Már amikor az írópáros (továbbiakban Lars Kepler) első könyvét olvastam tudtam, hogy bizony kelleni fog nekem a többi regényük is. Ezt a tényt tetőzte, hogy Papolczy Péter, a könyv fordítója írt nekem A hipnotizőrről írt bejegyzésemhez már februárban, hogy bizony érkezni fog hamarosan Joona Linna újabb kalandja. Bevallom, ebből a dátumból kiindulva egy sokkal korábbi kiadásra számítottam, azonban végre múlt héten ténylegesen a kezembe vehettem.

"Joona Linna bűnügyi felügyelő A hipnotizőr című krimiben a sivár, reménytelen skandináv télben eredt egy elrabolt kisfiú nyomába. Ezúttal az üde stockholmi nyárban kell megoldania élete egyik legnagyobb rejtélyét, és megküzdenie a legveszedelmesebb férfival, akivel valaha összehozta a sors. Hogyan fullad vízbe valaki egy hajó fedélzetén? Miért akasztja fel magát egy kiváló egészségnek örvendő, magas rangú köztisztviselő a csillárra?
Joona Linna ezúttal is bízik a megérzéseiben, de ezeket derekas rendőri munkával alá is támasztja. Nyomokat keres, nézi, hol poros a könyvespolc, törölt e-maileket állít vissza, hogy lassanként összeálljon a történet, ami egyre inkább a svéd fegyverexport körül látszik forogni. De vajon mi rejtegetnivalójuk van a fegyvergyáraknak? És miért bukkan fel lépten-nyomon a "rémálom" szó? Talán azért, mert vannak szerződések, amiket a halállal sem lehet felmondani..."

Így kellett nekem befejezni a nyarat. Tökéletes választás volt az egyetem kezdete előtt, kellőképpen kikapcsolt, szórakoztatott, de néhol még sajnos szájhúzásra is késztetett.

Akaratlanul is össze fogom hasonlítani A hipnotizőrrel, ugyanis mind a különbségek, mind a hasonlóságok jobban megvilágítják számomra, hogy jó irányban halad-e Lars Kepler a jövőre nézve.

Joona Linna nyomozó végre tényleg főszerepbe került, jobban megismerhetjük szokásait, természetét, és A hipnotizőrben meglévő megérzéseit jelen könyvben már inkább a racionális nyomozati technikákra, a bűnjelek feltérképezésére cserélte, persze meghagyva magában az örök kétkedés képességét. A múltjáról még mindig nem tudunk meg sokat, azonban valódi karakter, akivel könnyen szimpatizál az olvasó. A mellékszereplők száma a Paganini-szerződésben is számos, és végre az összes mellékszál tökéletesen ki lett bontva, és le lett zárva. A kedvencemet meg is említeném: Axel Riessen múltja, jelene, egyénisége számomra a legjobb mellékszereplőnek járó oscart érne. :)

A legnagyobb különbség számomra a történetben van. A hipnotizőr már-már pszicho-thriller keménységét egy klasszikusabb, néhol noiros krimi vette át sok akcióval, és meneküléssel. Eleinte hibaként akartam felhozni a borzongás hiányát, azonban ha az író folytatja ezt az utat, és mindig másfajta "krimivonalat" erősít, az bizony nagyon pozitív, és változatos. Ha igazam lesz, akkor már most nagyon is kíváncsi vagyok a sorozat harmadik részére. A történetről nem is írnék többet spoiler veszély miatt, azonban jobb előre tudni, hogy ebben a könyvben nem a csattanó, hanem az azt megelőző jelenetek a mérvadóak.

A Paganini-szerződés letehetetlen. Ezt muszáj leírnom, ugyanis sok krimit az ember könnyedén másnapra halaszt, míg Lars Kepler könyvét garantáltan egy, legfeljebb két nap alatt elolvassuk.

Egy engem zavaró problémát nem fogok elhallgatni. Már Jeffery Deaver-nél is feltűnt (nála Lincoln Rhyme ellensúlyoz), de itt jött ki igazán, hogy valahogy az írók túlzottan felistenítik a rosszakat, ezzel degradálva a rend éber őreit. Valamiért a gyilkosok mindig okosabbak, gyorsabbak mind üldözőik. Persze a végén mindig fordul a kocka, csak néhol már tényleg nagyon irritáló, hogy egy hadsereget egyedül kilő, kivégez egy főgonosz, végül simán egy pisztolylövéssel leterítik. Ne már, igenis küzdjünk meg vele, szenvedjünk mi is, legyenek igenis tökösebbek a nyomozók.

Ennyi probléma úgy gondolom nem változtatott a véleményemen. A Paganini-szerződés egy teljes mértékben élvezhető, szerethető, téma választása miatt tisztelhető regény, amelynek minden krimi rajongó polcán bérelt helyen kell lennie.