Ha nem kaptam volna meg karácsonyra, szinte biztos, hogy jó ideig nem szereztem volna be. Amennyire régóta érdekelt, pont ugyanannyira éreztem, hogy ezt még most nem kéne olvasnom, vagy hogy úgy egyáltalán mit is akarok én ettől a könyvtől.... Sajnos igazam lett.

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Ennyire rövid könyvet ilyen hosszú idő alatt régen olvastam. Biztos bennem van a hiba, de bizony azok táborát fogom erősíteni, akik rohadtul nem értik ennek a könyvnek a nagyságát.

A lényeg, hogyha tegyük fel Plath nem lett volna öngyilkos, vajon akkor is olyan jó könyvnek tartanák? Szerintem nem.

Alapvető gond velem, hogy marhára nem tudom beleérezni magam a depressziósok világába, így félelmeiket érzéseiket nem tudom értelmezni. Azt pontosan látom, hogy 1963 óta talán még nagyobb népbetegségnek számít a depresszió, és más pszichés bajok, azonban a megoldási javaslatoknál fel kell tennem a kezem. Az üvegburából is kiolvasható, hogy bizony az alkalmazott terápiák a legtöbbször szart sem érnek. Tényleg igaz tehát, hogy az emberi agy az orvostudomány egyik legnagyobb talánya. Mindemellett kitartok azon véleménynél, hogy a lelki gondok eredője alapvetően a társadalom, az egyén környezete. Legyen szó társadalmi nyomásról, konvenciókról, megfelelési kényszerről, vagy akár versenyről, egyenes út vezethet a diliházba, és kurvára teljes joggal. 

Miért gondoljuk azt, hogyha valaki megbetegszik a társadalomtól, akkor azt nekünk terápiás úton vissza kell vezetnünk abba a közegbe, amiből kikívánkozott? Nem hordozom a bölcsek kövét, sőt, de annyi biztos, hogy a mentálhigiénés problémákkal szemben törpék vagyunk.

Na de hogy a a könyvről is írjak; sajnos nagyon untam, az időben és térben való ugrások túlzottan összemosódtak, sokszor fogalmam sem volt, mi történik. A szereplők annyira egydimenziósok, hogy igazából nem is voltam kíváncsi rájuk.

Amennyiben pusztán önéletrajzi látleletként tekintek Az üvegburára, akaratlanul is elnézőbb vagyok. Annyira ugyanis én sem vagyok lelki nyomorék, hogy azt a bizonyos láthatatlan üvegburát, mint áthatolhatatlan valamit  ne sajnálkozva nézzek. Igen, sajnáltam Esthert (Sylviat), de segíteni senki sem tudott igazán. Megoldást nem látok, csak a következményt. Utólag nem lettem okosabb, és talán ez a legszörnyűbb az egészben.

Nyugodjon békében. Talán Ön, kedves Sylvia, már egy jobb helyen van.