Mo Hayder Tokió című művét tartom a kedvenc mai könyvemnek. (Szintén Gabi ajánlás.) Mai alatt azt értem, hogy nem Shakespeare, nem antropológia és nem szépirodalom. Kőkemény thriller, pszichodráma és nemtudom még milyen fancy szavakkal illethető krimi.
Emellett az egyetlen könyv, amit úgy vallok a kedvencemnek, hogy legalább még 2 évig nem akarom újra elolvasni.
Mert kikészít.

Két szálon futó cselekménye fokozatosan terheli le az ember lelkét, az egyik szálon szomorúsággal, undorral és érthetetlenséggel telíti meg, a másikon feszültséggel, izgalommal, szerelemmel, s mindkettőben a végletekig húzza a befejezést.
Előbbi szálunkat egy férfi naplóján keresztül éljük meg, kinek felesége várandós 1937-ben, Nankingban. Itt hozzá kell tennem, mikor először olvastam a könyvet, fogalmam nem volt arról, hogy ez a hely-idő páros milyen borzalmakat rejt...
Nankingot a modernnel pedig egy Grey nevű angol diáklány hozza össze, s tokiói kutakodása egy az ott történteket megörökítő film iránt. A lány persze szerelmes is lesz, mely később a feszültségforrás központja lesz az ő történetében. Grey életével minden elképzelhetetlen fordulatot megkapunk üldözés, Strawberry Mama szórakoztató klubja, Fujuki úr, terror, egy halott testrész és egyebek kíséretében, melyek szorosan kapcsolódnak egy tokiói professzorhoz is, akit a film felderítésének ügyében látogat hősnőnk. 

De hiába is sorolnám tovább az utalásokat a történet izgalmasságát bizonygatva... Vannak olyan versek, amelyeket nem közvetlenül a tartalma miatt, hanem a benne található szavak érzékébresztő volta miatt olvasok, az érzésekért, láthatatlan képekért, amelyeket kivált belőlem.
Ez a könyv ugyanígy az irgalmatlanul nyomasztó és feszültségteli érzetek miatt vált kedvencemmé, s talán, mert egyike az első, olvasás által befogadott pszichotriller-élményeimnek. 

Ez nem az a mű, amelyre az ember emlékezni akar, hanem az, amelyet örül, ha elfelejt.