Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem a trilógiákat. Kevésbé meglepő, hogy imádom a társadalomkritikus műveket. Az egyik kedvenc olvasmányom Palahniuk-tól a Kísértettek. Olvastam, és tetszett a Kárhozott. Mindezekből következően jöhetett a Halálraítélt.

Nem túl gyakori, hogy egy mű főszereplője egy halott. Márpedig Madison Spencer meghal a Kárhozott, Palahniuk előző regényének lapjain, majd pokolra jut, ahol viszont remek társaságba kerül. Főhősünk később visszatér e világra, és mivel egy kisebb műszaki hiba miatt nem tud időre visszatérni a pokolba, a purgatóriumba kerül. Madison Spencer, ez az agyonkényeztetett, elhízott, szüleinek csak kínos terhet jelentő teremtés ezután akaratlanul vallásalapítóvá válik; egy olyan hit apostolává, amelynek hívői egymás sértegetésében találják meg a boldogságot. És Madison szép lassan arra is ráébred, hogy neki kell a Jó és a Gonosz végső küzdelmében bíráskodnia...

Szívem szerint nem írnék a könyvről, ugyanis csalódtam. Nem szeretek csalódni, főként nem olyan íróban, akiben bízom. Vagyis egészen eddig bátran nyúltam tőle bármihez, a Halálraítélt azonban valahogy félrecsúszott. Olyasmi csalódás, mint Ellis Amerikai psychoja.

Nagyon lassan haladtam vele, és a legtöbbször untam. A különböző testnedvek két soronkénti taglalása ásítást generált, és igen, sajnos nem jött át a fogyasztói társadalomnak az újabb seggberúgására tett kísérlete. Biztos én is betagozódtam, vagy talán tényleg túlzottan csapongó, összetákolt, mesterkélt Madison purgatóriumi története. A Kárhozott annak idején egy humorral átitatott, valódi kritika volt, élmény minden szava, ezzel szemben a Halálraítélt mintha vissza élne a kezdeti sikerrel. Oké, eddig is tudtam, hogy a világunk úgy szar, ahogy van, de azért kérem, segítsük feltárni a problémák okát, és könyörgöm, adjunk legalább valamicske megoldási javaslatot. Igen, valójában ez hiányzott nekem. Nem a happy end, hanem bizonyos alternatíva állítás. Ahogy Madison eldöntheti, hogy a Sátán, vagy Isten seggét rúgja szét, úgy az olvasónak is járna valamicske választási lehetőség.

Na jó, nem vagyok én olyan szőrös szívű, Mr. K. tényleg jó fej, meg persze a túlvilágról mindenki. Valójában Maddy-t is igen kedvelem, a szüleit pedig borzasztóan utáltam. Palahniuk rendkívül képszerűen ábrázol, amely nem kis élvezeti értéket ad a műveinek. Ugye nem csak nekem van olyan érzésem, hogy a könyvbéli Sátán alakját a South Parkból vette az író? :)

Mindent összegezve, igyekszem hamar túltenni magam ezen a kellemetlen élményen, és bízom benne, hogy az utolsó részre visszakapom az én nagyon is kedvelt írómat. Madison, remélem a végső csatában még véletlenül sem a Sátán ellen harcolsz majd :)