Akárcsak oly sokszor, a Tirza esetében is a borító, valamint a fülszöveg keltette fel először az érdeklődésemet. Aztán egy híres könyvekkel foglalkozó oldal összeállította a 2012-es toplistáját, ahol a könyv előkelő helyet, és dicsérő szavakat kapott. Ezek után már vettem a bátorságot, hogy közelebbről is megismerkedjek az író művével.
"Jörgen Hofmeesternek nemrég még mindene megvolt, amire egy idősödő férfi vágyhat: szép feleség, elegáns ház Amszterdam egyik legjobb negyedében, tisztes állás egy könyvkiadóban, két gyönyörű lány – Ibi és Tirza –, valamint megfelelő mennyiségű tartalék egy svájci bankszámlán. Az olvasó a Tirza érettségi bulijának elbeszélésébe szőtt, finoman adagolt visszatekintésekből ismeri meg apa és lánya viszonyának történetét, és tudja meg, hogy Hofmeester mennyi mindent veszített: felesége elhagyta egy másik férfiért, Ibi külföldre ment, hogy a saját életét élje, Hofmeestert kirúgták az állásából, a befektetés pedig odalett. Felesége most ugyan három év után váratlanul beállít, de legféltettebb kincse, Tirza új baráttal jelentkezik, aki Hofmeestert leginkább Mohammed Attára, a WTC elleni merényletet kitervelő terroristára emlékezteti. A fiú és Tirza hamarosan együtt utaznak Afrikába, hogy ott töltsék a következő évet. Amikor a terv valósággá válik, és végül maga Hofmeester is Afrikába indul lánya keresésére, Grunberg felpörgeti az eseményeket, és egy merész csavarral mindent, amit addig megtudtunk, teljesen új fényben tüntet fel."
Már az első oldalakkor elfogott egyfajta feszültség. Megfoghatatlan, színtelen, szagtalan feszültség, amely az egész könyvet végigkíséri. Hoofmeester szemszögéből látjuk a világot, rajta keresztül érezzük környezetünket, családunkat, mindent. Rajta keresztül lépünk kapcsolatba a többi szereplővel, és bárcsak ne így lenne, a szó legdrámaibb értelmében.
A család minden tagja egy lelki roncs, egy olyan társadalom mellékterméke, amelynek normális esetben senki nem akar tagja lenni. Az író nem árnyal, nem szépít, szimplán az arcunkba vágja az emberi lélek legalját. Annyi mindenről van szó - persze elundorító hatással -, hogy az olvasóban felmerül a kérdés: vajon milyen élete lehet Grunbergnek?
Konvenciók. Gyermeket kell vállalni, őt tisztességesen fel kell nevelni. Ez az alaptézis, amiből kiindulunk. Mi történik abban az esetben, ha valaki csak a társadalmi nyomásra vállalja mindezt a szerepet?
Az individuum elutasítása. Az ember társas lény, és szélsőséges esetben még a saját egyéniségét is alárendeli a többségnek. Csak az a fontos, hogy másoknak jó legyen, még a másik akarata ellenére is. Létezik egyáltalán objektíve jó?
A fehér középosztály átka. Megfigyelhető egyfajta átok, főként a jóléti-fejlett államok polgári társadalmában, ami főként a rasszizmus, az idegengyűlölet képében bontakozik ki. Mindezt az előítélet halmazt 9/11 csak még inkább felerősítette.
A jó szülő ismérve. Na ez az a pont, ahol az olvasó végképp földhöz vágná a könyvet, dühből és teljes joggal. Azt hiszem nem is beszélhetünk Tirza esetében normális anyáról és apáról. Annyira lehetetlen lenne pedig?
Arnon Grunberg komoly lelki törést okozhat. Meg kell állapítsam, teljes joggal. Egy átlagos család hétköznapjai tárulnak fel előttünk, szinte elviselhetetlen szintű szenvedéssel, és a fenti kérdésekre adott válaszokkal. Hogy haragszem-e személy szerint Jörgenre? Nem. Az egész könyvre, az összes szereplőre, a társadalomra, és a nyomorult elő- és balítéletekre haragszom.
Ennél betegebb, elkeserítőbb, kiábrándultabb regényt keresve sem találhattam volna. Legyen ez a könyv egy tükör, egy mementó mindazoknak, akik a lapokból magukra ismernek.
