet, az pont a Jacob anyjához hasonló szülők. Az írónő nagy erénye, hogy nem jó és rossz dolgokat lát, hanem könnyedén tudja árnyalni az élet megannyi kérdését, nem hősöket, hanem igenis esendő szereplőket teremt, akik az élet szélsőséges helyzeteiben is feltalálják magukat.
Bár még csak a második könyvem Picoult-tól, elmondhatom, hogy nagyon tetszik a több nézőpontból való történetmesélés, a jelen és a múltbéli visszamlékezések váltakozásáról nem is beszélve. A történetet krimiként is emlegetik, azonban aki emiatt veszi kézbe, csalódhat, ugyanis a hangsúly sok helyen van, csak nem épp a bűnügyi szálon. A rejtély inkább csak jobban érzékelteti a fiú és családja drámáját, kilátástalanságát, és az átlagemberek tudatlanságát, és érthetetlenségét a betegségek iránt.
Ha kötekedni akarok a könyvvel, akkor talán a terjedelmét rónám fel. A vége nekem kicsit túl lett húzva, felesleges mellékszálakkal és szereplőkkel kibővítve. Ettől függetlenül megint egy újfaja élethelyzetbe, egy általam nem ismert világba enged betekinteni az írónő, megismertetve ezáltal az általunk sokszor csak betegnek titulált embereket. Rá kell döbbeni, hogy attól még mert mondjuk valaki más, még nem feltétlenül jobb vagy rosszabb nálunk, nem gonoszabb, nem gyengébb, nem szánalmasabb, szimplán csak mások az igényei, és talán több odafigyelésre van szükségük.
Ahogy már a Tizenkilenc percnél is írtam, Jodi Picoult kőkeményen, sallangmentesen fogalmaz, ezáltal elérve az olvasókban, hogy talán az általa felvetett témákban átértékeljünk dolgokat. Ha ez bármilyen szinten megtörténik, neki már megérte papírra vetni gondolatait. Én nyugodt szívvel nyúlnék a könyveihez, ha a történeteihez hasonló szituációba kerülnék az életben.
