Régóta pihent már a várólistámon ez a könyv. Aztán végül most karácsonyra megkaptam ajándékba. Gondoltam ez egy jel, hogy már illene elolvasni, úgyhogy az ünnepek alkalmával bele is kezdtem...

Egy fiatal anya, életükben először nyaralni viszi két kisfiát, az ötéves Kevint és a kilencéves Stant. A gyerekek már a busz indulásakor is feszültek, nem értve az okokat, hogy miért éppen az iskolaév közepén mennek nyaralni, amikor már lassan beköszönt a tél. Az anya azonban igyekszik mindent elkövetni, hogy gyermekei legnagyobb élménye legyen ez a pár nap. Az összes kedvenc tárgyukat megukkal viszik, minden ruhájukat, bízva abban, hogy a tengerparton egy új, boldogabb élet vár rájuk szenvedés nélkül.

Az elbeszélésmóddal kezdeném.  Az anya egy hosszú monológban meséli el a történteket. Azért is jó és hatásos ez így, mert ennek az egyes szám első személynek valódi célja van. Látatni akar velünk egy elmét, gondolkodásmódot, állapotot. Az írónő által használt stílus rendkívül lényeglátó, és néhol szinte már költői.

A történet maga rendkívül egyszerű. Nem árulok el titkot, hogy amikor odaérnek a tengerparti városkába, semmi sem olyan, mint amit reméltek: az eső szakadatlanul esik, az emberek barátságtalanak, a szállodájuk lepukkadt, és még a tenger is háborog, sötéten, dühösen, lelketlenül.

Igazándiból kétféle képpen szeretném értelmezni a könyvet. Az egyik, hogy nem rugaszkodok el a történettől magától, és próbálom szimplán a racionalitás talaján megélni az olvasottakat. Így nézve a történéseket én egy beteg, depressziós elme utolsó megpróbáltatásait láttam. Az első oldalakról ordít, hogy neki segítségre van szüksége. A józan eszem az mondatja velem, hogy nem szabadott volna elengedni a gyerekekkel, és ebben az esetben nagyon nem érdekel, hogy egyébként szereti őket. Nem a betegsége miatt, hanem a cselekedetei, a gyermekeihez való hozzáállása végett csak megvetést érzek a nő iránt.

A másik értelmezésem szerint messze elrugaszkodok a történettől, és próbálom alapjaiban megérteni a leírtakat. Az egész könyvet vehetem akár egy 130 oldalas társadalomkritikának. Szinte kiált az emberek egymástól való elidegenedéséről, a világ borzalmairól, és a benne élők nemtörődömségéről. Bizonyos oldalakon rendkívül látványosan jelenik meg, hogy mennyire nehezen vesszük észre, hogy valakinek segítségre van szüksége. Könnyebb kinevetnünk, más esetben elfordítani a fejünket. Talán nem is annyira elrugaszkodott, hogy például egy odafigyelő pszichiáter biztos nem engedhetné szabadon az efféle bomlott elméket. Jobb nem tudni hány, a Tengerpartban leírt eset történik meg napjainkban.

Van még egy gondolatsor, ami csak nem hagy békén a könyvvel kapcsolatban. Ugyanis talán a legtöbb józan, egészséges ember alapvető vágya, hogy a gyeremekei egy jobb, szebb, barátságosabb világban éljenek. Bevallom, el tudom képzelni világunk olyan féle alakulását, amikor nem szívesen szeretnék gyereket, inkább megkímélném a várható borzalmaktól, és ami a Tengerpart legnagyobb erénye számomra, hogy szinte ráripakodik az emberre, hogy igenis mindent lehet jobban, élhetőbben, szebben csinálni.

Veronique Olmi regényét olvasni kizárólag a szeretet ünnepén ajánlott!!!