A könyvben Madárka, a Philadelphia külvárosában élő kamaszfiú és barátja, Al különös barátságát írja le a szerző. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy le vagyok nyűgözve.

A két barát kezdetben a galambok iránt érdeklődik, majd ahogy telnek az évek, Al-t inkább már a lányok, és a sportok foglalkoztatják. Egy baleset következtében Madárka kénytelen felhagyni galambszenvedélyével, azonban a repülés iránti vágya nem csökken. Szülei engedélyével kanárikkal kezd fogalalkozni. Idővel rá kell jönnie, hogy az álma nem válhat valósággá, ezáltal a valóság fog számára álommá válni. Ennek köszönhetően a szerelem, a család, a nevelés élményét mind kanáriként éli meg. 

A történet leírásának módja különös, de mégis hatásos. A jelenben kezdődik, vagyis a világháború után, amikor Al meglátogatja barátját egy katonai elmegyógyintézetben. Párbeszéd helyett, Alfonso meséli el Madárkával közös történeteiket. Ezeket az eseményleírásokat megtörve olvashatjuk Madárka "belső monológjait". Hibátlan írói húzás szerintem. Amivel problémám van, az a "kanáriológia" túl részletes leírása. Valahogy nekem nem jött át az álomból valóság kép. Nekem sokkal inkább kézzelfoghatóbb volt Al élménye a háborúban, ami által ő sem tudja kategórikusan elválasztani az őrültséget, az épelméjűségtől.

Próbálom úgy tekinti, hogy a könyv mondanivalója a társadalomtól való elidegenedés, valamint a saját rögeszméinknek való élés hiteles bemutatása. Ha jobban belegondolok, egy világgazdasági válság, valamint a  világégések hatása szintén annyira szürreális lehetett, mint maga Madárka.