Philip K. Dick is azon kultírók közé tartozik, akivel az olvasni szerető embernek feltétlenül érdemes megismerkednie. Miáltal én is tartoztam vele, nagy örömmel vettem kézbe második recenziós példányomat. Egy író életművét a végéről kezdeni tudom, hogy sértő a szerzőre nézve, azonban ez a könyv szerintem igenis tökéletes kezdés a korábbi művekhez való visszatéréshez.
"Timothy Archer episzkopális püspök ugyan elkötelezte magát az egyháznak, de korántsem vak és bigott, így fia és szeretője öngyilkossága után nem csupán a személyes hite rendül meg, de a történeti Krisztus létébe vetett bizalma is. Az Izraelben előkerült ősi szövegekben keresi a választ, médiumon keresztül kapcsolatba lép halott fiával, s az, hogy saját életét is górcső alá veszi, érinti mindazokat, akik így vagy úgy hozzá tartoznak. Az úgynevezett Valis-trilógia utolsó darabja a halál és a hit paradoxonjainak nyughatatlan, elgondolkodtató és megindító körüljárása. A regény Dick utolsó műve, melynek megjelenését már nem érhette meg."
Lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak, de ennél személyesebb regényt még nem olvastam. Ez az érzésem abból a tényből fakad, hogy az író nem sokkal a könyv befejeztével elhunyt, és az olvasott téma pedig nem más, mint a halál és a hit kérdésköre. Ezzel persze még semmi újat nem mondtam, azonban ha tényleg ennek tudatában ülünk le olvasni, akkor képes csak igazán magával ragadni.
A történet a fülszövegben szinte ki is merül, a szereplők talán "csak" a gondolatmenetek és párbeszédek tárgyiasult szócsövei. A lényeg az érzéseken, a gondolkodáson, lelkünkön, hitünkön, vagy hitetlenségünkön van. Ezt a könyvet csak és kizárólag szép, idős korban lévő ember írhatta. Fiatalon szinte képtelenségnek tartom, hogy valaki is ilyen élet és halálközeli tapasztalattal rendelkezzen. Azért is válik annyira személyessé a könyv, mert az olvasó legbelül érzi, hogy ez nem fikció, nem mese, hanem valóban egy érző, élő ember dilemmáinak, valós félelmeinek kivetülése. Így aztán senki ne egy nyári, laza kikapcsolódásra számítson.
Ami nagyon megfogott az író stílusában, az a minden oldalra jutó kettősségek tökéletes összhangja. Csodálatosan megfér egy párbeszédben az öngyilkosság és a zene, a skizofrénia és a fű, a teológiai értekezés és az autók típusainak bemutatása. Sokszor igazán alulműveltnek éreztem magam bizonyos idézetek láttán, azonban az író könnyedén magyaráz meg elsőre érthetetlennek titulált dolgokat, gondolatokat. Ilyen az, amikor tényleg akaratlanul is tanul az ember.
Bevallom, kezdetben féltem, hogy az ortodox katolikus eszmék áthatják majd a történetet, azonban a szerző inkább a hit kérdéskörére helyezte a hangsúlyt, messze meghaladva vallásokat, dogmákat, ezoterikus tanokat.
A Timothy Archer lélekvándorlása nem ajánlható mindenkinek. Aki egy újabb sc-fit vár az írótól, vélhetően csalódni fog. Aki nem, vagy nehezen tudja feldolgozni a sokszor értelmetlennek tűnő értekezések folyamát, talán átkozni is fogja. Azonban ha tényleg magával tud valakit ragadni, akkor az egy valódi olvasmány -és talán valamivel még annál is több- élménnyel lesz gazdagabb.
A példányt ezúton is köszönöm Lobonak és az Agave Kiadónak.
Posztapokaliptikus történet a moszkvai metróról, és az oda szorult emberekről. Hogyan is él az emberiség a világégés után? Egy könyv, amely még egy számítógépes játék alapjául is szolgált. Ennél jobb PR szerintem nem is kellett a könyvnek, azonban, mint én már megtudtam, bizony sok esetben a marketing menti meg a regényt.
Jópár éve már, hogy láttam a Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével készült Csontembert, ami szerintem egy hibátlan krimi-thriller volt. Hát persze, hogy akkoriban nem tudtam, hogy bizony egy adaptációról van szó, így aztán miután megvilágosodtam, nem haboztam az írójától beszerezni egy másik történetet sem.
A Tréfa után egy kicsit visszafogottabban álltam neki Kunderat olvasni, de mégis bíztam benne, hogy csak jobban meg fogom szeretni az írót. Hát így is lett.
Kicsit szégyenlem magam, hogy ilyen későn kezdtem el igazán olvasni, de próbálom bepótolni a lemaradásomat. Ennek köszönhetően gimnáziumi tananyag-kiegészítőket is magamhoz fogok venni, és az Utópiához hasonlóan a közeljövőben szeretném még elolvasni Orwell 1984-ét, Huntington A civilizációk összecsapását, és néhány kimaradt klasszikus szépirodalmat is, például Bulgakov Mester és Margaritáját.
