Újabb klasszikusnak mondott dráma kerülte el a figyelmemet. Kicsit szégyenlem magam, mikor meglátok egy ráutalást egy könyvre, történetre, és kiderül róla, hogy úgymond klasszikus. Persze, régi, meg színházakban is játsszák, meg persze nem is kapható, csak antikváriumból. A beszerzett könyv illata pont  a régi időket idézi, amikor még a lapok elsárgultak, a könyv egésze dohos, áporodott. Alig várom, hogy a könyvespolcomon lévő többi kincs is ilyen állapotú legyen.

A történet időtartama mindössze egyetlen hosszú éjszakát ölel fel. George és Martha, a helyi egyetemen tanító pár egy bankett után felinvitálják magukhoz fiatal kollégájukat, Nicket, és feleségét Honey-t. A jókedvű italozgatásnak induló este azonban szépen fokozatosan ellentétes irányt vesz: elhallgatott titkok, mély sérelmek kerülnek napvilágra, melyek évekig, évtizedekig fojtottak magukba, és most egyszerre törnek elő.

Életüket a társadalmi korlátok, a folyamatos törtetés, a karriervágy irányítja, álarcot viselnek mindannyian a külvilág felé. Az ital hatására eltűnik ez a burok, és a régóta nem hallott őszinte hangok a felgyülemlett feszültség hatására szinte felrobbantják a korábban biztosnak hitt igazságot – vagy éppen a megszokott képmutatást. Albee a modern civilizáció embertípusát tárja elénk a négy szereplő karakterével, akik mindannyian saját társadalmuk konvencióinak és előítéleteinek foglyai. Hamis minden, ami körülveszi őket – és miután lerombolnak mindent, csak akkor döbbennek rá, hogy valójában mennyire magányosak.

Utoljára Máraitól olvastam kamaradrámát. Mindig nehéz ezt a műfajt irodalmi szemmel nézni, ugyanis a párbeszédek sodrásában nehezen találja az olvasó magát és értékelési szempontjait. Egy biztos, ha valaki nem szeret olvasni, mert szerinte a film sokkal inkább könnyen átláthatóbb, annak érdemes ezzel a műfajjal kezdeni.

A történet a fentieken túl annyi, hogy látunk négy embert, akik alkoholmámorban feltárulkoznak egymás, és önmaguk előtt. Na bumm, gondolhatnánk, részegen mindenki hülyeségeket beszél, meg őszinte. Na de kérem szépen, kevesen mernek teljesen kinyílni,  gyalázva, sértegetve, pálcát törve a társadalom, és embertársaink előtt. Főleg nem 1961-ben. A kritikák találóan fogalmazzák meg, hogy Albee lefektette a modern ember archetípusát. Szereplőiben benne van minden, ami a mai kor társadalmát is jellemzi. Önző, korlátolt, megalomán, hazug, egoista, törtető, magányos ........ A felsorolás végtelen, de sajnos csak kevés pozitív marad a mérleg másik nyelvén.

Többek elemzésében olvastam, hogy mennyire negatívak is a szereplők, és hogy sokan undorodnak tőlük. Szerintem mindenki nézzen kicsit tükörbe, ismerje meg önmagát, és pontosan látni vélheti, hogy bizony az álarcunk alatt pont annyira gyenge, gyarló, elveszett lelkek vagyunk mind. Jogos lehet a kérdés, hogy vajon mi által alakult ez ki, vagy hogy minek is köszönhető, hogy a modern ember olyan amilyen. Véleményem szerint mindenki individuumként kezdi az életét, azonban a környezet, a társadalom, a közösség egyfajta nyomásként helyezkedik rá, elnyomva az egyéni akaratot, elképzeléseket, gondolatokat. Ez a megfelelési kényszer szül aztán borzalmas személyiségtorzulásokat. Tisztában vagyok vele, hogy az egyén(iség) diadala más, szintén komoly következményekkel járhat. Bele sem merek gondolni milyen lenne, ha leomlanának a légvárak, a máz, a szerepek, és önmagunkat kéni adni. Minden esetre nagyon kíváncsi vagyok a posztmodern emberképre, annak minden árny-, és pozitív oldalával.

Albee műve joggal van klasszikusként tartva. A Nem félünk a farkastól nem csak egy egyszerű tükör, inkább a puszta valóság. Ennek lehet nem örülni, elborzadni miatta. A kérdésem csak annyi:

Ki fél a farkastól?