Volt egy időszaka a Cartaphilus Kiadónak, amikor szinte minden új megjelenése érdekelt, szép, találó borítókat alkottak, érdekes, figyelemfelkeltő könyveket adtak ki. Jelen könyv 2012-ben jelent meg magyarul, nagyjából akkor, amikor még aktívak voltak, és nagyjából azóta terveztem beszerezni. Tavaly karácsonykor sikerült ajándékba megkapnom, és egészen idén márciusig sikerült várnom vele. A kronológiából annyi kiderül, hogy több, mint egy hónapig olvastam, amelynek vannak a könyvtől független okai, de sajnos az írónő sem mindig segített hozzá a könnyebb haladáshoz. Na de ne rohanjak annyira előre.
Lírai és felzaklató történelmi krónika, egy emésztő, szenvedélyes szerelem históriája, és egy még emésztőbb, nehezen beteljesülő vágy, a gyermek utáni sóvárgás megindítóan szép története. Váratlan telefonhívással indul a regény: több mint másfél évtized után a vonal végén Gojko, a hajdani bosnyák barát, költő és életművész szólal meg. Arra kéri Gemmát, a Rómában élő szerkesztőnőt, hogy térjen vissza Szarajevóba, ahol egykor Gemma, férje, a fotográfus Diego és ő elválaszthatatlan barátok voltak a törékeny béke napjaiban és a háború poklában. A meghívás apropója egy fotókiállítás, ahol a háború áldozatául esett Diego képeit mutatják be. Anya és fia, az ízig-vérig római kamasz – aki sohasem ismerhette meg apját – repülőre ül, hogy szembesüljön egy öldöklő háború sújtotta város kísérteteivel és saját múltjával.
Eléggé szélsőséges a viszonyom ezzel a könyvvel. Pont annyi mindent utáltam benne, mint amennyi sok más dolog lenyűgözött.
Már az első oldalakkor eltökéltem, hogy el akarok jutni Szarajevóba, annyira tökéletesen átadódott a város hangulata, illatai, az emberek. Modern kori háborús történelmünk egyik mementója, nem is átallottam több újság és archív felvételt megnézni a háborúról, és az ott történt iszonyatról. A délszláv háborúval is úgy vagyok, hogy az agyam tiltakozik az ellen, hogy ilyen megtörténhetett. Szégyenteljes az emberi történelem, ez kétségtelen. Az Újjászületés tökéletesen mutatja be a háborús hétköznapokat, benne az egyéni, és kollektív szenvedéseket.
A hitelessége mellett a másik nagy erőssége a műnek, a karakterábrázolás. Kevés főbb szereplőt mozgat, ők azonban valódi hús-vér emberek, hibáikkal, gyengeségeikkel együtt. Oké, nem titkolom tovább, Gemma értékrendje, világlátása áll tőlem a legmesszebb, az ő érzelemvilága, motivációi messze meghaladták az ingerküszöbömet. Sajnálatos, hogy egy tipikus nőknek szánt könyvnek kell utólag titulálnom az Újjászületést, de egyszerűen, amit Gemma megtesz, gondol a gyermekvállalásról(ért), fiú aggyal szerintem feldolgozhatatlan. Többet nem is szeretnék erről a részről írni, annyira gender specifikus problémát feszegetnék. Diego egy kellőképpen fura művészlélek, akit a háború talán a legjobban megváltoztat. Gojko pedig az Gojko, imádtam minden egyes mondatát!
Ami még a negatívumokhoz tartozik, hogy bizony nagyon lassan halad a történet előre. Előfordult, hogy napokat is kihagytam egy-egy fejezet között, annyira nem tudott lekötni. Az ellenérzésem a tempót illetően az utolsó oldalakra elsikkadt, ugyanis olyan megdöbbentő titokra derül fény, ami még az én kicsi, érzéketlen lelkemet is meghatotta.
Valamiért nem tudom mindenkinek ajánlani a könyvet. Nagyon értékes háborús, érzelmi tablónak gondolom, azonban valami még sem volt az igazi. Talán velem van a baj, az értékrendemmel, a lelki sivárságommal. Nem tudom hova tenni.
