Lassan eljutok odáig, hogy az olvasás mellett a bejegyzések megírása is sok időt vesz igénybe. Fáradok, talán unom egy kicsit, vagy csak szimplán nincs ihletem. Nem a könyvek hibája, azt bizton állíthatom, de valami nem a régi. Majd kitalálok valamit, bejegyzés nélkül ugyanis könyv nem maradhat.
Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után.
Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le.
Igazi, vérbő krimit már nagyon régen olvastam, és azért még mindig a szívem csücskei a nyomozós, sorozatgyilkosos, találd ki, ki a gonosz típusú könyvek. Le merem írni, hogy bizony elég mennyiségű krimiíró áll már mögöttem, így talán már főként a nüansznyi különbségekre megyek csak rá. Nehéz valódi erényeket találni a mai krimifelhozatal árudömpingjében, ezért igenis komoly kutatómunka előzi meg nálam az ideális új fiú kiválasztását.
Ha csoportba kéne sorolnom, azt mondanám, hogy a Hideglelés egy modern realista krimi. Valahogy a realizmus még sosem jutott eszembe krimi-thriller kategóriában, de ez bizony az. Nincsen szuper gonosz, meg rettenthetetlen hős, aki a legmodernebb informatikai kütyükkel a nyomára bukkan az őrültnek. Nincsenek a valóságtól elrugaszkodott nyomozati események, mindenki szépen betartja a protokollt. Ujjlenyomatot vesznek, DNS-után kutatnak, kihallgatnak, lehetséges gyanúsítottak körét csökkentik, végül a dobozban maradtak között elindul a részletes nyomozás. Persze, ha én ezt így láttam volna leírva, rohadtul messze elkerülöm a könyvet (szerencsére nem nekem kell borítószöveget írnom), de mekkorát is hibáztam volna, ugyanis a történet pont, hogy a fokozatossága, mértéktartása miatt lett annyira jó, hogy újabb majdnem egy estés (ez pozitívum) kapcsolatot köszönthettem. Nem hagyott nyugodni, hogy a megfáradt, de bizonyos "jó" érzékekkel megáldott Corrigan nyomozónk miként is kapja el a szemétládát.
Ami még újdonság volt, hogy az író bepillantást engedett, - ha csak minimálisan is - egy pszichopata világába. Nem várható el, hogy azt az őrületet, amit egy bomlott elme képvisel, visszaadjon egy normális ember, de Delaney érzékletesen próbálja bemutatni egy torz ember látásmódját.
Számomra nagyon kedves történetvezetési megoldás volt, hogy a vélt gyilkosunkat idő előtt megnevezi, rabosítja a nyomozó, és több mint a könyv felét az ő bűnösségének bizonyítására használja. Krimin szocializálódott agyam egyből két megoldást talált ki: természetesen nem ő a gyilkos, az író csak meg akar direkt téveszteni, a másik, hogy pont, hogy ő a gyilkos, és ez annyira egyértelmű, hogy inkább gondolunk mindenki másra, és a végén kiderül, hogy a legegyszerűbb személyre (aki ugye végig a szemünk előtt volt) nem gondoltunk. Egészen az utolsó 30 oldalig nem tudtam eldönteni, melyik variáció is lesz, de aztán összeállt a logikai kép, és valahogy egyik, általam elképzelt megoldás sem lett igaz tisztán........ Azért el kell árulnom, hogy Corrigan nyomozó előtt úgy 5 oldallal már tudtam, ki az emberünk. :)
Mindent összegezve a Hideglelés egy kiemelkedően jó krimi, a nyomozgatni, borzongani vágyóknak tökéletes kikapcsolódás. Természetesen a Sean Corrigan-sorozat további részeit is örömmel fogom látni a polcomon.