Ha magyar irodalom, akkor nálam már jó ideje csak Márai jöhet szóba. Ez a kijelentés szemellenzősnek hathat, azonban benne találtam meg azt, ami miatt vonzódom a szépirodalomhoz, és nem utolsó sorban a magyar nyelvhez. A Kalandot -mint sok más könyv esetében is- abból az apropóból találtam, hogy film fog készülni belőle. Bár az Eszter hagyatéka filmváltozata nekem tetszett, főként Törőcsik Mari játéka, és Berkes Gábor gyönyörű zenéje miatt, azonban a Kaland adaptálásától félek...
Bár még nem vallom magam nagy Palahniuk rajongónak, azért az már most biztos, hogy ha kicsit el akarok térni a normáktól, valami mást, valami különlegeset szeretnék, vagy netalántán csak bele akarok rúgni a társadalomba, egyből ő tőle fogok olvasni.
Próbálva tartani a magam elé állított olvasási határidőket, nem késlekedtem tovább megvonni magamtól Merle Francia históriájának második részét. Elöljáróban annyit, hogy lehet, hogy mégsem egy-két havonta, hanem sokkal hamarabb folytatom a regény-sorozatot.
Eldöntöttem, hogy fél évente fogom összegyűjteni, az addig látott filmeket, és főként csak azokat, amiket az adott szemeszterben játszottak a magyar mozik. Persze ha valami nagyon rendhagyó is becsúszik a Tv által, azt is megemlítem.
Valamiért szeretem azt, ha egy film hívja fel a figyelmemet egy könyvre, vagy -ahogy például a Csúcshatás esetében is- a könyv kelti fel az érdeklődésemet a belőle készülő mozi iránt. Ettől függetlenül zavar, hogy a film plakátját használják könyvborítóként.
Az Agave Kiadó könyvei között hosszú idő óta szemezek le Carré műveivel. Egy recenziós lehetőséget kihasználva jutottam hozzá a Karla-trilógia záró darabjához, a Csapdához.
Az Origo-n volt egy nagyon jó
Többek ajánlására kezdtem bele a Tréfába. Már az első oldalakkor látszott, hogy bizony valami egészen mást fogok kapni az írótól, mint
Néhány héttel ezelőtt az egyik közszolgálati csatornán láttam a könyvből készült filmet, és már az első képsorok meggyőztek, hogy bizony nekem ezt el kell olvasnom. Nem a sajnálkozás késztetett, hanem leírva akartam látni az elme határtalan szárnyalását.
Amikor olvastam a
Nagy betegségem közepette már illik pótolnom Cornwell Scarpetta-trilógiájának (?) befejező (?) részéről a bejegyzést. Az első két epizód után vétek lett volna hibáznia az írónőnek.
Öt általam olvasott könyve alapján nyugodt szívvel jelentem ki, hogy Merle az egyik kedvenc íróm. Ebben a megrendíthetetlen tudatban vágtam bele a tőlem távol álló történelmi regénysorozatába. Igazándiból nem is a történelem van oly messze tőlem, hanem visszaemlékezve középiskolai tanulmányaimra, pont az egyetemes történelemnek azon szakasza, melyet az író érint. Valahogy féltem a Francia históriától, de rá kellett jönnöm, hogy minden korábbi Merle könyv előtt hasonló érzéseim voltak.
Valamikor az év elején megfogadtam, hogy próbálok úgy könyvet magamhoz venni, hogy egy szépirodalmi művet egy szórakoztató, akár ponyva regény követ. A Scarpetta-trilógia második részét már 
Mivel csak nemrég olvastam a
Kisgyermekkorom meghatározó filmélménye volt a Kedvencek temetője, talán még álmatlan éjszakákat is okozott. Így jópár év távlatából kedvet kaptam, hogy elolvassam a film alapjául szolgáló King regényt, hátha újra átélhetem a látott borzalmakat. Az írótól szintén régen olvastam, és csak egy regényt, a Borzalmak városát, ami akkor nagyon tetszett (a mai twilightos vámpírjaink után még szívesebben gondolok rá vissza).
Augusztus óta vár rám a könyveim közt Merle műve. Így utólag hülyén hangzik, de leginkább túlzottan monumentális mérete, és a vele kapcsolatban kialakult bizonytalanságom tartóztatott tőle. Pedig édesapám -aki nálam sokkal olvasottabb- többször is megemlítette, hogy neki bizony Merle-től a Malevil a kedvence. Ilyen előzmények után aztán néhány napja belekezdtem.
Szex és kocsik. Ez volt az a két szó, ami engem tévhitekbe kergetett. Igazándiból egy beteg regényre számítottam, ami jelenkorunk két meghatározó motívumát boncolgatja, majd középső ujjat mutatva társadalmunknak belopja magát a gondolataimba.
Nem volt kérdés, hogy a vizsgaidőszakot egy Moore regénnyel fejezem be. Engem ő tud a legjobban kikapcsolni. Biztos voltam benne, hogy a viszonylag
Kunderával már régóta szemezek a könyvesboltok polcainál. Többször fel és le is került már a várólistámról az állítólagos legnépszerűbb könyve. Családom mintha megelégelte volna ezt a bizonytalankodásomat, nem rámbízva a döntést, megvették nekem. Fontos most leszögeznem, ha nem kapom meg, talán még évekig nem olvastam volna az írótól.