Kisgyermekkorom meghatározó filmélménye volt a Kedvencek temetője, talán még álmatlan éjszakákat is okozott. Így jópár év távlatából kedvet kaptam, hogy elolvassam a film alapjául szolgáló King regényt, hátha újra átélhetem a látott borzalmakat. Az írótól szintén régen olvastam, és csak egy regényt, a Borzalmak városát, ami akkor nagyon tetszett (a mai twilightos vámpírjaink után még szívesebben gondolok rá vissza).

Dr. Louis Creed új állást kap a Maine-i Egyetemen, ennek hatására családjával a környék idilli magányával rendelkező takaros házba költöznek. A tájat kettészelő országútra, ahol a közeli cég kamionjai napjában tucatszor közlekednek, az út túloldalán lakó szomszéd, Jud hívja fel a család figyelmét. Az új otthontól nem messze, egy ódon temető található, ahol leginkább az úton elhullott állatok fekszenek. Első munkanapjainak egyikén Louist mély trauma éri, amikor egy haldokló fiú az állattemetőn túli veszedelemről figyelmezteti. Pár nappal később, kislányának a macskáját elgázolják, és Jud javaslatára a hátborzongató micmac indián temetőbe ássák el. Másnap a háziállat visszatér, de bűzlő, lomha, gonosz teremtmény lett belőle. Néhány békés hónap után az orvos két éves fia, Gage elszabadulva a szülőktől az országút felé rohan.

Hát nem azt kaptam amire számítottam. A film annak idején egy vérbeli horror volt, a műfaj minden sajátosságával ellátva. Akkoriban ez így ki is elégítette a vágyaimat. Valahogy a könyvtől is borzongást vártam, de teljesen mást kaptam. Többet, jobbat, "szebbet".

A mű majdnem teljes történetét már a fülszövegben el lehet olvasni, meglepetés csak az utolsó harmadban érheti azt, aki esetleg még nem ismerné a tökéletes végkifejletet. A konkrét események azonban eltörpülnek a valódi kérdéskör, a halál mellett. King szépirodalmi szinten adja a szereplők szájába, gondolataikba az élet végével kapcsolatos meglátásait. Az Állattemető számomra inkább egy tragikus dráma, semmint félelmetes horror. Bizony, olyan témákról esik szó, mint a szülői szeretet, a gyász elviselése, feldolgozása. Én személy szerint többször félbenhagytam az olvasást, mert zsigeri félelmeimre világított rá. Az oka annak, hogy mégis befejeztem, benne van az Állattemetőben: attól még mert nem beszélünk róla, vagy elhazudjuk, rettegünk tőle, megváltoztatjuk, még tudni kell belátni, hogy a halál is az élet része, aminek elfogadását igenis megkönnyíti, ha létét elfogadjuk.

Kevés karaktert mozgat King, azonban ők szinte lemásznak az oldalakról, néhol talán túl részeletes is a bemutatásuk. Dehát az író pont nem a szófukarságáról híres, és valószínűleg ezért is szereti őt a fél világ.

Nem mennék el szó nélkül a könyv "horrorfaktora" mellett. A zombi szó a legtöbb olvasó arcára mosolyt fakaszt. Aki át akarja ezt értékelni, mindenképpen olvassa el. Ugyan csak néhány oldalon keresztül, de akkor igenis erős a borzongás, köszönhetően magának a temetőnek, a "gonosznak", nem utolsó sorban az öreg Jud történeteiben szereplő állatoknak és embereknek.

Nagyon örülök, hogy újra elővettem Kinget, de az Állattemetőhöz hasonló "élményre" a közeljövőben nem vágyom. Más könyveihez is kellőképpen kedvet kaptam, közülük szerintem a Blaze-t fogom beszerezni.