Ahogy az Elemi részecskék olvasása után megígértem, folytattam is két év után Houellebecq bibliográfiáját. El is érkeztem ahhoz a ponthoz, amikor az olvasó érzi, megtalálta a kedvencét az aktuális szerzőtől, és ennél jobbat már úgysem fog tőle kapni. Olyan ez, amikor Merle-től elolvasod a Malevile-t, vagy B. E. Ellis-től A vonzás szabályait.  A különbség talán csak annyi, hogy az Egy sziget lehetősége nem "csak", mint könyvélmény kitűnő, hanem mint életérzés, iránytű a társadalomhoz. Negatív értelemben....

4000 körül járunk, a világ elpusztult, az emberek elvadult, állati hordákban élnek, míg a klónozással létrehozott kiválasztottak elektromos védőkerítéssel őrzött telepen laknak magányosan és szenvedélytelenül. A regény egyik hőse Daniel, a jó nevű humorista, színpadi komikus, a másik pedig az ő kétezer évvel később élő, klónozással létrehozott 25., majd 26. utódja. Daniel tipikus Houellebecq-hős: kiégett, átlagos külsejű, negyvenes, férfi, aki szakmájában sikeres, a nők is szeretik, csak ő nem szeret senkit és semmit. A munkája untatja, mindenkit megvet, faj-, gyerek- és nőgyűlölő. Negyven fölött találkozik először a szerelemmel. Isabelle okos és szép, tökéletes szellemi társa Danielnek. Összeházasodnak, ám boldogságuk nem lehet tartós, ugyanis Isabelle öregedni kezd (az öregedést Houellebecq még egyetlen hősnőjének nem bocsátotta meg), ezért elválnak. Tragikus események követik egymást – egy újabb szerelem sem hoz vigaszt –, ezért Daniel útja elkerülhetetlenül az öngyilkossághoz vezet. Halála előtt küld egy verset volt szerelmének „egy sziget lehetőségéről”, s ez a vers készteti arra kései, klónozott utódait, hogy a védett telepet elhagyva új-ember társak és emberi érzelmek keresésére induljanak.

Nem fogok sokat írni erről a remekműről, ugyanis újabb kötelező olvasmányhoz érkeztem, amelyet ugyebár mindenkinek egyszer el kell olvasnia.

A francia írót vagy imádják, vagy utálják, ezt írják többen . Hát nem tudom, én úgy imádom, hogy közben utálom amit ír, ahogyan gondolkodik, amiként bemutatja az embert, a társadalmat. Houellebecq Daniel1-ével sajnos tökéletesen tudtam azonosulni, csontjaimban éreztem az öregedéstől való félelmét, a fiatalság iránti sóvárgását, és a rajta kívül állók szánalmas vergődését. Többen írják, hogy túl nagy feneket kerít az író a szexualitás fontosságának, hát kérdem én, mi végre is van az ember megteremtve? Ez mindennek az alfája és omegája.

Houellebecq fél, vagy legalábbis nagyon nem érzi jól magát jelenünk kulturális, politikai, és emberi világában. Az Egy sziget lehetősége felkínál egy alternatív jövőt, amelyben drasztikusan mások az értékek, elsőre akár szimpatikus is lehetne, azonban valami mégis hiányozni fog. Nem árulom el mi. :)

Ki fogom mondani a könyv legnagyobb erényét, ami nem más, mint az, hogy konkrétan hajlamos depresszívvé tenni. Máshogy nézel a buszon, szorongsz, érzed, hogy valami zavar és nem jó az életedben, valami hiányzik. Nem tudod, hogy miért, de félsz folytatni az oldalakat, mert újabb és újabb késsel döf beléd, és szabályosan megbabonáz, majd vennéd a sátorfádat, és elgyalogolnál Lanzarote szigetére. Hatásvadász vagyok? Nem, egyszerűen tényleg hat a könyv, a szomorúsága és gyűlölete pedig epikus szintre emeli a mondanivalót. Azt a mondanivalót, amit ne hangzatos lózungokban keressünk, hanem mélyen az emberi természetben.

Ha bevállalós lennék, bizony kitapétáznám a könyv soraival a lakásomat. Nem állítom, hogy boldogabb lennék, sőt, de legalább nem lennék egyedül a gondolataimmal.

Az Egy sziget lehetősége mestermunka, amely sokszor undorító, bántó, megrázó, felemelő, pont annyira, mint társadalmunk.

Akarnék-e 2000 évvel később is élni? Tudnék-e azonosulni a klónok lelkivilágával, életével? Hhmmm, köszönöm, de nem.