Jubileuminak mondható tizedik elolvasott Moore könyvemhez értem. Visszanézve a korábbi köteteket, annyi biztos, mindegyikkel meg voltam elégedve, még a visszafogottabbakat (értsd nem fingós, nem káromkodós, nem állatokkal pajzánkodós) is örömmel tettem a polcon elfoglalt méltó helyükre. Jelen könyv már a címével előre vetítette, hogy bizony a legutolsó, Te szent kék! értékelésben óhajtott régi (értsd fingós, káromkodós, állatokkal pajzánkodós) Moore-omat visszakapom.

"A kaliforniai Pine Cove kisvárosának pszichiátere egy haláleset miatt úgy dönt, pácienseinek antidepresszáns helyett placebót ad, így aztán természetesen – vagy inkább mesterségesen – a helyi kocsma látogatottsága jelentős növekedésnek indul. A baj csak az, hogy a forgalom fellendítése érdekében meghívott blueszenész szomorú akkordjai egy kolosszális, Steve névre hallgató tengeri szörny figyelmét is felkeltik, amely monstrum, nos, odavan a tartálykocsikért. 
A morózus Pine Cove hirtelen felpezsdül, különösnél különösebb események követik egymást, és a helyi rendőr, aki fű alatt még füvezik is, kénytelen összeszedni magát, hogy kiderítse, mi történik."

Ennél betegebb (értsd marha jó-vicces) alapsztorija talán csak A leghülyébb angyalnak volt. Ami ott a karácsony és a télapó, itt bizony a depresszió és a kéjvágy. Tökéletes párosítás, mi sem bizonyítja jobban Moore zsenijét, hogy egy percig nem zavart, hogy egy elképzelhetetlen szörny szét akar cuccolni mindent, ami a szeme elé kerül, az emberek közben mélabúsan isznak a kocsmában, és még egy öngyilkosság is fűszerezi a bonyodalmakat.

A főbb szereplők ismerősek voltak, utánanézve hát persze, hogy A leghülyébb angyalból, ez a kötet ugyanis az ún. Pine Cove trilógia második darabja, a télapós a befejező rész. Remélem ez a megjelenés azt akarja mondani, hogy jön az Ördögöd van új kiadása (a régit nem lehet beszerezni) is,  ami a kezdő rész.

Na de nem eltérve többet (értsd folyamatosan azt csinálom), végre megkaptam, amit nagyon akartam vissza. Steve, a buja bestia, valamint Marcang, a labrador egyszerűen hibátlan karakterek. Imádom, ahogy megszólalnak, a gondolataikban is segg hülyének néznek minket, az embert. Theo, a helyi seriff (értesd szívós lúzer), Kendra (:)), a helyi pszichiáter, és a  biológus mind-mind fullba nyomják a kretént, és nagyon jól is teszik. Személy szerint a blueszenész karaktere nem tetszett, sem a vele etyepetyélő öreglány sem.

A legbetegebb arc a Melankólia-öbölben a helyi gyógyszertáros, aki különös vonzódást érez ...... iránt, tehát van neki egy felfújható ........... amit esténként ............ beöltözve ........... Ugye, hogy kénytelen mindenki elolvasni? :)

Ebben a kötetben sem maradhat ki azonban egy komoly társadalmi probléma felszínre hozatala, szenvedély- és lelki betegségek képében. A humor mellett könnyedén mutatja be Moore az emberi depressziót, annak hatását, és a jelenleg érvényben lévő "megoldási módot". Ilyen téren a könyv többet ér egy terápiás csoportnál, és talán nem egy gyógyszernél, amit az embereknek felírnak. Persze, vádolhatjuk az írót leegyszerűsített látásmóddal, azonban a lényeget tökéletesen megragadja.

Köszönöm, visszakaptam az én szeretett szerzőmet, aki kizökkentett a megelőző érfelvágós könyvek hatása alól, a hétköznapok túlzott normalitásából, valamint újfent bizonyította, hogy hangosan lehet nevetni könyvön.

Bárcsak minden jubileum ilyen jól sikerülne.