Az idei év utolsó bejegyzése, folytatva az előzőeket, egy nem túl könnyed regényt tartogat. Már a leírásból, és a borítóból arra következtettem, hogy ez bizony nem lesz leányálom, de azt a fajta elborult történetet, amit végül kaptam, mindenkinek olvasnia kell. 

„Ha nem vagy hajlandó hinni nekem, akkor többé nem vagy a fiam…" 
Daniel abban a hitben élt, hogy a szülei békés nyugdíjas életüket élik egy távoli tanyán Svédországban, anyja szülőhazájában. Ám egyetlen telefonhívással minden megváltozik. Az anyád… Nincs jól, mondja neki az apja. Képzelődik – borzasztó, iszonyatos dolgokat. Olyannyira, hogy elmegyógyintézetbe utalták. Mielőtt Daniel felszállhatna egy Svédországba tartó gépre, az anyja hívja fel: Minden, amit az az ember mondott, hazugság. Nem vagyok őrült… Nem orvosra van szükségem. Hanem a rendőrségre… Találkozzunk a Heathrow-n. Daniel egyszeriben két tűz közé szorul – kinek higgyen, kiben bízzon? Akaratlanul is az édesanyja bírája és esküdtszéke lesz. Egy borzalmas bűnténnyel, az édesapját is kompromittáló összeesküvéssel szembesülve Daniel kénytelen maga megvizsgálni a bizonyítékokat, és azok alapján eldönteni: ki mond igazat? Ráadásul neki is megvannak a maga titkai, amelyeket már túl régóta rejteget…

A történetleírásból sejtettem, hogy egy nagyszabású összeesküvés-elmélet tanúja leszek. Már az alapvetés is kellőképpen elborult, ugyanis egyáltalán nem tipikus, hogy az addig boldognak tűnő családban a szerencsétlen gyereket hirtelen felhívják, hogy anyukád elmebeteg, apukád meg lehet, hogy bűnöző. Ez a szituáció főleg a hozzám hasonlóknak lehet nehéz, ugyanis szerény személyem is kiegyensúlyozott, boldog szülőket tudhat magáénak. A történet nagy kérdése persze az, hogy kinek is fog hinni Daniel?

Már a 44. gyermek olvasásakor feltűnt, hogy a fiatal Smith milyen jó is a történetvezetésben, azonban A tanya még arra is rátesz egy lapáttal, ugyanis egy percig nem hagyja lankadni a figyelmet, az anya beszámolója pont annyira hiteles, és elborzasztó, hogy akaratlanul is hinni akartam neki. Nagy piros pont, hogy a végéig fogalmam sem volt róla, hogy mi is lesz a végkifejlet. Az apát, nagyon okosan csak az anyán keresztül ismerjük meg, megágyazva ezzel a felemelő végkifejletnek. A történet többi szereplője csak indikátora az anya félelmének.

A legjobb a könyvben, hogy az olvasó nem akarja bele képzelni magát Daniel helyébe. Komolyan nem tudnék dönteni, hogy elhiggyem-e amit hallok, vagy inkább mielőbb kérdezzem meg a másik felet is. Daniel minden esetre ügyesen lavírozik a szülei között.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez az angol-svéd szülők író gyermeke megmutatta, milyen is egy jó skandináv thriller. Nem krimi ez kérem szépen, hanem kőkemény lélektani thriller. Mikor fény derült az igazságra, és a valódi eseménysorra, semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy ez egy nagyon beteg, és nagyon kemény történet. Még véletlenül sem fogok spoilerezni, de bizton állíthatom, hogy a szülő-gyermek viszony alapjaiban kérdőjeleződik meg az olvasottak hatására, és újfent rádöbbentem, hogy az ember a legaljasabb állat a világon.

Tom Rob Smith Úr, csak így tovább. A betegséget lehet még fokozni, a kérdés csak az, hogy a szereplők, vagy az olvasó kerül pszichiátriára. Hajrá!